rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. szeptember 27.

Az ORF televíziós vitájáról
Váradi Júlia újságíró


Bolgár György:
- Váradi Júlia tegnap késő este még Bécsben volt, és az osztrák közszolgálati televízióban szerepelt, most meg már itthon van. Nem is ez a lényeg, mert ilyen csodáról már hallottunk, hanem az, hogy milyen műsorban szerepeltél ott. Azt tudom, hogy egy olyan filmnek voltál az egyik megkérdezett interjúalanya, amely Magyarországról szól, és azt olvastam, hogy a film után volt egy vita a televízióban. Mesélj az egészről!

Váradi Júlia: - Megpróbálom összefoglalni, remélem érthető lesz. Először is, az ORF-nek, tehát a 2-es csatornának a vitaműsor van szó. Ezt egy nagyon rátermett, kiváló hölgy vezeti, aki nagyon vitaképes. Ez a célja is.

- Magyar ügyekben is vitaképes egyébként?

- Nagyon. Szeretném, ha közülünk bárki annyira ismerné Ausztriát, mint amennyire ő Magyarországot, minden pici részletig. Ez egy zárójeles megjegyzés, de irigykedtem. Tehát az volt a célja ennek a tegnapi késő esti műsornak – ez egy legalább másfél órás műsor volt –, hogy a levetített hosszú, ötvenkét perces dokumentumfilmből és a kiegészítő vitából az osztrák nézők megértsék, hogy mi is a helyzet egy olyan országban, amelyről ilyen deprimáló képet fest egy dokumentumfilm.

- Milyen deprimáló képet festett?

- A dokumentumfilmnek az a címe, hogy Magyarország – Nemzeti álmok, az alcíme pedig az, hogy Búcsú Európától? Ezt a dokumentumfilmet Lendvai Pál és Andrea Morgenthaler készítette. Mongenthalerről tudni kell, hogy ő egy nagyon jó nevű, német származású és Németországban élő dokumentarista. Lendvai Pálról pedig, gondolom, nem kell a Klubrádió hallgatóinak elmagyaráznom, hogy kicsoda, de azért elmondom, hogy többek között az ORF-nek volt a főintendánsa, valamint egy olyan újságíró, aki politikai kérdésekben nagyon tájékozott, Magyarországon tekintve is, emellett sok-sok könyv szerzője. Tehát ők ketten készítettek egy filmet a magyarországi közelmúltról és a jelen helyzetről. A film azért volt deprimáló, mert egyrészt Magyarország deprimáló. Másrészt meg azért, mert a megszólaltatottak közül – legyenek azok szélsőjobboldaliak, jobboldaliak, liberális elkötelezettségűek vagy szocialista látószögűek, mert tényleg mindenféle ember megszólalt – mindenki úgy beszélt arról, ami ma Magyarországon történik, és ami a közelmúltban zajlott, hogy azt lehetett leszűrni, hogy ez egy elveszett ország. Ez nagyon fájdalmas látvány volt. Az a gyanúm, hogy ők is érezhették ezt.

- Kimondták ezt egyébként a film készítői a dokumentumfilmben, vagy csak összeállt a kép és az önmagában deprimáló volt?

- Mondták is az összekötő szövegben természetesen. Érzékeltették, hogy Magyarországon hová jutott el a leépülőben lévő demokrácia. Tehát magyarázatot is adtak hozzá, hogy mi az, ami szomorúvá teszi a képet. Azonban elég lett volna látni csak azt is, hogyan vonul fel a gárda, minden feltartóztatás nélkül, és hogy egy magyar taxisofőr, aki magát a Jobbik párt taxijának sofőrjeként aposztrofálja, és rá van írva a taxijára, hogy zsidókat és cigányokat nem engedünk a taxiba ülni, elmagyarázza, hogy ő ezt nagyon komolyan gondolja. Szerinte a zsidók elrabolták és eladták Magyarországot, a cigányok itt flangálnak és nem dolgoznak, a kínaiak meg elveszik a munkahelyeket, ezért természetes, hogy nekünk tiltakoznunk kell, ez a dolgunk. Azt mondta, hogy ő olyan kevés pénzből él, hogy azt Magyarországon hiába adják oda, abból nem lehet megélni. A maga módján nagyon értelmesen és majdnem hihetően magyarázta el az álláspontját. Persze aztán voltak ellenmagyarázatok is.

