Város és vers
- Részletek
- 2010. június 25. péntek, 05:42
- Szász Anna
Szász Anna
Itt ez a város, amelyben élünk. Ismerjük hibáit, fogyatékosságait. Tudjuk, a levegő ilyen-olyan szennyeződése meghaladja a határértéket. Az utcák tele vannak kutyapiszokkal, nemkülönben az elszaporodott és elszemtelenedett galambok guanójával. Napközben óriási dugók keletkeznek a város fő- és mellékútjain. A járdán autók parkolnak és biciklisták közlekednek. A gyalogosoknak, a közrendű járókelőknek elég kilépniük az utcára, utat engedni a biciklistáknak, várni egy lámpánál, míg zöldre vált, állni esőben, kitéve a száguldó autók rájuk fröccsentett sarának, fölszállni valamilyen zsúfolt járműre, és máris megszerezhetik mindennapi frusztrációikat.
A város mindközönségesen nem viseltetik baráti érzelmekkel a városlakók iránt. Ám néha mégis. Néha, mintha elfogná az adakozó kedv. Mintha a szebbik arcát szeretné megmutatni. Nem pontosan Szent Iván éjjelén, de akörül. Múzeumi éjszakák, így nevezik ezeket az ünnepi alkalmakat. Nem ez a mi városunk találta ki, hanem valamely másik, tőlünk Nyugatra, itt csak koppintva lett, utánozva, de sebaj. Nem az eredet a lényeg. A lényeg, hogy meghonosodott. Hogy minden évben van. És ilyenkor előbújnak otthonaikból a városlakók, ellepik a belvárosi tereket, az utcákat, a múzeumi buszokat.
Minket a PIM, a Petőfi Irodalmi Múzeum műsora csábított: Tóth Krisztina verseit tolmácsolta két színésznő, Takács Katalin és Eszenyi Enikő, közben a Balázs Elemér Group zenélt.
A múzeum kertjében minden hely foglalt volt, sokan voltak, sokan voltunk – mindenféle korosztályból, fiatalok, középkorúak, hozzánk hasonló nyugdíjasok –, aztán mégis kerültek székek valahonnan, a háttérből. Aztán jöttek a versek egymás után, aztán a zene, népdal és egyházi énekek feldolgozásai Hajdú Ilona előadásában, és zongora, gitár, ütős hangszerek, bőgő kíséretével, vagy egy-egy hangszeres szólójátékával.
Engem a versek varázsoltak el leginkább. Tóth Krisztina mögött ma már verses és próza-kötetek sokasága áll, fordítások, tankönyvek, díjak és kitüntetések. Elismert, rangos költő. Ráadásul még szép is. Ám itt és most csak az számít, hogy a versei mintha megszólítanának, mintha személyesen hozzám szólnának. A műsor elején rövid, játékos hangulatú verseket hallunk: Christian Morgenstern 19. századi német költő groteszk verseire, és Devecseri Gábor Állatkerti útmutatójában szereplő bájos darabok egyikére-másikára emlékeztetnek. Aztán következnek a hosszabbak, a súlyosabb költői mondandót hordozók. Eszenyi Enikő hangja elmélyült, most nyoma sincs a korábbi nyafogós orgánumának, és a felolvasásában mindig rejtőzik valami irónia, valami távolságtartás: Takács Katalin tolmácsolásában több az érzelem. Két különböző alkat. Jól kiegészítik egymást.
És a versek. Értem? Nem tudnám elemezni. Csak magukkal ragadnak. Mint ez a Munkadal:
„Lakik a szívben egy csillagász,
fekete ernyője az égbolt:
molyette lyukain az égbe látsz:
ábrákat pöttyöz rá a kék Hold.”
Valahol mintha Kosztolányit vélném mögötte muzsikálni, a Hajnali részegséget. Vagy Weöres Sándort inkább?
És aztán az a háromrészes hosszú vers, a Hangok folyója:
„Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó,
hidak alatti örvény, mondat alatti mondat:
mit visz a felduzzadt vizű mély folyó”
Ebben a lüktető ritmusban a felolvasás nem enged megállni, kibontani, értelmezni, csak érezni lehet, sejteni, hogy itt az emberi létezés tragikus mivolta rejlik. Egy emberé? A költőé? A miénk? Most, hogy itt van előttem a szöveg, megtalálom benne József Attila nyomát is:
„emleget dinnyehéjat, vízfoltos falon a csöndet,
egy termet, ahol az idő térképei rajzolódnak,”
Nem véletlen az elődökre való utalás, gondolataik, szavaik, ritmusaik beemelése abba a hihetetlenül gazdag költői világba, ami a Tóth Krisztináé: ez nyilván tudatos törekvésből fakad.
És miközben kérdés tétetik föl:
„Ki beszél folyton itt és ismétli mint a hullám
holdkóros vonulók zajló tekintetét?”
– eközben vélhetően a létezésről és a keresésről van szó, a bizonyosság iránti vágyról:
„van a szavak folyása mentén, kell legyen
egy hely, ahol minden fel van sorolva,”
És itt akár be is fejezhetném.
Bár nem ezzel a két sorral fejeződik be a vers, és az éjszaka sem ért még véget. Tóth Krisztina versei után Villon verseket hallhattunk Mácsai Pál és Huzella Péter előadásában, utóbbi által a versek egy része megzenésítve, és mindkettőjük által gitárral kísérve. A kertben zajló műsor után most az épület két termébe zsúfolódott be a közönség. És már ülni is csak a földön lehetett, hoztak párnákat, arra kuporodtunk.
Tehát Villon. Ismerős és mégsem. Némely versét mintha nem olvastam volna korábban. Vagy csak régen olvastam? Vagy ezek új fordítások? De nem. A Vastag Margó, meg A szép fegyverkovácsné panasza öregségében megnyugtatott. Az előbbit József Attila, az utóbbit Szabó Lőrinc fordította. Az Ellentétek című vers, ami így kezdődik:
„ Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok” –
– végképp meggyőz, hogy ez a hiteles Villon. A hiteles fordítások.
De azért kaptunk valamit Faludy György ma már klasszikusnak számító átköltéseiből is.
A híres négysorost:
„Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszon lógok egy nyárfaágról,
s a nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz.”
Aztán ennek is vége lett. A közönség, azaz mi, kitódultunk az utcára, és akik egyszer két, majd egy órában együtt hallgattunk verseket, azoknak mintha most közük lenne egymáshoz.
És csak úgy, spontánul, egy villanásnyi gondolat, hogy azért mi, városlakók, meg a többiek is, jobbat érdemelnénk. Jobbat, mást, mint amivel a jelenünk kecsegtet.
(Elhangzott 2010. június 22-én, a Civil rádió Kávészünet című műsorában)