Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. szeptember 27.



Bolgár György kérdései 2012. szeptember 27-ei műsorban


Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy a Magyar Nemzettől a Washington Postig megírták, érvényes a Klubrádió pályázata a 95,3-as frekvenciára. Amint azt tegnap a Fővárosi Ítélőtábla megállapította. A Mandiner jobboldali vélemény portál is úgy foglalt állást, hogy a Klubrádióra szükség van. Hiába?

Másik témánk, hogy eközben az Echo tv-ben Szaniszló Ferenc arról értekezik, a vörösiszap katasztrófát az IMF okozta, a NATO bombázta a tározót, egy titkos fegyverrel pedig megrázták a földet. Még mondja valaki, hogy nincs sajtószabadság.

Beszéljük meg aztán, hogy a Medián felmérése szerint a társadalom majdnem nyolcvan százaléka ellenzi a választási regisztráció tervét. Mégis megcsinálják?

Mit szólnak ezenkívül ahhoz, hogy a volt SZDSZ-es külügyi államtitkár, a DK-ba belépett Eörsi Mátyás szerint Angela Merkel német kancellár, aki a jövő hónapban fogadja Orbán Viktort, nem fogja megmenteni a magyar demokráciát, mert neki most elsősorban az az érdeke, hogy európai terveihez szerezzen támogatást. Amit Orbán meg fog neki ígérni. Kitörés a diplomáciai politikai karanténból?

Mi a véleményük továbbá arról, hogy a csepeli fideszes önkormányzat Nyírő József műveltségi vetélkedőt szervez. Elült a vihar, most lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna? A nyilas parlament tagját tűzzük a kormánypárti zászlóra?

És végül bocsánatkérésre kötelezte Budai Gyulát az elsőfokú bíróság amiatt, hogy egy sajtótájékoztatón azt állította, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon hamisan tanúskodott a Sukoró ügyben. Már bocsánat?



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



A szélsőjobboldali taxisofőr esete
Kéri László politológus


Bolgár György:
- Egy barátom azt mondta ma – és azért rá hivatkozom, mert én nem vagyok Facebookon –, hogy kitettél egy meghökkentő történet, ami veled esett meg, méghozzá, hogy az ATV-be igyekeztél taxival és innentől átadom a szót.

Kéri László: - A Facebookon csak azt a kétszázas kört tartom a folyamatos párbeszédképes olvasó- és válaszoló közösségnek, akiket egykoron vagy tanítottam vagy kollégám volt. Szóval nem tartozom azok közé, akik szanaszét kürtölik az élményeiket.

- Nem magánügyet akartam veled megbeszélni, azért hívunk, mert úgy éreztem, hogy ez egy meghökkentő közügy.

- Úgy volt, hogy valaki leírta egy élményét, hogy szóváltásba került egy taxissal, és ahhoz írtam én, hogy hol van ez ahhoz képest, amikor félévvel ezelőtt mentem Kálmán Olga műsorába. Nem is fogtam fel először, hogy miért, de a taxis minden lámpaoszlopnál csak mondogatta, hogy ez is üres, ez is üres. A Dózsa György út táján fogtam gyanút, és megkérdeztem, hogy mit beszél. Akkor mondta, hogy ezen se lógnak kommunisták, meg azon se lógnak kommunisták. Akkor én hülye visszakérdeztem, hogy miért kéne lógniuk, és ő azt mondta, hogy az összesnek lógni kéne. Elkezdtem adni a naivat, hogy ne neveljen már, ne döntsön egyoldalúan úgy, hogy az utast nevelni kell, amivel egyébként nem értek egyet, mert szerintem egy taxisnak nem az a dolga, hogy politikai szemináriumot tartson.

- Nem. A pontról B pontra el kell vinnie az utast.

- Igen, nem is értettem. Az az igazság, hogy azonnal kiszálltam volna, amikor már felfogtam, hogy miről van szó, mert azt hittem, hogy engem akar provokálni.

- Ezt mondjuk jól hitted, nem?

- Egyre megy. Az volt a baj, hogy időre mentem élő műsorba, nem tehettem meg azt, hogy kiszállok és várok egy másik taxira, mert azzal meg a műsort kockáztatom. Így biztos érted a dilemmámat.

- Barátságosan visszakérdeztél, hogy mégis miért gondolja ezt így uram vagy pedig kevésbé voltál kedves?

- Visszakérdeztem naiv módon, mint aki nem érti, hogy miről van szó és kaptam egy olyan tömény jobbikos propaganda műsort, hogy majd itt ez is elbukik, mert ebből nem lett semmi, de majd aztán jön a Jobbik, és akkor itt rend lesz, és végre vér fog folyni a városban, és akkor megérdemelten lógni fog mindenki, aki ezért a húsz évért felel.

- Csak húsz évért? Nem hatvanért?

- Nem tudod elképzelni azt az émelyítő, penetráns, hihetetlen, nyilas, fasiszta szöveget, amit nekem ott végig kellett hallgatnom, mert nem tehettem nagyon mást, mert időre kellett menni.

- Jó, én értem, kifogás elfogadva. De azért megkérdezem, hogy amikor kiszálltál, akkor mondtál neki búcsúzóul egy-két kedves szót?

- Sokáig gondolkodtam, de az volt a baj, hogy mikor odaértünk az ATV épületéhez, ott már vártak és löktek be a stúdióba. Nagyon ott volt bennem, hogy fel kellett volna írni a rendszámát.

- Ez lett volna a következő kérdésem.

- Meg kellett volna kérdeznem a diszpécsert, hogy ki volt ez, melyik taxitársaság, tiltakozni, hogy azért mindennek van határa, miért kell ezt nekem utasként elviselni. Csak tudod az a baj, hogy arra figyeltem és kicsit az volt az agyamban, hogy ez a pasi engem provokál. Pontosan tudja, hogy hova visz, és arra megy ki a játék, hogy kiborítson, hogy mire engem ott belöknek a stúdióba, addigra köpni-nyelni ne tudjak.