- Azonban az egészből kialakuló kép az volt, hogy te jó Isten, ez siralmas, ugye?

- Igen.

- Milyen vitát lehetett ezek után szervezni? Kivel beszélgettek és miről?

- A filmet nagyon ügyesen megnézették a vita résztvevőivel, és rögtön a film utolsó jelenete után elkezdődött a stúdióban a beszélgetés. Elmondom, hogy kik voltak jelen. Természetesen Lendvai Pál, a film egyik készítője. Zárójelben mondanám el róla, hogy bár teljes felelősséget vállal a filmért, de már többször mondta ő nyilvánosan is, hogy nem mindennel értett egyet a társszerző döntéseit tekintve, de nagyon érdekesnek találta az ő ötleteit is. Ez volt az első filmje, amit nem egyedül készített, egyébként sok filmet csinált már. Tehát ő ott volt a stúdióban. Ott ült még Ungváry Rudolf, aki a film egyik szereplője volt, és nagyon kemény dolgokat mondott arról, hogyan alakult a magyar közpolitika, közgondolkodás olyanná, amilyenné mára vált, és milyen borzasztó nagy veszélyei vannak ennek. Emellett a film szereplői közül még ott voltam én, mert én a filmben elsősorban a Klubrádióról és a körülötte kialakult helyzetről beszéltem.

- Milyen jó kis aktualitása volt ennek tegnap, ugye?

- Abszolút. Nagyon érdekes dolgok is történtek ezzel kapcsolatban, amiket majd mindjárt elmondok. Egyébként beszéltem én azért egy picit általánosabban is a magyar kultúra átalakulásáról, a kulturális elit leváltásáról és egy új kulturális elit kinevezéséről. Beszéltem még arról is, hogyan válik tulajdonképpen az egész kulturális szcéna a kormány – nagyon élesen fogalmazva – martalékává. Tehát elég sok mindenről szó esett. Érdekesen volt berendezve a stúdió egyébként. Mi ültünk hárman az egyik oldalon, a velünk szemben lévő kanapén, pedig Prőhle Gergely államtitkár-helyettes ült, aki azokért a dolgokért felelős, amelyek külföldön elhangoznak Magyarországról. Mellette ült Hans Kraiser, aki a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi elnöke volt még nem sokkal ezelőtt is, ő német.

- Ez egy kereszténydemokrata alapítvány, tehát ő jobboldali kötődésű.

- Sőt, ő kereszténydemokrata miniszter is volt valamelyik tartományban hosszú éveken keresztül, de ma Magyarországon él. Ott ült még Ottrubay István, az Esterházy Alapítvány elnöke, aki pedig egy Ausztriában élő, magyar származású ember, és ő nagyon komolyan figyeli, hogy mi újság Magyarországon.

- Ő is vállaltan jobboldali kötődésű?

- Ez nagyon érdekes volt. Most kicsit zavarban is vagyok, mert nem tudom, hogy elmondjam-e, amit én érzékeltem. Nekem az volt az érzésem, hogy őt azért hívták, mert azt feltételezték róla, hogy jobboldali, és lehet, hogy ez így is volt korábban, de amikor elment akkor már nem volt jobboldali kötődésű, ez biztos.

- Ezek szerint egy vita alatt meg lehetett őt győzni?

- Az a gyanúm, hogy ez a film és a vita keményen meggyőzhette. Úgy éreztem, hogy nagyon kínosan érezték magukat a másik oldalon jelen lévők.

