Sine ira et studio – 1.



A következőkben a magyar demokratikus pártok és szervezetek helyzetével fogok foglalkozni. Akik olvasták korábbi írásaimat a Galamuson, ismerhetik idevágó ellen- és rokonszenveimet, most azonban felejtsék el őket, mert magam is meg fogok feledkezni róluk. Most Machiavelli szellemében fogok eljárni, s csak azt fogom nézni, sine ira et studio (jó, ez persze Tacitus), mi is lehet itt a cél, s milyen eszközökkel lehet elérni. A cél természetesen kettős: az autokratikus rezsim leváltása és a demokrácia visszaállítása. Ezt konkrétan úgy szokás megfogalmazni, hogy (1) a választásokon le kell győzni a jelenlegi kormánypártot; (2) jól működő kormánytöbbséget kell létrehozni. A cél elérésének eszköze pedig a demokratikus ellenzék különféle erőinek az egyesítése, ami a csalárd választási szabályok miatt elengedhetetlennek látszik.

E kettős cél esetében általában a másodikat szokták fontosabbnak tartani, mondván: hiába sikerülne győzni a választásokon, ha (a) az ún. sarkalatos törvények csak kétharmados többség számára teszik lehetővé a valóságos kormányzást; (b) a választási siker esetén fölálló új kormányzat nem tud igazán jó és működőképes, a korábbi demokratikus kormányokénál is minőségileg jobb politikai alternatívát nyújtani. Mivel pedig a föntebbi axióma szerint változás csak a demokratikus erők egyesítésével lehetséges, ezért nekik már jó előre ki kell dolgozniuk egy közös kormányprogramot. Én most tagadni fogom ezeket a tételeket.

Azt gondolom először is, hogy nem a kormányprogram kidolgozása az elsődleges, hanem a választási győzelem. Hiába van ugyanis a demokratikus pártoknak akár tökéletes kormányprogramjuk is, semmit sem érnek vele, ha nem nyerik meg a választásokat. Ha viszont megnyerik, akkor az adott helyzetnek megfelelően – hiszen a kialakuló helyzet összes lehetséges változatával amúgy sem tudhatnak előre számolni – egy aktuális kormányprogram viszonylag gyorsan kidolgozható, csak határozott akarat és józan ész kell hozzá. „Sohasem hittem volna” – idézi Montesquieu egy politikai vezető szavait, aki a kormányzást hosszas ellenkezés után végül kézbe vette –, „hogy ez ilyen könnyű dolog.” (A törvények szelleméről, II. 5.) Hogy egyébként az új kormányzatnak minőségileg másnak kellene lennie minden eddigi kormányhoz képest, az alighanem úgyis színtiszta utópia. Megismétlem tehát: az elsődleges cél a választási győzelem, minden más lépés csak ennek a függvénye. Választást nyerni pedig részletesen kidolgozott program nélkül is lehet: a legeklatánsabb példát erre éppen a legutóbbi választások nyújtották, de valójában abban is biztos lehet mindenki, hogy a választók korábban sem olvastak el egyetlen sort sem a pártok gyönyörűen kidolgozott programjaiból, mielőtt beléptek volna a szavazófülkébe. Aki ragaszkodik a fordított sorrendhez, s azon jajveszékel, hogy jaj istenem, mit fogunk majd egy abszolúte, de tényleg abszolúte tökéletes program nélkül a győzelem után csinálni, az a jelenlegi kormány hatalmon tartására szavaz.

A mondottak az ún. sarkalatos törvényekre és az ún. alaptörvényre is vonatkoznak. Nyilvánvaló, hogy hatályon kívül kell helyezni őket. Ha ehhez megvan az új kétharmados többség, a dolog nyilván magától is megy. Ám erre valójában nincs szükség. Az említett törvényeket, bár formálisan a szabályok betartásával hozták, a valóságban nem éltek, hanem visszaéltek a szabályokkal. Mi sem mutatja jobban ezt az abúzust, mint a szerencsétlen alaptörvény folyamatos módosítgatása: egy ilyen alaptörvényt nem lehet alkotmánynak tekinteni. Ezek a törvények tehát bár legálisak, nem legitimek.


Vízköpő diktátorok (Sztálin, Franco)
Arnhem, Fernando Sánchez Castillo - pietmondriaan.com

Már a középkorban különbséget tettek trónbitorló és zsarnok között: az előbbi jogcím nélkül kerül uralomra, később azonban elfogadottá válhat, az utóbbi meglehet jogszerűen, az uralma mégis eltűrhetetlen. Ha tehát az esetleg létrejövő új többség nem lesz kétharmados, akkor félre kell tolni a legális, de illegitim törvényeket és szabályokat, például egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásával és a kidolgozott alkotmány népszavazásos szentesítésével. „[A]meddig egy nép engedelmeskedik, mert engedelmességre kényszerítik, jól teszi” – mondja Rousseau –, „mihelyt  módjában áll lerázni az igát és le is rázza, még jobban teszi.” Hiszen az útonálló kezében lévő pisztoly is hatalom – teszi hozzá –, ám önként engedelmeskedni csakis a törvényes hatalomnak tartozunk. (A társadalmi szerződésről, I. 1, 3.) Az olyan magatartásnak, amely az illegitim szabályoknak is engedelmeskedni kíván, az a neve – bizonyos Vladimir Lenin és bizonyos Carl Schmitt nyomán fogalmazva –, hogy parlamenti kretenizmus.

Mindezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy nincs szükség programokra. Már hogyne lenne! Nagyon is azon a véleményen vagyok, hogy minden párt vagy szervezet, amely a választás menetébe bármilyen módon bele kíván szólni, teljes energiával kell nekilásson hosszabb és rövidebb távú, de főleg a választásokra tervezett programjai kidolgozásának. Csak azt ne gondolja bárki, hogy a választókat most az ország elkövetkező 50 vagy akár 15 éves fejlődésére nézve kialakított elképzelésekkel kell fárasztani! Úgysem fognak rájuk odafigyelni, akármilyen hasznos és okos dolgok lesznek is bennük. Amire itt szükség van, az azoknak a konkrét elképzeléseknek a kifejtése, amelyeken a választási siker esetén megalakuló kormány legfontosabb intézkedései alapulni fognak.

Minden választási hadjárat két elemből tevődik össze: egy negatív és egy pozitív kampányból. Bár a negatív kampány kevésbé elegáns és előkelő, mint a pozitív, jelentőségét, különösen ebben a mostani esetben, nagy hiba volna lebecsülni. Hiszen a kormányzó párt a közvéleménykutatások adatai alapján hatalmas választói tömegeket veszített el, s ugyanezen adatok alapján az emberek döntő többsége úgy véli: az országban rossz irányba mennek a dolgok. A leadott szavazatok jelentős része tehát protesztszavazat lesz. Ezt nem figyelembe venni a kampány során – az ismert mondás szerint – több lenne, mint bűn: csakugyan nagy hiba lenne. Nem szabad megengedni, hogy a kormány elaltassa ezt a közhangulatot.

Dareiosz perzsa nagykirály egyik bizalmas szolgájának az volt a föladata, hogy minden áldott napon háromszor mondja el az uralkodónak: „Uram, emlékezz az athéniekre!” A magyar demokratikus pártoknak és szervezeteknek naponta harmincháromszor kell elmondaniuk az ő uruknak, a népnek: „Emlékezz a rajtad uralkodó zsarnokra!” A mai kormányzatnak, kormánypártnak, vezérüknek a bírálata egyetlen percre sem kerülhet le a napirendről. Ennek a bírálatnak nem szabad durvának, közönségesnek vagy ízléstelennek lennie, ezzel szemben kíméletlennek kell lennie. Minden áldott napon fáradhatatlan és szívós munkával meg kell cáfolni mindazokat a hazugságokat és képtelenségeket, amelyeket a kormány és vezetője az előző 24 órában előadott, akármennyit adott is elő, s akárhányadszor tette is ezt. Mindennap konkrét esetek kapcsán kell megmutatni, hogy országunk mai kormányának és miniszterelnökének egyetlen dédelgetett kedvence van: a magyar nagytőke és nagyburzsoázia, amellyel személyileg is szorosan összefonódott, s az ő érdekeinek képviseletén kívül senki és semmi más nem érdekli. (Biztosak lehetünk benne, hogy bőségesen lesznek ilyen esetek: a burjánzó korrupció és nepotizmus garantálja ezt.) Mindennap rá kell mutatni arra, hogy ez a kormány a választók tudatos becsapásával, hazug ígéretekkel nyerte meg a választásokat, s miközben azt, amit ígért, persze nem teljesíti, mert nem is teljesítheti – az egymillió új munkahelytől a kisposták és a vasúti szárnyvonalak újranyitásáig –, eközben olyan intézkedéseket hajtott végre, amelyekről (már akár szükségesek, akár nem) kampánya során mélyen hallgatott: a bárminek is hívott felsőoktatási tandíj bevezetése, egészségügyi és oktatási intézmények megszüntetése és hasonlók. Meg kell magyarázni, hogy az IMF-hitel körüli cirkusz szintén csak a privilegizált felsőosztály érdekében zajlik, nehogy ugyanis nemzetközi szervezetek lássanak bele abba a tolvajlásba, amely ma az országban folyik, miközben a hitel elmaradása következtében fokozódó infláció folyamatosan teszi tönkre a lakosság vásárlóerejét. Talán még az is megértethető, hogy a bankok elleni támadások és a különadók formájában véghezvitt bankrablások szintén nem a lakosság kímélését szolgálják, hiszen a bankok ennek nyomán csak két lehetőség között fognak tudni választani: vagy abbahagyják a tevékenységüket, holott erre még a legszegényebb polgárnak is szüksége van, vagy áthárítják veszteségeiket az ügyfeleikre, hogy ők maguk ne menjenek csődbe.

És igenis mindennap rá kell mutatni arra is, hogy a demokratikus és parlamentáris kulisszák formális fönnmaradása mellett mára ténylegesen egy teljesen korláttalan kormányzati hatalom (vagyis de facto diktatúra) alakult ki Magyarországon, egy olyan ember vezetésével, aki nemcsak azt hiszi, hogy a politika művészete azonos a pávatánccal, hanem azt is, hogy ő egy új megváltó, nyájának jó pásztora, s egy holdkóros biztonságával, egy mániákus gátlástalanságával és egy paprikajancsi felelőtlenségével viszi az országot a szakadékba. Emlékezz rá, nép, naponta harmincháromszor, hogy ennek az embernek mennie kell.



Lendvai L. Ferenc



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!