- Jó, olyat nem tudok elképzelni, hogy köpni nyelni ne tudj, ez egy dolog.

- Azért ha végigélted volna ezt a negyedórát, akkor azért tudtál volna.

- Biztos szörnyű volt.

- Az is ott volt bennem, hogy arra megy ki a játék, hogy kiborítson.

- De azt azért változatlanul nem értem, bár a helyzetet felfogom, hogy miért. Eleve nem egy taxitársaságtól rendelted a taxit?

- Nem én rendeltem, ilyenkor az ATV küldi. Lemegyek a ház elé és akkor tudom, hogy kit vár.

- Akkor jó, ilyen jó emberekkel dolgoznak. Ezek szerint tőlük megtudható lett volna, hogy milyen társaság volt, és ha te felírtad volna a rendszámot, már panaszt is tehettél volna.

- Később jutott nekem is eszembe, hogy azért ezt nem kéne ennyiben hagyni, mert te is pontosan tudod, hogy élő műsor esetében akkor már azon jár az eszed és nem is szívesen szoktam ilyenkor taxisofőrökkel beszélgetni, mert már tudom, hogy tíz perc múlva ott fogok ülni és kell mondani a magamét. Ilyenkor az ember már azon gondolkodik, hogy mit fog mondani.

- A horrortörténettől eltekintve most már társadalomtudósként, szociológusként, politológusként kérdezlek.

- Gondoltam, hogy ezért hívtál. Nyilván van egy általánosabb tanulsága, hogy ez az eset nem volt egyedi, nemcsak az én élményem, mással is megtörtént már.

- Mi van itt?

- Nem szívesen bántanám meg a taxisokat és nincs értelme semmiféle általánosításnak, mert ugyanúgy találkozom nagyon helyes, kedves emberekkel, akik elszórakoztatják az embert pozitív módon útközben. Azért azt nem lehet nem észrevenni, hogy van egy olyan rétege a budapesti taxis társadalomnak, akik mintha politikai hivatást teljesítenének. Nemcsak az én élményem volt ez, mással is történt hasonló, lehet érezni a politikai ellenszenvet, amikor beül az ember. A foghegyről való beszélésre vagy a nyílt megjegyzésekre gondolok, hogy persze, odamegy, igen, tudjuk. Én ezt nem értem, hogy miért van ez, és hallok mindenféle legendákat arról, hogy a különböző taxitársaságoknál a különböző politikai kapcsolatok régi gyökerűek. Ezt már hallottam a MIÉP korszakban is annak idején. Hallottam a Jobbiknál is, mintha kihasználná némely politikai erő azt a lehetőséget, hogy van egy ilyen társadalmi csoport, amelyik hihetetlen széles réteghez hozzáfér.

- Tudatosan valamiféle propagandaterjesztésre, az utasok megdolgozására hajtanának?

- Igen. A saját tapasztalataim most már egyre inkább ebbe az irányba hatnak, és másokat is figyelek, kérdezgetek erről a rétegről. Mondom még egyszer, hogy nem szívesen bántanék meg személy szerint egyetlen pesti taxist sem, de van köztük ilyen.

- Meg sok olyan is lehet, aki szimpatizál veled.

- Igen. Őszintén szólva az is zavar, mert nem ezért ülök taxiba, hanem kényszerből, mert nem tudok máshogy eljutni az úticélomhoz. Nem feltétlenül politikai konzultációs célokból.

- De még mindig a társadalmi állapotokra szeretnék rákérdezni, hogy még akkor is, ha feltételezzük, hogy lehet akár olyan taxistársaság is, ahol tudatosan élnek ezzel az érdekes propagandamódszerrel, azért, hogy a társadalomban létezik ilyen gondolkodás és egyre vehemensebb, egyre gyűlölködőbb és egyre gátlástalanabb, azt tudjuk.

- Hogyne. Miután nem tudok vezetni, kénytelen vagyok minden áldott nap a tömegközlekedést használni. A pesti oldalon lakom, a budai oldal bizonyos részein ritkán járok. Ma, amíg felmentem a piactól a Fillér utca közepéig, hárman hazaárulóztak le különböző módokon. De tudom, hogy ez a választókörzet ilyen, olyan nagyon nem lepődöm meg. Ismerem Budának azokat a részeit, ahol számítani kell arra, amit ma is megéltem, hogy elmegy mellettem és odakiált, hogy te rohadék, te hazaáruló. Ezek benne vannak, olyan nagyon naiv nem lehetek, aki a bőrét a vásárra viszi és havonta látják, hallják itt-ott a médiában, annak számítania kell arra, hogy a vele különösebben nem szimpatizálók kiteszik ennek. Bár azért az furcsa, hogy nem tudom elképzelni ugyanezt baloldali változatban. Tehát, hogy Tőkéczki Lászlót vagy Lánczi Andrást leköpnék a baloldali érzelműek, ha meglátják az utcán. Van egy határozott kulturális különbség a mindennapi viselkedésben a jobboldal és a baloldal között. Úgy látom, hogy a jobboldal szélső szárnyához tartozók szívesebben élnek a mindennapi utcai gyűlölet eszközeivel. Ez jobban benne van abban a kultúrában, elfogadottabb. A baloldalon is vannak, akik megérik a pénzüket, azt sem nagyon szeretem. De ritkább, elszigeteltebb, talán nem ennyire szélsőséges, nem mindennapi viselkedés. Ilyen szempontból tényleg örülök, hogy megkérdezted ezt, mert erről a mindennapi gyűlöletről valahogy sohasem beszélünk.

- Ez valamiféle speciális magyar jelenség a történelmünkben, hagyományainkban, sérelmeinkben gyökerezik, vagy pedig van egy mostanában erősödő európai tendencia, az elkeseredettség, a kilátástalanság, amely ennek nyilván tápot ad vagy ezt segíti?