- Hogyan zajlott a vita azon kívül, hogy kínosan érezték magukat? Mit mondtak vagy mivel érveltek? Azt mondták, hogy nem is így van ez, hiszen hatalmas siker küszöbén állunk, ahogy azt a miniszterelnök is mondta a napokban, a nemzeti együttműködés rendszere olajozottan működik, a demokrácia szélesedik?

- Nem, nem pontosan így zajlott.

- Ilyet nem mondtak?

- Idáig nem jutottak el, mert azzal kezdődött a beszélgetés, hogy az okos műsorvezetőnő feltette a kérdést, hogy akkor most ezután a film után mit gondoljunk Magyarországról. Prőhle Gergelynek adta elsőként a szót, aki azonban nem arról kezdett el beszélni, hogy mit látunk Magyarországról, hanem azt mondta el, hogy ő megdöbbenve látja, és tulajdonképpen gratulál az osztrák közszolgálati televíziónak, hogy pénzt tud az adófizetők pénzéből költeni arra, hogy Magyarországról egy ilyen elfogult filmet készíttessen.

- Szóval csípőből lőtt és nem Magyarországról szólt rögtön a dolog, hanem az osztrák média tarthatatlan helyzetéről.

- Igen, aztán hosszan elmondta, hogy ez a film miért rossz, és miért mutat hamis képet. Szerinte azért, mert olyan embereket szólaltattak meg, akik félrevezetik a nézőt, viszont olyanokat nem, akik a kormány oldaláról képviselhették volna a kormány nézeteit. Tehát ő ezt egy nagyon elfogult filmnek látta. A többiek is egyébként, mert úgy történt, hogy a kvázi másik oldalon ülőket szólaltatták meg először, és ők azt fejtegették, hogy ez a film miben rossz, és hogyan kellett volna csinálni. Megjegyzem, hogy a filmben megszólal Dopeman, az alternatív köztársasági elnök, amit én sem tartottam nagy ötletnek egyébként. Meg megszólal benne egy híradós fiú is, akit kirúgtak a híradóból, mert próbált igazat mondani. Tehát ilyenek voltak benne. Visszatérve a vitára, a jobboldalon ülő társaság részletesen próbálta kifejteni, hogyan kellett volna ezt a filmet megcsinálni. Aztán mire hozzám jutott a sor, addigra végig tudtam gondolni, hogyan mondjam el azt, amit én nagyon lényegesnek tartok, hogy talán nem a filmről kéne beszélni, mert azt mások csinálták. Én például egyáltalán nem érzem magam felelősnek ezért a filmért, azt viszont vállalom, amit benne mondtam. Az volt a kérdés, hogy amit ebben a filmben láttunk és hallottunk, azok közül volt-e egyetlen olyan mondat, ami nem igaz. Próbáltuk akkor ezt megnézni közelről. Prőhle Gergely próbálta a konkrétumokat feszegetni. Többek között arra az én filmbéli mondatomra, hogy a magyar a kulturális elitet kvázi leváltják, és más művészeket tartanak jónak, ezért azokat támogatják, ő rögtön ugyancsak csípőből tüzelt. Azt mondta, hogy Váradi Júliáról tudjuk, hogy ő nemcsak a Klubrádió újságírója, hanem a Budapesti Fesztiválzenekarnak is sajtószóvivője, ezért aztán ő tudja a legjobban, ugye Juli – mondta tegező viszonyban, mert mi nagyon régóta ismerjük egyébként egymást –, hogy például Fischer Ivánt támogatja a kormány. Mire én azt mondtam, hogy nem állítottam, hogy nem támogatja Fischer Ivánt a kormány. Aztán mondtam volna tovább, hogy van is rá oka, hogy támogassa, de ekkor Ungváry Rudolf nagyon haragosan beleszólt a beszélgetésbe és azt mondta, hogy azért a kormány azt nem meri megengedni magának, hogy a világ egyik legjobb karmesterét ne támogassa, mert abból aztán tényleg világbotrány lenne. Még voltak egyéb hasonló kötözködések. A Klubrádióval kapcsolatosan is próbált Prőhle konkrétumokba belekötni.

