rss      tw      fb
Keres

Elveszett szabadság – Személyes történelem – II.




„Szerencsés vagyok, mert húsz éven át Európa legszebb fővárosának főpolgármestere lehettem. Álmodozó kedvű leányom szerint a Duna királynőjének udvarmestere” – írja 620 oldalas Elveszett szabadság című, saját „személyes történelméről” szóló könyvének utószavában Demszky Gábor, a demokratikus ellenzék egykori tagja, volt szamizdat-kiadó, akit a Szabad Demokratának Szövetsége színeiben 1990-ben választott meg Budapest népe főpolgármesterré, és öt választáson megtartotta őt a pozíciójában. Húsz év után, 2010-ben fejezte be a szolgálatát. Berlinbe ment, könyvet írt az életéről és életének főpolgármesteri korszakáról. A könyv készen van, Demszky Gábor egyelőre még nem döntött, melyik kiadónál jelenteti meg, de a Galamusban olvashatnak belőle két részletet. (Az első részlet, amely a könyv Arcképcsarnok című fejezetéből, ahol Demszky Horn Gyuláról és Orbán Viktorról is ír, itt olvashatják.) A ma közölt részlet A budapesti ború – 2006−2010 című fejezetből való.

Ma este 7 órakor egyébként Demszky Gábor a Budai Liberális Klub vendége lesz (Budapest, II., Margit krt. 48.), ahol Koncz Imre beszélget vele (a meghívót lásd itt).

(m.zs.)


Demszky Gábor

Tojászáporban

2007-ben hivatásos garázdák rontottak rá a forradalom ünnepére. Kövekkel, palackokkal és tojásokkal felfegyverkezve érkeztek a főváros ünnepségére, és mindent bevetettek, hogy ne tudjam elmondani a beszédemet. De elmondtam.

Hullott rám a tojászápor, de a fölém tartott esernyők a túlnyomó többségüktől megvédtek. Biztonsági emberek és esernyős védelem nélkül teljesen besárgultam volna. Így megúsztam egy-két folttal. Tarlós Istvánnak és Orbán Viktornak esze ágában sem volt elítélni a tojásdobálókat, csak Pokorni Zoltán és Rogán Antal szólalt meg az ügyben. Arról beszéltem Petőfi Sándor színe előtt, hogy tízből kilenc magyar velünk tart. Mindazok, akik nem hisznek az örök háborúban álló két Magyarország rémálmában. Mindazok, akik jobban szeretik lerakni az utcaköveket, mint felszedni.

Tomcatet és Budaházyt aznap előállították.

Négy hónappal később, július 7-én a melegfelvonulás alkalmából ismét fölálltak a szervezett garázdák rohamcsapatai. Nem vártam tőlük, hogy éppen ezen a napon emberhez méltóan kezdenek viselkedni, de azért erre a gyalázatra nem számítottam. A békés felvonulók fizikai bántalmazásához, szidalmazásához valami olyan gyilkos gyűlölet társult a szemekben, amit nem lehet megszokni. Az árpádsávos zászlók alatt vonuló bajkeverők a „normalitás” nevében cselekedtek. Hol az a józan polgár, aki ezt tartja normálisnak? Hol az a józan polgár, aki a védtelen embereket a tömeg mélyéből tojásokkal és kövekkel dobálókat tartja bátornak, és nem azokat, akik az erőszakkal, a gyűlölettel szemben is merik vállalni önmagukat, s akik nem visznek magukkal más fegyvert, mint a büszkeségüket? Mi, akik vállaljuk önmagukat, bármilyenek vagyunk, egy kicsit melegek is vagyunk! Még ha nem is szexuális vonzalmaink szerint. Vannak egyéb tulajdonságaink, amelyekkel kisebbségben vagyunk, és amelyeket nem könnyű vállalni. Mindenki előtt ott a feladat, hogy elfogadja és elfogadtassa a maga sajátosságait. A felvonulók ehhez jó úton vannak. A rájuk támadó csőcselék aligha. De reménytelen ember nincs. Remélem egyszer ők is eljutnak odáig, hogy megértsék és elfogadják önmagukat, s akkor majd másokat is sikerül.


2007. március 15. Az ellentüntetők

Az elmúlt évtizedben Budapest utcáin számtalanszor láthattuk a nyilaskeresztes párt által használt piros-fehér csíkos zászlót tüntetéseken és felvonulásokon. Az óvatos szélsőjobboldalt, amely képes beszéddel nyomult be a réseken, felváltották az egyenruhában, egyeningben, egyencsizmában masírozó, nyilas és náci példaképeit nem szégyenlő militáns alakulatok. Látszólag a romakérdésre fókuszálnak, de gyűlöletük valódi célpontja a demokrácia. Orbán Viktor pedig ügyesen és cinikusan használta ki ezt a szélsőjobboldalt tejhatalma előkészítésére, a politikai ellenfeleivel szembeni gyűlölet fűtésére. Pártjának polgármestere engedély nélkül, törvénytelenül, de pártja teljes támogatását élvezve turulszoborral gyalázta meg a második világháború áldozatait. Ez nem a honfoglalás turulja, ez a második világháborúról szól és annak előzményeiről, többek között a Turul Bajtársi Szövetségről, amely az antiszemitizmus élharcosa volt, amely a zsidóverésekről híresült el.