- Nem kenném ezt Európára. A magyar újkori történelemben sokkal inkább benne van. Ez végül is egy hihetetlen módon sebzett lelkű nép. Gondold el, hogy száz év alatt megélt kilenc rendszerváltást, huszonhárom olyan kormányváltást, aminek tétje volt. Olyan kormányváltásokra gondolok, amelyek a mindennapi életben  azonnal következményekkel jártak. Össze van zagyválva, tulajdonképpen néha azt mondom magamnak meg a hallgatóknak is, hogy nem az a csoda, hogy ennyi őrült van itt, hanem az a meglepő, hogy van még, aki normális. Tehát történetileg értem a dolgok hátterét, amit Gombár Csaba kollégám harminc évvel ezelőtt úgy nevezett el, hogy gravaminális kultúra, ami azt jelenti, hogy tele vannak sérelmekkel.

- Csak a sérelmekre épít mindent.

- Sérelmi kultúrára épít évtizedek óta, és amikor jönnek olyan rezsimek, mint most ez, amelyik ezekre a sérelmekre tudatosan rájátszik és állami, hivatalos politikát csinál belőle. Alkotmányba, preambulumba viszi be, lovat ad azok alá, akiknek a feje, a lelke amúgy is össze van zagyválva. Azt hiszi, hogy közhatalmi háttér is van a mindennapi aljassága mögött, és bátrabban él vele. Azt látom, hogy amikor ilyen kiélezettebb belpolitikai helyzetek vannak, kampány, választás vagy felfokozottabb kezdet, mint ez a szeptemberi politikai kezdet, akkor az utcai gyűlölet, a piaci gyűlölet, a troligyűlölet – így hívom ezeket, mert én például minden nap kénytelen vagyok trolival járni, ezért gyakran tapasztalok ilyesmit – megszaporodik. Jövök haza és mesélem a feleségemnek, hogy hányszor hazaárulóztak le. Ez az ilyen felfokozottabb belpolitikai állapotok között gyakori. Nekem ez például egy nagyon jó mérce, hogy mikor, hogyan él az ország, hogy hozzám hogyan viszonyulnak.

- Hogyne. Mondod, hogy a Fidesz-kormány tudatosan épített erre a sérelmi-, gyűlöletpolitikára. Tudatosan szította fel és próbálja maga mögé állítani. De nem lehet-e, hogy miután a helyzet a következő két évben úgy általában a gazdaságban, közállapotokban nemigen javulhat, tehát nem olyanok a körülmények, ezért a növekvő elégedetlenség ellene fogja fordítani a gyűlölködőket? Nem lehet, hogy őket is el fogja söpörni ez a hihetetlen kirobbanó gyűlölet, gyűlölködés, agresszió, ami van?

- Lehet, mert például a beszélgetésünk kezdetén megidézett taxis a végén már abba is belelovalta magát, hogy ő már fideszeseket is szívesen látna a lámpavason. Ő már egyértelműen a Jobbik legradikálisabb szárnyát képviselte ott nekem. Szóval ez benne van, de van még egy előlépés, szerintem ez a fokozódó nehézségkészlet, ami vár ránk a következő szűk két évben, a Fideszt is rá fogja kényszeríteni arra, hogy jobban manipulálja majd a tömegindulatokat, mint ahogy eddig tette. Eddig is viszonylag sikeresen tette, már ha van sikeráldozat ebben a politikában, a 2010. május óta eltelt időben, akkor ez volt az egyik. Viszont én azt hiszem, hogy miután eszköze kevés lesz, osztogatni nem tud, gazdasági recesszió lesz. Mindenkit megsértett már, akit meg tudott. Maga mellé nem tud senkit állítani, tehát fokozottan fog élni ezzel a gyűlöletmanipulációval, úgyhogy én arra számítok, hogy a következő két évünk ilyen szempontból pokol lesz. Tehát, hogy a mindennapi utcai életünk is, meg a közélet kormány felől gerjesztett, generált része is sokkal több feszültséggel lesz tele, mint ami normál körülmények között indokolt lenne. Végül is azért is örülök, hogy felhívtál és beszéltünk erről, hogy jó, ha mindenki felkészül arra, hogy sokkal nehezebb lesz megőriznünk a józan eszünket és indulat nélkül viselkednünk, mint ahogy az elmúlt években bármikor. Én sajnos erre számítok, viszont nem örülök, egyáltalán nem örülök.

- Alaposan megnyugtattál minket.

- Nem megnyugtatni akartam, de azért szerintem jó, ha felkészül mindenki arra, hogy mire számíthat.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Az ORF televíziós vitájáról
Váradi Júlia újságíró


Bolgár György:
- Váradi Júlia tegnap késő este még Bécsben volt, és az osztrák közszolgálati televízióban szerepelt, most meg már itthon van. Nem is ez a lényeg, mert ilyen csodáról már hallottunk, hanem az, hogy milyen műsorban szerepeltél ott. Azt tudom, hogy egy olyan filmnek voltál az egyik megkérdezett interjúalanya, amely Magyarországról szól, és azt olvastam, hogy a film után volt egy vita a televízióban. Mesélj az egészről!

Váradi Júlia: - Megpróbálom összefoglalni, remélem érthető lesz. Először is, az ORF-nek, tehát a 2-es csatornának a vitaműsor van szó. Ezt egy nagyon rátermett, kiváló hölgy vezeti, aki nagyon vitaképes. Ez a célja is.

- Magyar ügyekben is vitaképes egyébként?

- Nagyon. Szeretném, ha közülünk bárki annyira ismerné Ausztriát, mint amennyire ő Magyarországot, minden pici részletig. Ez egy zárójeles megjegyzés, de irigykedtem. Tehát az volt a célja ennek a tegnapi késő esti műsornak – ez egy legalább másfél órás műsor volt –, hogy a levetített hosszú, ötvenkét perces dokumentumfilmből és a kiegészítő vitából az osztrák nézők megértsék, hogy mi is a helyzet egy olyan országban, amelyről ilyen deprimáló képet fest egy dokumentumfilm.

- Milyen deprimáló képet festett?

