Fosztóképző nélkül
- Részletek
- 2012. október 15. hétfő, 03:04
- Gadó Gábor
A kevés örömteli hírek egyike, hogy Kántor Péter néhány héttel ezelőtt remekmű-gyanús verset közölt az Élet és Irodalomban. („Sorok egy pad támlájára” – ÉS 2012. szeptember 28.) A létfilozófiai kérdéseket felvető mű hőse az öregedő férfi, aki történetesen hajléktalan. Helyesebb azonban, ha úgy fogalmazunk, hogy Kántor nemre, korra és vagyoni helyzetre tekintet nélkül szól mindazokról, aki itt élnek, ennek az országnak a levegőjét szívják. Azokról, akik kedvetlenül tapasztalják, hogy az állam a kötelező fizikai hanyatlást megelőzően immár a polgárként való lefokozást is kilátásba helyezi. A politikai hatalom aktuális birtokosai ugyanis a társadalomban élő embert megillető alkotmányos jogok fontosságát (kikezdhetetlenségét) vonják kétségbe. Ehhez képest belátható, hogy a kétharmados többség által megszavazott, mindinkább megosztó hatású törvények sem arról rendelkeznek, amit a jogszabályok címében feltüntetnek. Tárgyuk, igazi mondanivalójuk a következő kérdésben összegezhető: létezik-e 2012 októberében olyan etikai parancs, amely a polgárok feladatává teszi, hogy tiltakozzanak az alapvető szabadságjogoktól való szisztematikus megfosztásuk ellen?
A dilemma aktuális, mivel mindinkább úgy fest, hogy a korábban rutinszerűen igénybe vehető jogi eljárások egy része napjainkra alkalmazhatatlanná vált. Azt követően, hogy az Alkotmánybíróság május végén a Szabadság és Reform Intézet (SZRI) által előterjesztett – az ellenállási jogra hivatkozó – alkotmányjogi panaszt érdemi vizsgálatra alkalmatlannak minősítette, az elmúlt hetekben az alapvető jogok biztosa is elhárította, hogy fellépjen a köz- és magánügyeik gyakorlásában veszélyeztetettek érdekében. Az SZRI érvelése jogi előtanulmányok nélkül is könnyen megérthető. Eszerint az elmúlt két évben kihirdetett törvények kidolgozására koherens (ha nem is feltétlenül publikus) stratégia alapján került sor. A cél a közjogi berendezkedés hatalmi ellensúlyainak kiiktatása és az üzleti szféra meghatározó pozíciói feletti irányítás átvétele volt. A koncepció magabiztos végrehajtói az erőtlen hazai tiltakozással többnyire azt szegezték szembe, hogy számos most bevezetett szabály – igaz, csupán egyes elemeiben – a stabil demokráciákban is ismert. Tény, nehezen magyarázható el az ideérkező külföldi szakértőknek, hogy a magyarországi politikai kultúra számukra alig átlátható sajátosságai miatt miért nélkülözhetetlen az Alkotmánybírósághoz fordulás jogát valamennyi cselekvőképes személynek biztosítani, miközben máshol jól elboldogulnak Alkotmánybíróság nélkül is. A hagyományok, valamint a közgondolkodás kontextusából kiragadva rövid ideig akár még az is védhetőnek tűnhet, hogy a parlamenti többség egyedüli akarata érvényesül az elvben pártoktól független, jogvédelmi szerepet betöltő tisztségviselők kiválasztása során. A kormányhoz lojális főügyész éppúgy ismert Európában, mint a bírák munkájának hatékony kormányzati felügyelete. Nem szükségszerű tehát, hogy az itthon aggályosnak tartott közjogi konstrukciók kizárólag a „turulba beleszületetteknek” jusson az eszébe. Már kétségkívül több gyanakvásra ad okot, ha egy kormány az ország alkotmányát használja arra, hogy az alkotmánysértő törvényeket támadhatatlanná tegye. Az sem erősíti a lakosság bizalmát, ha másfél évvel az általános parlamenti választások előtt nincs elfogadott törvény a választási jog gyakorlásának feltételeiről. Az SZRI visszadobott beadványa azonban nem vádolható kicsinyességgel. Nem a részleteket külön-külön, hanem a törvények „fogaskerékszerűen összekapcsolódó” rendszerét tette felelőssé a mára kialakult helyzetért. Az alkotmányjogi panasz az új Alaptörvény ún. C) cikkére hivatkozott, amely tiltja a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló törekvéseket. Az Alkotmánybíróság a kérelmet arra hivatkozva találta alkalmatlannak, hogy a beadvány aláírói – itt élő, magyar állampolgárok – a sérelmezett jogfosztásnak „nem személyes, közvetlen és tényleges” érintettjei. Az ombudsman pedig mindenekelőtt hatáskörének hiányára hivatkozott.
Mindezek ismeretében különösen sajnálatos, hogy a kormánytöbbségtől eltérő morális platformra helyezkedő pártok, mozgalmak, egyesületek és Facebook-szövetségek leginkább gyerekes politikai csatározásokban élik ki harci kedvüket. Pedig az ő közös feladatuk volna, hogy a szabadságjogok fosztóképző nélküli gyakorlását mielőbb biztosítsák Magyarországon.
Gadó Gábor ügyvéd, az Igazságügyi és
Rendészeti Minisztérium korábbi szakállamtitkára,
a Gazdasági Versenyhivatal volt elnökhelyettese
Írásai a Galamusban:
– 2010. november 16. (bohóctréfa Beckett nyomán)
– Hajléktalan a MATCH-ban
– Lapzárta előtt
– Szeretjük a vitát!
– Sarkalatos kérdőjelek
– A főbíró igazsága
– Hamis gyász
Lásd még korábbi hírösszefoglalóinkat, illetve hírünket:
– Gyurcsány-beszéd, alkotmányjogi panasz, feljelentés
– Az Ab elutasította az SZRI beadványát; marad a méhek repülési magasságának vizsgálata
– A Szabadság és Reform Intézet közleménye az Alkotmánybíróság (AB) 2012. május 22-ei döntéséről
– Az ombudsman hatáskör hiányában nem fordul az Ab-hez „a hatalom kizárólagos megszerzése” ügyében
és írásunkat:
– Dilettánsok és dezertőrök (Hanák András)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
