Pro memoria: 1989



Érdekes, újszerű október 23-i megemlékezésekre van kilátásunk. Előfordulhat ugyanis, hogy a kormányoldalnak – mintegy megelőlegező jelleggel – már most sikerül demonstrálni azt, amit a választási kampány során szeretett volna: létezik egy nagy létszámú, kormánytámogató, méltóságteljes többség, vele szemben pedig a kormány- (rendszer-) ellenes ellenzék mint megosztott, széthúzó, egymással és önmagukkal egyaránt programvitákba, személyi torzsalkodásokba bonyolódó kisebbség. A minden bizonnyal a kormány rendezvényével összefonódó, Orbán Viktor beszédével mozgósított „békemenet”, valamint az ellenzéki nagygyűlés(ek) kontrasztja jól kommunikálható előképet ad a majdani választási küzdelmekhez, pontosabban az őket már legkésőbb jövő tavasszal megelőző helykereséshez. A nyilvánvalóan hamis koreográfia viszont jól elhihetővé és elhitethetővé válik, ha tovább erősödik az ellenzéknek pártokba, illetve civil mozgalmakba tömörülő csoportjai közt a véleménykülönbség, amely egyszerre értelmetlen és idő előtti.

A közélet e fontos vitájának egyetlen vonatkozásához szeretnék hozzászólni. A civilek (különösen a Milla), illetve az LMP egyes politikusai korábban is gyakran emlegették, hogy nem pusztán az Orbán-kormány rendszerteremtő, a demokratikus jogállamot „átalakító” lépéseivel elégedetlenek, hanem a korábbi időszak kormányaival, politikusaival is, mintegy őket is „leváltanák”, legalábbis nem akarják, hogy visszatérjenek. Megvitatható és megvitatandó természetesen a Gyurcsány–Bajnai-korszak mibenléte és öröksége, mint ahogy az sem lehet kérdés, hogy – számukra szerencsés esetben – sem 2014-ben, sem később nem lehet hajszálpontosan ott folytatni a magyar politikát, ahol 2010 tavaszán abbahagyták.

Mégis, egy dolgot tudomásul kell, kellene venni, ami nagyon egyszerűen abból fakad, hogy az elégedetleneknek nem egyszerűen kormányváltásban, hanem az orbáni rendszer egyes meghatározó elemeinek leváltásában, rendszer-újraalkotásban is gondolkozniuk kell. Ehhez pedig szükség van az MSZP-ben és a DK-ban tevékenykedő pártpolitikusokra (Bajnai Gordonra és körére is értelemszerűen), és nem csupán taktikai, hatalomszerzési okokból. Hanem azért is, mert nincs még egy plusz, eddig rejtőzködő és mindenkivel szemben programalkotásra és győzelemre egyaránt esélyes, nagy formátumú politikai erő, amely egy csapásra megoldaná a „22 év” minden baját, lenullázhatná a rendszerváltás óta tündöklő és/vagy bukott pártokat és személyiségeiket. (A logika ráadásul a 2010-es orbáni gondolatmenetre hajaz.) Gondoljunk csak a legutóbbi magyarországi rendszerváltás tanulságaira. A pártállam le- és a demokratikus jogállam kiépítéséhez 1989-ben az összeroskadó Kádár-rendszer politikusaira is szükség volt, s hagyjuk most, hogy ők érdekből vagy a demokratikus átmenet felismerése iránti őszinte elkötelezettségből tették, amit tettek. Ha a civilek vagy az LMP majd egyszer, Orbán után demokratikus rendszert akarnak létrehozni, nem találhatnak még annyi „múlt nélküli” embert sem, mint az 1989-es rendszerváltók, s meg kell békülniük a gondolattal, hogy ehhez szóba kell állniuk és szót kell érteniük egymással.


A nemzeti kerekasztal, 1989 – mek.oszk.hu 

Már csak azért is, mert különben a civil ellenzékiségből kifogyhat a lendület, aminek már most is látszottak, látszanak jelei. Az orbáni rendszer jogsértő törvényei, önfenntartást célzó választási és egyéb szisztémái, alaptörvényei és alaptörvény-módosításai, „pávatáncos” kül- és gazdaságpolitikája joggal válthatták ki már 2010-ben azt a meggyőződést sokakból, hogy „nem tetszik a rendszer”. Ez az élmény azonban nem tartható fenn négy évig, folyamatos megújításához pedig erős programalkotásra és kompromisszumkészségre van szükség. (Orbán és pártja sem pontosan ugyanazt hajtogatja, mint 2010-ben, folyamatosan építi magát tovább, ezzel pedig legalábbis a lépést tartania kell az ellentáborának is.) Nem érdemes azzal foglalkozni, hogy például Gyurcsány mennyire befolyásolná az Orbán-váltó csoportok iránti szimpátiát – ráadásul szerintem már nagyon kevéssé, a volt miniszterelnököt démonizáló, amortizáló Fidesz-propaganda ugyan hat, de nem olyan erős –, és elfogadni a tényt, hogy ha minden jól megy, egyszer, előbb-utóbb úgyis egy asztalhoz kell ülni. Nincs ugyanis másik népünk és másik politikai elitünk sem lesz mostanában, ehhez két esztendő kevés, de négy is az lett volna. (Messzire vezető fejtegetés lehet, ezért csak megemlítem, hogy meggyőződésem szerint a majdani demokratizálási folyamatban még olyanok is szerepet fognak vállalni, akik e pillanatban Orbán fideszes hívei…)

Úgy is mondhatnánk, hogy ha ellenzéki oldalon tényleg meg akarják haladni a „22 évet”, ahhoz olyanokra is szükség lesz, akik az elmúlt 22 évben a közélet porondján voltak – persze nem mindegy, hogy kik és hogyan. A „lehet más a politika” nyilvánvaló módon nem jelentheti azt, hogy a politika ne legyen semmilyen, s a civil ellenzékiség sem juthat el arra a pontra, hogy semmilyen pártra nincs szükség. (A meglévőkből kell válogatni, megtoldva azzal a közhellyel, hogy a választásokon pártok vesznek majd részt…) A „nem tetszik a rendszer” sokak meggyőződése ma Magyarországon, most fog eldőlni, hogy azok között, akik így gondolják, hányan lesznek, akik szerint „nem tetszik, de nincs jobb”, és hányan azok, akik kíváncsiak lesznek egy másikra, s ezt regisztrációval, illetve szavazattal is készek előmozdítani.

Szóval lehet, hogy nem árt újraolvasni a 89-es rendszerváltás forgatókönyvét, leszűrni belőle egy-két tanulságot. Könnyen lehet, hogy előképként kell rá tekinteni, akkor is, ha tudjuk, hogy nem ugyanarról a folyamatról van szó. Az ellenzék, személyes meggyőződésem szerint, úgyis meg fog tudni egyezni, például egy „kihívó” személyében, csak az a kérdés, hogy ezt mikor és minek a hatására (kényszerére?) teszi. (Ez például különbség lesz 1989-hez képest, szóval volna min higgadtan töprengeni, mégoly jogos rendszerváltó igyekezetünk közben is.)



Fazekas Csaba



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!