- A dokumentumfilmnek az a címe, hogy Magyarország – Nemzeti álmok, az alcíme pedig az, hogy Búcsú Európától? Ezt a dokumentumfilmet Lendvai Pál és Andrea Morgenthaler készítette. Mongenthalerről tudni kell, hogy ő egy nagyon jó nevű, német származású és Németországban élő dokumentarista. Lendvai Pálról pedig, gondolom, nem kell a Klubrádió hallgatóinak elmagyaráznom, hogy kicsoda, de azért elmondom, hogy többek között az ORF-nek volt a főintendánsa, valamint egy olyan újságíró, aki politikai kérdésekben nagyon tájékozott, Magyarországon tekintve is, emellett sok-sok könyv szerzője. Tehát ők ketten készítettek egy filmet a magyarországi közelmúltról és a jelen helyzetről. A film azért volt deprimáló, mert egyrészt Magyarország deprimáló. Másrészt meg azért, mert a megszólaltatottak közül – legyenek azok szélsőjobboldaliak, jobboldaliak, liberális elkötelezettségűek vagy szocialista látószögűek, mert tényleg mindenféle ember megszólalt – mindenki úgy beszélt arról, ami ma Magyarországon történik, és ami a közelmúltban zajlott, hogy azt lehetett leszűrni, hogy ez egy elveszett ország. Ez nagyon fájdalmas látvány volt. Az a gyanúm, hogy ők is érezhették ezt.

- Kimondták ezt egyébként a film készítői a dokumentumfilmben, vagy csak összeállt a kép és az önmagában deprimáló volt?

- Mondták is az összekötő szövegben természetesen. Érzékeltették, hogy Magyarországon hová jutott el a leépülőben lévő demokrácia. Tehát magyarázatot is adtak hozzá, hogy mi az, ami szomorúvá teszi a képet. Azonban elég lett volna látni csak azt is, hogyan vonul fel a gárda, minden feltartóztatás nélkül, és hogy egy magyar taxisofőr, aki magát a Jobbik párt taxijának sofőrjeként aposztrofálja, és rá van írva a taxijára, hogy zsidókat és cigányokat nem engedünk a taxiba ülni, elmagyarázza, hogy ő ezt nagyon komolyan gondolja. Szerinte a zsidók elrabolták és eladták Magyarországot, a cigányok itt flangálnak és nem dolgoznak, a kínaiak meg elveszik a munkahelyeket, ezért természetes, hogy nekünk tiltakoznunk kell, ez a dolgunk. Azt mondta, hogy ő olyan kevés pénzből él, hogy azt Magyarországon hiába adják oda, abból nem lehet megélni. A maga módján nagyon értelmesen és majdnem hihetően magyarázta el az álláspontját. Persze aztán voltak ellenmagyarázatok is.

- Azonban az egészből kialakuló kép az volt, hogy te jó Isten, ez siralmas, ugye?

- Igen.

- Milyen vitát lehetett ezek után szervezni? Kivel beszélgettek és miről?

- A filmet nagyon ügyesen megnézették a vita résztvevőivel, és rögtön a film utolsó jelenete után elkezdődött a stúdióban a beszélgetés. Elmondom, hogy kik voltak jelen. Természetesen Lendvai Pál, a film egyik készítője. Zárójelben mondanám el róla, hogy bár teljes felelősséget vállal a filmért, de már többször mondta ő nyilvánosan is, hogy nem mindennel értett egyet a társszerző döntéseit tekintve, de nagyon érdekesnek találta az ő ötleteit is. Ez volt az első filmje, amit nem egyedül készített, egyébként sok filmet csinált már. Tehát ő ott volt a stúdióban. Ott ült még Ungváry Rudolf, aki a film egyik szereplője volt, és nagyon kemény dolgokat mondott arról, hogyan alakult a magyar közpolitika, közgondolkodás olyanná, amilyenné mára vált, és milyen borzasztó nagy veszélyei vannak ennek. Emellett a film szereplői közül még ott voltam én, mert én a filmben elsősorban a Klubrádióról és a körülötte kialakult helyzetről beszéltem.

- Milyen jó kis aktualitása volt ennek tegnap, ugye?

- Abszolút. Nagyon érdekes dolgok is történtek ezzel kapcsolatban, amiket majd mindjárt elmondok. Egyébként beszéltem én azért egy picit általánosabban is a magyar kultúra átalakulásáról, a kulturális elit leváltásáról és egy új kulturális elit kinevezéséről. Beszéltem még arról is, hogyan válik tulajdonképpen az egész kulturális szcéna a kormány – nagyon élesen fogalmazva – martalékává. Tehát elég sok mindenről szó esett. Érdekesen volt berendezve a stúdió egyébként. Mi ültünk hárman az egyik oldalon, a velünk szemben lévő kanapén, pedig Prőhle Gergely államtitkár-helyettes ült, aki azokért a dolgokért felelős, amelyek külföldön elhangoznak Magyarországról. Mellette ült Hans Kraiser, aki a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi elnöke volt még nem sokkal ezelőtt is, ő német.

- Ez egy kereszténydemokrata alapítvány, tehát ő jobboldali kötődésű.

- Sőt, ő kereszténydemokrata miniszter is volt valamelyik tartományban hosszú éveken keresztül, de ma Magyarországon él. Ott ült még Ottrubay István, az Esterházy Alapítvány elnöke, aki pedig egy Ausztriában élő, magyar származású ember, és ő nagyon komolyan figyeli, hogy mi újság Magyarországon.

- Ő is vállaltan jobboldali kötődésű?

- Ez nagyon érdekes volt. Most kicsit zavarban is vagyok, mert nem tudom, hogy elmondjam-e, amit én érzékeltem. Nekem az volt az érzésem, hogy őt azért hívták, mert azt feltételezték róla, hogy jobboldali, és lehet, hogy ez így is volt korábban, de amikor elment akkor már nem volt jobboldali kötődésű, ez biztos.