A Fidesz védelmét élvező turulszobor a törvénysértő hatalom szimbóluma. Ennek a törvénysértésnek a védelmében fogott össze a Fidesz a szélsőjobbal, semmibe véve a Fővárosi Közgyűlés és a Magyar Köztársaság hatóságainak állásfoglalását.


Gárda karszalagok

A Turul, a törvénytelenség szobra, és a Gárda, a törvénytelen félkatonai szervezet összetartozik. 2007 augusztusában alakult meg a Magyar Gárda. Ennek a félkatonai szervezetnek az elítélését tartalmazó nyilatkozatot terjesztettem a Fővárosi Közgyűlés elé. A módosító javaslatukat elfogadva, némileg felpuhítottuk az eredeti szöveg. A Fidesz mégis bojkottálta a szavazást, és beszédemre reagálva kivonult az ülésteremből. A Fidesz tartózkodása bátorítás volt a szélsőjobb felé: „mozdulhattok”! Fölrúghatjátok a demokratikus játékszabályokat, szétverhetitek a főváros nyugalmát tönkretehetitek a nemzeti ünnepeket, gyalázkodhattok, fenyegetőzhettek.

2004-et írtunk, amikor a XII. kerület polgármestere, Mitnyan György azt kérte a fővárostól, amely egyedül jogosult szoborállítást engedélyezni, hogy a kerület világháborús áldozatainak az emlékére egy turulszobrot emeljünk. Kétszer lefolytattuk az ezzel kapcsolatos vitát. A Fővárosi Közgyűlés mind a kétszer koherens politikai és erkölcsi érvekre hivatkozva megtagadta a szoborállítást. Ezt követően a kerület polgármestere és a testülete úgy döntött, hogy semmibe veszi a Fővárosi Önkormányzat határozatát, és jogsértő módon mégis felállítják a szobrot.

A demokratikus Budapest történetében először fordult elő, hogy egy polgármester tudatosan engedély nélkül építkezett. Ez fölháborító botrány lett volna akkor is, ha egy trafikot épített volna. De itt sokkal többről van szó, egy köztéri szoborról, amelynek minden városban szimbolikus jelentősége van. 2007-ben Pokorni Zoltán azt kérte, hogy a Fővárosi Közgyűlés vizsgálja felül korábbi álláspontját, állítsunk egy másik emlékművet a polgári áldozatoknak, és maradjon fenn a turul mint az elesett katonák emlékműve. 2008. április 24-én erről a javaslatról tárgyalt a közgyűlés. Az ülés kezdetétől a teremben demonstrált a felheccelt jobbikos hallgatóság, és a bekiabálásaival lehetetlenné tette az ülés folytatását. A két évtized több száz ülése közül ez volt az egyetlen, amelyet a hallgatóság bekiabálásai miatt félbe kellett szakítani. A jegyzőkönyv rögzítette, hogy mi hangzott el az ülés berekesztése előtt:


