rss      tw      fb
Keres

A politológus szerint a kormány természeti csapás



Feltűnt, hogy a Nézőpont Intézetet képviselő Mráz Ágoston Sámuel, aki október 12-én Magyar Kornéliával együtt ült Kálmán Olga mikrofonja előtt, milyen briliáns virtuozitással cselezte ki szinte az összes, a regisztrációs rendszer önellentmondásait leleplező logikus felvetést.

Például a műsorvezető elfogadta az ő „előselejtező” meghatározását a regisztrációra, majd ebből logikusan kimutatta, hogy akkor tehát az első lépésben nem a politikai jelölteket, hanem magukat a választópolgárokat fogják „selejtezni”. Amire ő azzal válaszolt, hogy „csak átvitt értelemben használtam a kifejezést”. És egyáltalán nem szégyellte, hogy ezzel az ezerszer kinevetett Csurka-fölmentést alkalmazta: „a zsidózás csak az irodalmi munkásságának része”. Ez azonban számomra nem magyarázza meg a kitartását. Mráz egy olyan álláspontot védett, teljes mellszélességgel, amely szinte már elviselhetetlen erőfeszítésekre kényszerítette őt. Minden pillanatban résen kellett lennie, ki kellett védenie a műsorvezető és a mellette ülő, felvilágosult politológus logikus érveléseit.

Vajon miért éri meg neki ez, olyankor is, amikor már mindenki számára kínos volt a látható vergődése? Az ember szinte már helyette szégyellte magát a képernyő előtt, amiért ilyen méltatlan helyzetbe kényszerül.

Nem válasz, hogy a pénzért éri meg, mert egyrészt nem lehet olyan sok az a pénz, másrészt meg a dicsfény és az elismerés iránti vágy, a szereplés sikerének bűvölete a nyilvánosságot választó embereknél még a pénzvágynál is jóval erősebb szokott lenni. Ha nem így lenne, nem ezen a területen ügyködnének. Kell itt lennie egy ennél mélyebb motivációnak. Ami el is kezdett fölsejleni, hamarosan.

Mráz beszédében egyre feltűnőbbé vált egy jellegzetes vonás. „A második fordulóban pedig eldöntjük, hogy ki vezesse az országot, ki legyen a miniszterelnök”, jelentette ki, mintha valamiféle istenkeresésben lennénk, és mintha politológus létére még életében nem hallott volna arról, hogy a többpártrendszerekben a választásoknak nemcsak a vezérek, hanem alapvetően a parlamenti arányok eldöntése a legfőbb célja.

„Na de most átalakul a választási rendszer” – mondta ezután, azt sejtetve, hogy a választási rendszerek igazából az évszakok változásának, de lehet, hogy inkább a holdfázisok ciklusosságának logikus következményeiként szoktak átalakulni. Mindenesetre semmiképp sem emberi kéz az, amely most belenyúlt a választási rendszerbe. Majd végre teljesen összeállt a kép, amikor ezt hallottam tőle: „Ez egy új jelenség, de szerencsére van nekünk magas színvonalú társadalomtudományunk, amely majd felméri ezt.”

Jelenség?! És mit mér majd fel, és főként mikor és milyen haszonnal a társadalomtudomány olyasmin, aminek a hatását már csak akkor látjuk, amikor elkezdték érvényesíteni?

Mindenesetre egy biztos: ez az ember egy természeti csapásnak látja a kormányt.

A kormány az, ami jön, zúdul, kiszámíthatatlanul, és akkora erőt képvisel, hogy attól minden, ami eddig emberi befolyás alatt állt, most egyedül neki lesz kiszolgáltatva. A választási rendszerek maguktól deformálódni kezdenek, és még a parlamenti patkó is elhajol a rettentően feldúsult mágneses térben.

A diagnózissal egyébként csak egyetérteni tudunk. Igen, ez a kormány tényleg úgy működik, ahogyan inkább a természeti csapások, cunamik, földrengések szoktak. Ám, hogy Mráz Ágoston Sámuelt idézzem, ilyet csak átvitt értelemben mondhatunk. De nem azért, mintha az irodalmi munkásságunk részének tekintenénk a kormány letermészeticsapásozását, hanem mert nem az őskorban élünk, amikor még barlanglakókként az istenek kivédhetetlen haragjának hihetjük a villámcsapásokat és egyebeket. Mráz Ágoston Sámuelnek is kellett hallania arról, hogy ha nem is száz százalékban, de lehetségesek védekezési módok. Ám ő nem ezekkel foglalkozik, mert szereti ezt a dolgot, és nem gondolja, hogy a csapások ellen kell védekezni, hanem éppen ellenkezőleg: a védekezők ellen. Ezért vállalja, hogy mindnyájunk előtt csontig leizzad az érvek logikai kicselezéséből álló elmerodeóban.

Ha nem látnám rajta az örök és elnyűhetetlen vágyat – „Imádok a hatalom lábánál kuporogni!” –, esküszöm, megsajnálnám.

(Lévai Júlia)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!