- Ezek szerint egy vita alatt meg lehetett őt győzni?

- Az a gyanúm, hogy ez a film és a vita keményen meggyőzhette. Úgy éreztem, hogy nagyon kínosan érezték magukat a másik oldalon jelen lévők.

- Hogyan zajlott a vita azon kívül, hogy kínosan érezték magukat? Mit mondtak vagy mivel érveltek? Azt mondták, hogy nem is így van ez, hiszen hatalmas siker küszöbén állunk, ahogy azt a miniszterelnök is mondta a napokban, a nemzeti együttműködés rendszere olajozottan működik, a demokrácia szélesedik?

- Nem, nem pontosan így zajlott.

- Ilyet nem mondtak?

- Idáig nem jutottak el, mert azzal kezdődött a beszélgetés, hogy az okos műsorvezetőnő feltette a kérdést, hogy akkor most ezután a film után mit gondoljunk Magyarországról. Prőhle Gergelynek adta elsőként a szót, aki azonban nem arról kezdett el beszélni, hogy mit látunk Magyarországról, hanem azt mondta el, hogy ő megdöbbenve látja, és tulajdonképpen gratulál az osztrák közszolgálati televíziónak, hogy pénzt tud az adófizetők pénzéből költeni arra, hogy Magyarországról egy ilyen elfogult filmet készíttessen.

- Szóval csípőből lőtt és nem Magyarországról szólt rögtön a dolog, hanem az osztrák média tarthatatlan helyzetéről.

- Igen, aztán hosszan elmondta, hogy ez a film miért rossz, és miért mutat hamis képet. Szerinte azért, mert olyan embereket szólaltattak meg, akik félrevezetik a nézőt, viszont olyanokat nem, akik a kormány oldaláról képviselhették volna a kormány nézeteit. Tehát ő ezt egy nagyon elfogult filmnek látta. A többiek is egyébként, mert úgy történt, hogy a kvázi másik oldalon ülőket szólaltatták meg először, és ők azt fejtegették, hogy ez a film miben rossz, és hogyan kellett volna csinálni. Megjegyzem, hogy a filmben megszólal Dopeman, az alternatív köztársasági elnök, amit én sem tartottam nagy ötletnek egyébként. Meg megszólal benne egy híradós fiú is, akit kirúgtak a híradóból, mert próbált igazat mondani. Tehát ilyenek voltak benne. Visszatérve a vitára, a jobboldalon ülő társaság részletesen próbálta kifejteni, hogyan kellett volna ezt a filmet megcsinálni. Aztán mire hozzám jutott a sor, addigra végig tudtam gondolni, hogyan mondjam el azt, amit én nagyon lényegesnek tartok, hogy talán nem a filmről kéne beszélni, mert azt mások csinálták. Én például egyáltalán nem érzem magam felelősnek ezért a filmért, azt viszont vállalom, amit benne mondtam. Az volt a kérdés, hogy amit ebben a filmben láttunk és hallottunk, azok közül volt-e egyetlen olyan mondat, ami nem igaz. Próbáltuk akkor ezt megnézni közelről. Prőhle Gergely próbálta a konkrétumokat feszegetni. Többek között arra az én filmbéli mondatomra, hogy a magyar a kulturális elitet kvázi leváltják, és más művészeket tartanak jónak, ezért azokat támogatják, ő rögtön ugyancsak csípőből tüzelt. Azt mondta, hogy Váradi Júliáról tudjuk, hogy ő nemcsak a Klubrádió újságírója, hanem a Budapesti Fesztiválzenekarnak is sajtószóvivője, ezért aztán ő tudja a legjobban, ugye Juli – mondta tegező viszonyban, mert mi nagyon régóta ismerjük egyébként egymást –, hogy például Fischer Ivánt támogatja a kormány. Mire én azt mondtam, hogy nem állítottam, hogy nem támogatja Fischer Ivánt a kormány. Aztán mondtam volna tovább, hogy van is rá oka, hogy támogassa, de ekkor Ungváry Rudolf nagyon haragosan beleszólt a beszélgetésbe és azt mondta, hogy azért a kormány azt nem meri megengedni magának, hogy a világ egyik legjobb karmesterét ne támogassa, mert abból aztán tényleg világbotrány lenne. Még voltak egyéb hasonló kötözködések. A Klubrádióval kapcsolatosan is próbált Prőhle konkrétumokba belekötni.

- Mondta, hogy hiszen szól a rádió, nem?

- Pontosan ezt mondta, és azt is találta mondani, hogy ez egy pártrádió. Mindannyian azt kérdeztük tőle, hogy melyik párt rádiója, erre azt mondta, hogy az MSZP-é. Én kérdeztem is, hogy hol az a pénz, amit az MSZP nekünk ad, mert egyelőre itt állunk üres zsebekkel. Tehát ha lenne egy olyan párt, amelyik adna pénzt, még az is lehet, hogy örülnénk neki, de nem biztos. Én például nem. Így zajlott ez a vita, amelyben egyébként odáig is eljutottunk, hogy a műsorvezetőnő egy idő után döbbenten mondta – majdnem könnyekkel a szemében –, hogy ő érti és látja, hogy itt nagyon nagy baj van, mert Ausztriában is vannak viták a politikai pártok között, de mi lehet a magyarázata ennek az agressziónak, hangnemnek és ennek a fájdalmas dühnek és gyűlöletnek, ami még itt a stúdióban is érezhető. Azt kérte, hogy mindenki próbálja elmondani, hogy ennek mi a háttere. Prőhle Gergely szerint az, hogy nem beszéltük ki az ügynök-problémát. Csendben tettem hozzá, hogy a Fidesz ma sem akarja kibeszélni. A többiek azt mondták, például Ungvári Rudi, hogy ez Trianonig megy vissza. Ottrubay István mondta azt talán, hogy ez valójában a hidegháború folytatása. Lendvai Pál pedig az osztrák néző számára is nagyon érthetően összefoglalva értelmesen elmagyarázta, hogy itt arról van szó, hogy a politikai nézetek ma oly módon meghatározzák azt, hogy kit hova sorolnak, hogy kit tartanak magyarnak és kit nem, hogy ez tényleg igazi dühöt tud kiváltani mindenkiből. Pro és kontra egyaránt.

