Az IMF másik arca



Ferge Zsuzsa akadémikus iránti teljes és nem múló tiszteletem kinyilvánításával egyidejűleg kénytelen vagyok leírni: méltatlan hozzá (lásd a Népszabadság-interjút: Egyszer szembekerülünk azokkal, akiket ma nem akarunk látni sem), hogy triviális hazugságokkal bocsátkozzék vitába. Megtették előtte néhányan, nála könnyebb fajsúlyú elemzők. Sőt: nemhogy ő, még egy közepesen művelt felnőtt magyar állampolgár is tudja (ha túloznék, elnézést kérek), hogy a Nemzetközi Valutaalap NEM kérte az Orbán-kormánytól sem a nyugdíjak, sem a családi pótlékok csökkentését, sem pedig az ingatlanadót. Ergo ennek a történetnek nem az állítás-cáfolat a veleje. Hanem az, hogy amikor a jelenlegi kormány nem csökkenti a nyugdíjakat és a családi pótlékot, nem vezeti be az ingatlanadót (erre nem tennék esküt), akkor a miniszterelnök megint triumfáljon egyet, a hülye nép úgyse tudja címkével. (Közben meg, mert hogy ilyen a pávatánc, maga mondta: az IMF igényeinek „többségét” kielégítjük majd. Azaz, ami tényleges igény onnan felmerül, arra igent mond, ami pedig nem, azt hősiesen elutasítja. Komédia.)

Ugyanakkor Ferge nagyon helyesen mutat rá, hogy a mai IMF már nem az az IMF, amelyik pár évtizede volt: azt kéri a részvényeseitől – az ENSZ tagországaitól, lévén a Valutaalap, amit sokan elfelejtenek, az ENSZ szakosított szervezete –, hogy „a kiadások racionalizálása közben biztosítson megfelelő támogatást a társadalom sebezhető csoportjai számára”, gondoskodjék egyfajta szociális minimumról (e fogalomnak közelebbi meghatározása nincsen ugyan, de vélhetően a teljes perifériára szorultak meg- és kisegítéséről van szó). Igen, az IMF már a Strauss-Kahn-éra óta – mondjuk így – szociálisan érzékeny, amiről éppenséggel addig nem volt híres.

Mindezzel semmi újat nem mondtam. Ami írásra kényszerített, az a következő. A mai IMF valóban nem az, „aki” volt, de más módon is más, mint Ferge Zsuzsa gondolja. Tessék megnézni a részvényesek listáját, merthogy ilyen is van. Nyomulnak az ázsiaiak, élükön a kínaiakkal, nyomul a BRIC; nekik hovatovább döntő szavuk lesz abban, hogy ki kapjon hitelt és mennyit. Na most. Ezek a viszonylag – az egy főre jutó GDP-t vásárlóerőben is mérve – szegény országok nagyon határozottan NINCSENEK amellett, hogy az IMF kofferjeiből olyan tagországok részesüljenek, ahol még a legerőteljesebb megszorítások (vö. Görögország, Spanyolország) után is nagyságrendekkel magasabb szinten marad az életszínvonal, mint náluk. A javallatuk tehát az, hogy a bajba jutott európaiakat csak nyugodtan segítse ki maga az unió (akár euróövezetiek, akár nem), segítsék ki a németek, és az IMF pénzét költsék azokra a szegényekre, akiknek a rászorultsága – önhibából vagy nem – megint csak nagyságrendekkel nagyobb.

Az IMF – némi cinizmussal mondom ezt – filozófiájában kezd igazi ENSZ-szervezetté válni. Megvan a válasz arra a csodálkozó magyar kérdésre, hogy miért sikerült neki Egyiptommal és Pakisztánnal szinte napok alatt megalkudnia egy készenléti hitelről, miközben Magyarországgal „húzza” a hitel ügyét, mint a rétestésztát. Hát ezért. És innen nézve nem is akkora hülyeség Giró-Szász kormányszóvivőnek az a kijelentése, hogy azért nem kapunk hitelt, mert „túl jók a számaink”. Igen, megeshet, hogy a nagy részvényesek (élükön a közönyös Amerikával) pont úgy gondolkodnak, mint Giró-Szász, és más irányba térítik kihelyezendő és kihelyezhető pénzeiket. Azaz: a történet végén nem kapunk egy fillért se, de nem azért, mert Orbán kekeckedik, hanem azért, mert relatíve jómódban élünk.

(Aczél Endre)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!