A XII. kerületi Turul madártávlatból – Khoór Lilla és Will Potter fotója 

„A turul … jelkép lett: az engedély nélküli építkezés, a saját szabályaira fittyet hányó hatóság jelképe. (Zaj a hallgatóság soraiban.) A kerület és annak polgármesterei három éve próbálkoznak az általuk létrehozott jogellenes állapot megőrzésével, tartósításával, válogatott eszközökkel. Bepereltek mindenkit, akit lehetett, megpróbálták kizáratni az eljáró hatóságokat, jogellenesen változtatási tilalmat rendeltek el. Utóbbi már tényleg a jogállamiság, a jogkövető magatartás végletes megcsúfolása. Egy engedély nélküli építmény fennmaradása érdekében változtatási tilalmat rendel el az engedély nélkül építő: ez maga a cinizmus.
Eközben Önök álnaivan úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy a törvénysértő építésén kívül mi a baj a turullal. De a teremben gyülekező szövetségeseik pontosan tudják, mit jelképez ez a szobor. Mi is pontosan tudjuk, és tudtuk három évvel ezelőtt is, amikor ugyanitt elmondtuk Önöknek: a 21. században turulos szobrot állítani értelmetlenül halálba hajszolt magyar katonák és meggyilkolt magyar zsidó és nemzsidó civilek emlékére, nem az áldozatok emlékének ápolását, hanem meggyalázását jelenti.
A turul ma is hivatalos jelképe több honvédségi és más fegyveres szervezetnek, és katonai szimbólumként nem is zavar senkit. A második világháború áldozatainak azonban semmiképpen nem lehet jelképe a turul, hiszen a háború előtt ezt a szimbólumot a szélsőjobboldal emelte zászlajára. Tudja ezt Pokorni úr is, akinek azt a javaslatát, hogy legyen egy másik emlékmű a polgári áldozatoknak, magam is támogatom. De ez nem jelent megoldást az illegálisan megépült turulszobor problémájára.
Az Önök itt demonstráló többszörös koalíciós partnere pontosan tudja, hogy a húszas és harmincas években a Turul Bajtársi Szövetség tagjai szervezték az első zsidóveréseket a pesti egyetemeken.
(Zaj a hallgatóság soraiban. Közbekiáltások: Ne zsidózzon!) A kurucinfón antiszemita jelszavakkal szervezkedő demonstrálók azt is tudják, hogy a Turul Szövetség túl enyhének találta a hírhedt numerus clausus rendelkezéseit, és már tíz évvel Szálasi előtt a „numerus nullust”, azaz teljes zsidótanítást követelt. (Zaj a hallgatóság soraiban.) Tudják, hogy a háború kitörésekor a Turul Szövetség tagjai szolgáltattak listákat a hadkiegészítő parancsnokságoknak a zsidó pályatársak nevével és pontos címével, és ezek alapján állították össze 1941–42-ben a keleti frontra induló első munkaszolgálatos menetszázadokat. (Zaj a hallgatóság soraiban. Közbekiáltások: Hazaáruló! Hazaáruló! Az ülésvezető berekeszti a Fővárosi közgyűlés ülését.)

Ez volt az az időszak, amikor sokan – jóakaratú, kulturált magánemberek, közírók és politikai szervezetek – törvényt szorgalmaztak a gyűlöletbeszéd ellen, ám ezek a kísérletek elbuktak hol az Országgyűlésben, hol pedig az Alkotmánybíróság előtt. Erre a szocialisták alkotmánymódosítással próbálkoztak. Én – a liberális gondolkodók és politikusok többségéhez hasonlóan – nem láttam járhatónak és nem is tartottam szerencsésnek ezt az utat. A Népszabadságban írtam erről egy cikket (Amikor veszélyes fegyver, 2009. május 21.), az alábbiakban ennek fölhasználásával rögzítem az álláspontomat.

A demokratikus társadalmakban gyakran élesen eltér egymástól az emberek, a különböző csoportok érdeke, véleménye, meggyőződése. Ezért a demokráciában a politikai beszéd – a politikusoké, a sajtóé, a véleményét nyilvánító állampolgáré egyaránt – természetszerűen vitázó jellegű, sokszor élesen támadó hangú. Az éles politikai vita nem más, mint a demokrácia előtti korokban többnyire erőszakos, sokszor véres hatalmi küzdelmek, hitviták és polgárháborúk szublimált formája. Ez a kulturális szublimáció az emberiség történelmi léptékű vívmánya.

Főpolgármesterként a kilencvenes évek végétől egyre sűrűbben kellett hangoztatnom, hogy amikor a közéletben az éles, polemikus hang átcsap gyűlöletbe, kirekesztésbe avagy egyenesen erőszakra uszításba, akkor egyfajta regresszió tanúi vagyunk. Azt látjuk, hogy némelyek visszalépnek a modernitás előtti korokba, ahol a politikai erőszak természetes, hétköznapi jelenség volt. Ha a gyűlöletbeszéd fizikai erőszakba csap át, azt természetesen bűncselekménynek kell tekinteni és ennek megfelelően büntetni.

A gyűlöletbeszéd ellen a modern demokratikus társadalmak a konszenzusos erkölcs, a polgári demonstráció és az alkotmányos, a törvény eszközökkel egyaránt küzdenek. Az újra meg újra felmerülő kérdés az, hogy mikor melyiket célszerű és helyes alkalmazni.

Ez már persze régóta nemcsak elméleti kérdés nálunk, hiszen Magyarországon a gyűlöletbeszéd egyre elterjedtebb és durvább, s egyre többször előz meg közvetlenül személyek vagy tulajdonuk elleni erőszakos bűncselekményeket. Az a kérdés is visszatérően fölmerül hogy a megvalósult erőszakos cselekményre való közvetlen uszítást miért nem követi büntetés.