- Ígérted, hogy kitérsz arra, hogy a médiával kapcsolatban volt egy érdekes mellékszál.

- Igen, a Klubrádiós szálra gondoltam. A Klubrádióval kapcsolatban, Prőhle Gergelyt kivéve, mindenki a pártunkra állt, még a velünk szemben ülők is, mert ők is úgy látták, hogy a Klubrádiónak meg kell maradnia.

- Még az Adenauer Alapítvány képviselője is?

- Igen. Ő folyton azt mondta, hogy de hát meg fog maradni a Klubrádió.

- Ha ezt Berlinben így tudják, akkor jó.

- Igen, de ő Magyarországon él, ne felejtsd el.

- Hátha megvan még a telefonkapcsolat Berlinnel.

- Ez igaz.

- Bízunk benne. Mi lett a vége az egésznek? Hogyan búcsúztak el tőletek?

- A vége nagyon érdekes volt, mert a műsorvezető – aki szerintem pszichológus is – odáig vitte a dolgot, hogy azt javasolta, hogy itt most a műsorban próbáljunk meg egymással valahogy szót érteni, ezért mosollyal és tulajdonképpen baráti kézfogással zárult az egész. Tehát mindannyian úgy jöttünk ki a stúdióból, hogy senki nem haragudott a másikra és nem volt bennünk düh. Bennem legalábbis egyáltalán nem. A műsor után pedig volt egy fogadás. Az ORF-nek van egy nagyon szép terme, ahol ilyenkor megvendégelik a vendégeket. Ott volt a magyar nagykövet és talán az ő helyettese, nem tudom pontosan, szégyellem, hogy nem néztem meg alaposan a névjegyét. A nagykövetről tudni kell, hogy többször is felemelte a hangját, amikor olyasmit olvasott Magyarországról mondjuk a Die Pressében, ami nem tetszett neki.

- Igen, többször beírt újságoknak, hogy nem is úgy van, ahogy írták.

- Így van, és ő például melegen gratulált például nekem.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Jobboldal, baloldal és Klubrádió
Balogh Ákos Turul, a Mandiner jobboldali hír- és véleményportál főszerkesztője

Bolgár György: - Ön ma az Ilyen ország pedig nincs című sorozatában a Médiatanács újabb győzelméről írt a Klubrádióval szemben. A végkövetkeztetése az, hogy a Klubrádióra szükség van. Éppen úgy, mint a Tilosra, az Infóra vagy a Lánchídra. Azt kell mondanom, hogy ebben tökéletesen egyetértünk, tulajdonképpen nincs is miről beszélnünk, bár azért van. Mert nyilván – és ezt látjuk is – nincsenek egyedül a jobboldalon azok, akik úgy gondolják, hogy nagyon furcsa háborút folytat velünk a Médiahatóság, illetve a hatalom. Önök meg is próbálják jobb belátásra bírni a kormányzatot, azt a kormányzatot, amely Önökhöz közelebb áll, nyilván személyes kapcsolataik is vannak itt-ott, de nem járnak sikerrel. Miért?

Balogh Ákos: - Nem szeretném azért túlbecsülni a saját jelentőségünket. Mi sok szempontból már évekkel ezelőtt is úgy neveztük magunkat, hogy a polgári, nem a jobboldali mainstreamhez tartozunk, tehát sok mindent másként gondolunk, mint mondjuk a legtöbb jobboldali szavazó vagy akár a jobboldali média nagy része.

- Fiatal polgári konzervatívok körülbelül, ez jó megközelítés?

- Körülbelül ez jó. Amikor hét-nyolc évvel ezelőtt írtunk egy rövid önmeghatározást, akkor úgy soroltuk fel, hogy szabadelvű konzervatívok, nemzeti liberálisok és nemzeti konzervatívok. Sokfélék vagyunk. Az egész közösségnek, amely a Mandinert alkotja meg néhány baráti blogot, vannak közös pontjai, de mindenki kilóg belőle valamerre. Van egy csomó minden, amiben egyformán gondolkodunk, de azért nem lehet azt mondani, hogy amit mondjuk én gondolok, azt a kollégáim is egy az egyben a magukénak gondolják.

- Szerintem ez így van a Klubrádióban is, az itteni műsorvezetők sem egyformán gondolkodnak.

- Nyilván, ez mindenhol így van. Csak minél távolabbról nézi az ember, annál egységesebb, bármilyen szerkesztésről is beszélünk.

- Ezért is próbáltam besorolni valahova. Tudom, hogy vannak különbségek, de a hallgatók így nagyjából érthetően el tudják helyezni Önt, Önöket, hátha van, aki nem ismeri a Mandinert.

- Persze.

- Bár érdemes olvasni, mert sok érdekes dolog jelenik meg ott. Azt írja, hogy az volna a jó – és ezt már korábban is megírta –, ha a Médiatanács abbahagyná az egyre kilátástalanabb és kínosabb hadakozást a Klubrádióval. Mégis mit gondol, hogy miért folytatják? Hiszen ez már túl van a nevetségességen, már valóban a kínosság határát is átlépte, már nagyon kellemetlen mindenkinek.

- Nem tudom megmondani, mi a pontos indítékuk. Az ember, ha eldönt valamit, akkor utána nagyon nehezen változtat rajta. Tehát nagyon is emberi dolog az, hogy beleszorul egy rossz döntésbe. Esetleg később, még akkor is védi, amikor már egyre több jel utal arra, hogy ez nem tartható. Lehet, hogy itt erről van szó.

- De amikor a bíróság dönt, nem is egyszer, akkor azért el szokták fogadni. Rágom a szám szélét, de elfogadom.

- Polgári erény lenne, ha így történne, szerintem is.