- Mondta, hogy hiszen szól a rádió, nem?

- Pontosan ezt mondta, és azt is találta mondani, hogy ez egy pártrádió. Mindannyian azt kérdeztük tőle, hogy melyik párt rádiója, erre azt mondta, hogy az MSZP-é. Én kérdeztem is, hogy hol az a pénz, amit az MSZP nekünk ad, mert egyelőre itt állunk üres zsebekkel. Tehát ha lenne egy olyan párt, amelyik adna pénzt, még az is lehet, hogy örülnénk neki, de nem biztos. Én például nem. Így zajlott ez a vita, amelyben egyébként odáig is eljutottunk, hogy a műsorvezetőnő egy idő után döbbenten mondta – majdnem könnyekkel a szemében –, hogy ő érti és látja, hogy itt nagyon nagy baj van, mert Ausztriában is vannak viták a politikai pártok között, de mi lehet a magyarázata ennek az agressziónak, hangnemnek és ennek a fájdalmas dühnek és gyűlöletnek, ami még itt a stúdióban is érezhető. Azt kérte, hogy mindenki próbálja elmondani, hogy ennek mi a háttere. Prőhle Gergely szerint az, hogy nem beszéltük ki az ügynök-problémát. Csendben tettem hozzá, hogy a Fidesz ma sem akarja kibeszélni. A többiek azt mondták, például Ungvári Rudi, hogy ez Trianonig megy vissza. Ottrubay István mondta azt talán, hogy ez valójában a hidegháború folytatása. Lendvai Pál pedig az osztrák néző számára is nagyon érthetően összefoglalva értelmesen elmagyarázta, hogy itt arról van szó, hogy a politikai nézetek ma oly módon meghatározzák azt, hogy kit hova sorolnak, hogy kit tartanak magyarnak és kit nem, hogy ez tényleg igazi dühöt tud kiváltani mindenkiből. Pro és kontra egyaránt.

- Ígérted, hogy kitérsz arra, hogy a médiával kapcsolatban volt egy érdekes mellékszál.

- Igen, a Klubrádiós szálra gondoltam. A Klubrádióval kapcsolatban, Prőhle Gergelyt kivéve, mindenki a pártunkra állt, még a velünk szemben ülők is, mert ők is úgy látták, hogy a Klubrádiónak meg kell maradnia.

- Még az Adenauer Alapítvány képviselője is?

- Igen. Ő folyton azt mondta, hogy de hát meg fog maradni a Klubrádió.

- Ha ezt Berlinben így tudják, akkor jó.

- Igen, de ő Magyarországon él, ne felejtsd el.

- Hátha megvan még a telefonkapcsolat Berlinnel.

- Ez igaz.

- Bízunk benne. Mi lett a vége az egésznek? Hogyan búcsúztak el tőletek?

- A vége nagyon érdekes volt, mert a műsorvezető – aki szerintem pszichológus is – odáig vitte a dolgot, hogy azt javasolta, hogy itt most a műsorban próbáljunk meg egymással valahogy szót érteni, ezért mosollyal és tulajdonképpen baráti kézfogással zárult az egész. Tehát mindannyian úgy jöttünk ki a stúdióból, hogy senki nem haragudott a másikra és nem volt bennünk düh. Bennem legalábbis egyáltalán nem. A műsor után pedig volt egy fogadás. Az ORF-nek van egy nagyon szép terme, ahol ilyenkor megvendégelik a vendégeket. Ott volt a magyar nagykövet és talán az ő helyettese, nem tudom pontosan, szégyellem, hogy nem néztem meg alaposan a névjegyét. A nagykövetről tudni kell, hogy többször is felemelte a hangját, amikor olyasmit olvasott Magyarországról mondjuk a Die Pressében, ami nem tetszett neki.

- Igen, többször beírt újságoknak, hogy nem is úgy van, ahogy írták.

- Így van, és ő például melegen gratulált például nekem.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


Izsák Jenő karikatúrái