A Btk a közösség elleni izgatás tényállásában tiltja az erőszak érzelmi előkészítését megvalósító gyűlöletre uszítást. Ennek alapján számos elrettentő ítélet születhetett volna eddig is – de nem született. S vajon miért hoznának a bíróságok holnaptól ilyen ítéleteket egy másik törvényhely alapján, ha nem teszik a hatályban lévő törvények alapján? Nem a jognak, hanem a jogalkalmazásnak kellene tehát megváltoznia, az állam tekintélyét helyreállítva. Ugyanis éppen ez a tekintély az, ami elveszett.

Amikor a demokratikus ellenzék tagjaiként konfrontálódtunk az erőszakszervezetekkel, a rendőrséggel, a titkosszolgálattal, a bírósággal, azt tapasztaltuk, hogy a másik oldalon lévők moralitása, a törvényekbe, alkalmazhatóságukba vetett hite, az állam szolgálatába vetett bizalma megrendült. Azt tapasztaltuk a nyolcvanas évektől, hogy nem tudják, és nem akarják végrehajtani a törvényeket, mert nem látják már értelmét. Nem azért, mert demokratikusan gondolkodtak, hanem azért, mert féltek a következményektől, mert nem hittek abban, hogy a rendszer hosszú távon fenntartható. Mi egy diktatúrával szemben ezt a helyzetet ki is használtuk. Amikor egy demokráciában nem használják a jogot, nem büntetik a fizikai erőszakhoz vezető gyűlöletbeszédet, akkor azok az erők, amelyek a demokrácia lerombolására törekszenek, a negyedszázaddal korábbihoz hasonló bizonytalanságot, elbizonytalanodását használják ki.

A helyzet nem attól fog javulni, hogy új törvényeket hozunk. Az ügyészeknek és a bíráknak kellene észlelniük, amit körülöttük már milliók már tapasztalnak: azt, hogy igenis sok esetben uszítottak, uszítanak nap mint nap, közvetlenül gyűlöletre!

Ráadásul – ahogy arra Kis János is felhívta a figyelmet (Az államfővel vitázva) –, „a gyűlöletre uszítás büntetőjogi tényállásának fellazítása tágra nyitná a kapukat” az előtt, hogy „a rasszista gyűlölködés és a rasszizmus iránti gyűlölet kinyilvánítása együtt üljön a vádlottak padján.” Hozzáteszem: akár azt is elítélhetnék, aki Ady Endre igaz hazaszeretetből írt magyarságostorozó verseit merné idézni.

A 2009-es alkotmánymódosítási kísérlet egy harmadik szempontból is nagyon aggályos volt. Említett cikkemben erről ezt írtam: „Halmai Gábor alkotmányjogásszal értek egyet, aki szerint alkotmányt csak nagyon ritkán szabad változtatni – ellenkező esetben a demokratikus jogállam alapzata sérül. Ha a következő országgyűlési választásokon a jobboldal kétharmados többséget szerezne, akkor kénye-kedve szerint módosíthatná az alkotmányt, és erre a precedensre is hivatkozhatna. E vonatkozásban – egy-két kivételt leszámítva – önkorlátozó volt az a balközép kétharmados parlamenti többség, amely 1994–98 között kormányzott. Most akár megismétlődhet ez a kétharmados többség, de mindenféle önkorlátozás nélkül, esetleg a szélsőjobboldallal együtt. Ha ez bekövetkezne (remélem, nem fog), kizárólag akkor lesz erkölcsi és politikai alapunk fellépni a 89-es demokratikus rendszer tekintélyuralmi irányba történő megváltoztatásával szemben, ha mi nem támogatunk most olyasmit, amit lényege szerint antidemokratikusnak tartunk.”

Ma egyértelműen a tekintélyuralom felé csúszunk, s ezzel a földcsuszamlással szemben nem tudunk hatékony stratégiát megfogalmazni, ezért a demokratikus erők összefogásának sem tudunk perspektívát adni.

Nem feledkezhetünk el a gyűlöletbeszéd és a gyűlölködő szélsőjobboldal expanziója kapcsán arról, hogy Kelet-Közép-Európában a kommunista diktatúra miatt a társadalom a 20. századi szélsőjobboldaliságot még nem tudta feldolgozni. A szélsőjobb térhódítása a fiatalok körében ismerős jelenség Lengyelországtól az egykori NDK-n keresztül Szlovákiáig mindenhol. Közös választ kell tehát találnunk rá.

Ahhoz, hogy a szabadság és a demokrácia elvei a fiatal értelmiségiek, a diákok sokkal szélesebb köreiben leljenek visszhangra, a liberálisoknak és a baloldaliaknak egyaránt le kell számolniuk a 19. századi világképekkel. Dinamikus, hiteles, vonzó, pozitív euroatlanti jövőképet kell felmutatnunk. Csak így fordíthatjuk el a fiatalok szívét a nacionalista, szélsőjobboldali radikalizmus sötét erőitől.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!