- Azt is írja és ebben is egyetértünk – bár Ön kitér arra, hogy nagyon sok dologban vagy a legtöbb dologban nem értenek egyet velünk –, hogy ha a Médiatanács nem így harcol a Klubrádió ellen, akkor talán már nem is élnénk, mert annyira összezuhant a rádiós piac.

- Legalábbis nagyon nehéz helyzetben volna.

- Nagyon, most is.

- Tudom, így sem könnyű a helyzet. Viszont most sokkal könnyebben tudják mondani, hogy miért is fontos, hogy megmaradjon a rádió. Általában is azt gondolom, hogy bár a rádiós piac különösen nehéz helyzetben van, oda lehet mellé tenni a nyomtatott sajtót is, talán az online-nál valamivel kevésbé rossz a helyzet, de a kollégák ott is nagyon sokat tudnának meg tudnak is panaszkodni, hogy úgy általában nehéz.

- Igen. Az egész média nagyon-nagyon válságos helyzetben van.

- Nem feltétlenül szűk, de behatárolható közönség igényeit szolgálja ki akár a Klubrádió, akár bármilyen más orgánum, amely elsősorban politikával foglalkozik.

- De az biztos, hogy ha a Médiatanács nem küzd ekkora elánnal és ennyire gátlások nélkül, akkor nem tudtuk volna olyan jelentősen növelni a hallgatóink számát, mert nagyon sokan csak e harc miatt szereztek tudomást a Klubrádió létéről, ami már másfél éve folyik.

- Minden ilyen győzelem jót tesz egy orgánum iránti érdeklődésnek. Ha hallanak róla, meg van izgalom, van konfliktus, az mindig fokozza az érdeklődést.

- Még azt is örömmel olvastam, hogy Ön szerint a Klubrádió már a sajtószabadság jelképévé vált. Én is így gondolom, de ha a jobboldalról is így látják, akkor ez mégiscsak jelent valamit.

- Igen. Azért hozzátettem azt is, hogy a Klubrádió vezetői, illetve műsorvezetői arról beszéltek, hogy igazságtalan az, hogy a magyar állam alulsúlyozza a Klubrádiót most, ugyanakkor nem tiltakoztak ugyanezek a vezetők akkor, amikor még 2010 előtt esetleg jobboldali rádiók vagy más jobboldali orgánumok voltak hasonló helyzetben.

- Ez tény és ne is titkolja el, hogy mit írt, de aki kíváncsi rá, el is olvashatja természetesen. Itt most nem alulsúlyozásról van szó, hanem totális kizárásról. Még csak nem is az állami hirdetések kizárásáról, nem arról, hogy a lottózók csak a jobboldalon lottózhatnak némi állami vagy Szerencsejáték Zrt-s ösztönzésre, mert e pillanatban ez a helyzet. Korábban nem ez volt azért.

- De azért ott is nagyon erős korlátozások voltak.

- Most totális kizárás van.

- Ahhoz, hogy ezt pontosan megtudjuk mondani, szerintem sokat segítene az, ha tisztán látnánk, hogy az egyes években a különféle orgánumok ilyen-olyan módon mennyi állami hirdetési bevételhez jutottak, és éppen ezért néhány héttel ezelőtt a Mandiner közzé is tette, hogy az elmúlt öt évben mi mennyi ilyen forráshoz jutottunk, mennyit hirdetett nálunk az állam, mennyit a különféle cégei. Jó lenne, ha ezt minden orgánum megtenné, mi meg fogjuk tenni ezt évről évre ezután is. Remek lenne, ha Ön is tudná bátorítani a Klubrádió menedzsmentjét arra, hogy közzétegyék, mert akkor láthatnánk, hogy mi volt a helyzet 2007-ben, 2009-ben, 2011-ben vagy 2012-ben. Sok esetben csak egyedi ügyek, egyedi benyomások alapján sejthetjük azt, hogy mennyire jelentős egyáltalán a politikával foglalkozó médiumok bevételei közt az állami megrendelés.

- Igen. Nézze, nem tudom, hogy erre mekkora az én befolyásom, de mindig is a minél nagyobb nyilvánosság híve voltam.

- Azért próbálja meg.

- Azt tudom és ezt mindenféle pontos, közzétett lista nélkül tudom, akár a Klubrádiónál, akár a Magyar Nemzetnél, akár a többinél, hogy a korábbi érában, az elmúlt nyolc évben, miközben nyilvánvalóan a szocialista-liberális kormánynak is a saját médiumai felé hajlott a keze, azért nem fosztotta meg teljesen az állami hirdetésektől a másik oldalt sem. Mint ahogy a frekvenciájától sem, hiszen a Lánchíd Rádió éppen a Gyurcsány-kormány alatt – vagy lehet, hogy még Medgyessy alatt – kapott egyáltalán sugárzási lehetőséget, szóval nem ugyanaz a helyzet. Lehet, hogy ott is voltak torzulások, lehet, hogy ez nem volt teljesen piackonform, mert olyanok nem kaptak igazán sok állami hirdetést, akik pedig a piaci elterjedtségük alapján kaphattak volna, de nem volt totális tiltás, nem volt ez a piacról való eltakarítás. Ma pedig van.

- Ahhoz, hogy pontosabban lássuk, hogy valóban totális-e vagy sem, az kéne, hogy ismerjük az egyes orgánumok pontos, ilyen jellegű bevételeit. Erre nem nagyon látok más módot, mint hogy önbevallás alapján ezt mindenki szépen elmondja saját maga. Hiszen egyébként is persze össze lehet szedni közérdekű adatigénylésekkel, csak az valószínűleg mindenképpen szigetszerű marad, illetve nem minden bevétel fog megjelenni. Az semmiképpen sem jó, ha így jár el az állam. Azt mondom, hogy van egy érthető mértéke annak, hogy ha eltér a piaci logikától akkor, amikor különféle programjait hirdeti, de közben méltányosnak illene maradnia.

- Van egy másik új vonás is, hogy a szocialista-liberális kormányzat alatt az volt a kiindulópont – Medgyessy mondta még –, hogy csináljon magának a jobboldal médiát, ne a közszolgálatnak egy részét akarja elvinni. Ez volt az egyik első verzió.

- Valóra is vált ez a kívánsága.

- De nem akadályozta a szocialista-liberális kormányzat. A mostani viszont az ellenzéki oldal médiáját tűzzel-vassal igyekszik lenyomni, ha nem irtani. Ez egy alapvető különbség és az, hogy a Klubrádió ilyen helyzetben van, többek között annak tudható be, hogy a magántulajdonosok, a magáncégek, a nagyvállalatok még a multik sem mernek hirdetni, mert retorziótól tartanak a kormányzat részéről. Ilyen korábban nem volt.

- Azt, hogy korábban nem volt ilyen, biztosan nem merném kijelenteni. A politikával foglalkozó médiumokban a piaci szereplők magatartása korábban sem volt feltétlenül piaci logikával teljesen megmagyarázható. Azon túli szempontokat is sok esetben figyelembe vettek. Erre ráadásul még csak ötletem sincsen, hogy ezt hogyan lehetne számszerűsíteni, kimutatni.

- Nem, nekem sincs ötletem, csak érzem, hogy ez a helyzet nem normális. Akár kimutatások nélkül is egyszerű, normális tapasztalati alapon vagy demokratikus alapokon lehetne ezen változtatni és a helyzetet elfogadhatóbbá, normálisabbá tenni. Nem?

- Persze. Abszolút annak vagyok a híve, hogy minél több orgánum és minél többféle hang képes megjelenni, annál inkább működőképes egy ország, annál inkább van verseny a politikában.

- Ez a beszélgetésünk alapja, mert úgy gondolom, ez a demokrácia alapja is, hogy lehet valaki konzervatív, liberális, baloldali, még akár szélsőséges is – hiszen hiába, van ilyen az emberi társadalomban –, de legyenek jogai. Addig, amíg a másik kiirtását vagy fizikai megsemmisítését nem tűzi ki célul, addig legyen joga megszólalni, véleményeket képviselni és ezért például a médiához is lehessen joga. Ez egy abszolút elfogadható közös kiindulópont.

- Igen, ez egy olyan dolog, amihez a Mandinernél mindig is ragaszkodtunk. Egyrészt, hogy a véleményszemlénkben mindenféle vélemény megjelenjen és egy másik területen is, amely miatt sokan nem szeretnek minket vagy legalábbis vitatják a mi hozzáállásunkat, ez a hozzászólások engedélyezése. Tehát, hogy mi minden hírnél, minden véleménynél engedjük azt, hogy hozzászóljon mindenki és nagyon-nagyon ellenezzük a moderációt. Egy olyan megoldást is bevezettünk, hogy aki rendszeresen agresszív meg erőszakos dolgokat írogat, annak továbbra sem töröljük a hozzászólását, viszont alapból nem látszik, hanem egy plusz kattintással lehet csak megtekinteni. Tehát igen, legyen lehetősége mindenkinek elmondani azt, amit akar, gondolkodjon akárhogy a világ dolgairól.

- De azért egy dolgot mégsem értettem a mai cikkében, hogy azt írja – lehet, hogy így van, csak én kapásból nem feltétlenül így gondolom –, hogy a Klubrádió működése, bármennyire nem értünk egyet velük a legtöbb dologban és bármennyire távol is áll ízlésünktől egyes műsorvezetőik munkássága – alapvetően közszolgálat. A végével egyetértek, én is így gondolom, de azt mondja, hogy a legtöbb dologban nem ért velünk egyet. Én valahogy úgy érzem, lehet, hogy több dologban ért egyet velünk, mint ahogy Ön gondolja.

- Az írásom ezt nem feltétlenül támasztja alá, de azért azt alapvetően látni kell, hogy nagyon sok mindenről másként gondolkodunk, mint mondjuk a Klubrádió magja. Ez már csak abból is adódik, hogy egy baloldali orgánum természetes, hogy másként gondolkodik, mint egy jobboldali.

- Ez rendben is van, csak úgy gondolom, hogy ez a legtöbb dolog nem biztos, hogy megállja a helyét. Például, Ön támogatja a regisztráció bevezetését?

- Nem vagyok híve a regisztrációnak.

- Én sem. A Közgép furcsa közbeszerzéseit támogatja?

- Nem. Biztos össze tudunk szedni ilyen témákat.

- Ugye?

- De azért mégis, alapkérdésekben nem biztos, hogy ennyire egyetértenénk.

- Igen, például, hogy milyen legyen a társadalom.

- Igen. Hogy segélyezés vagy adókedvezmény legyen, ott biztosan nagyon gyorsan eléggé egymásnak tudnánk ugrani.

- Bárcsak erről szólna a társadalmi, közpolitikai vita. Erről szólna a társadalom, hogy mire költsük az emberektől begyűjtött pénzt, milyen irányba vigyen bennünket a kormány, mibe szóljon bele a társadalom. Mi milyen célt szolgál, milyen hatása, következménye van. Erről volna érdemes beszélnünk. Menjünk jobbra, a konzervatív irányba, liberálisba vagy egy hagyományos baloldaliba? Erről kéne beszélni. De ehelyett valami egész másról beszélünk és szerintem Ön sem ért egyet azzal, ami most folyik.

- Ez így van. Ahogy mondtam is, alapvetően azt támogatjuk, hogy értelmes kérdésekről és fair körülmények között folyjon mind a vita, mind pedig a politikai verseny. Azt gondolom, hogy a kormánynak is érdeke az, hogy legyenek kihívói, legyenek érdemi, más játékosok a pályán és szorítsák rá arra, hogy jól teljesítsen, hogy ne lehessen arra építeni, hogy rendben, lehet, hogy éppen nem jó, de a többiek még bénábbak. Ez mindig egy szomorú versenyhelyzetet, versenykörnyezetet eredményez.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!