Két adalék és egy javaslat a történészvitához – II. rész



    Két adalék és egy javaslat a történészvitához – I. rész
    Két adalék és egy javaslat a történészvitához – II. rész     



2.


Második adalékom a vitához a Karácsony Sándor életművével kapcsolatos kutatásaimhoz kapcsolódik. Ennek során természetszerűleg különleges figyelmet kellett fordítanom Karácsony viszonyára az 1945-ös magyarországi fordulathoz. (Kutatásaim összefoglalása megjelent: Egy magyar filozófus: Karácsony Sándor, Akadémiai Kiadó 1993, a jelzett téma tárgyalása a 104 skk. oldalakon található.) Az elmúlt években erősen érzelmi színezetű vita zajlott le Magyarországon arról, hogy ezt a fordulatot lehet-e a „fölszabadulás” névvel illetni. A magam részéről úgy vélem, hogy 1686-ban, illetve azt követően a császári haderő valóban fölszabadította Magyarországot az oszmán uralom alól, akkor is, ha utána ő maga szállta meg, s ez az analógia alkalmazható a német megszállás alóli 1945-ös fölszabadításra, akkor is, ha ezt egy szovjet megszállás követte. Akkoriban azonban a „fölszabadulás” kifejezést sokan egy ennél jóval általánosabb értelemben használták. Nemcsak a közvetlen német megszállás alóli megszabadulást értették rajta, hanem az évszázados német dominancia alóli fölszabadulást is. Közéjük tartozott Karácsony Sándor: „A valóság nevezetesen az, hogy a szovjet a magyarságot a 24. órában szabadította ki a németség halálos öleléséből.” (Idézem könyvem 105-106. oldalán, A magyar demokrácia című 1945-ös kötetből, amelynek új, A magyar béke című 1947-es kötettel együttes kiadását Karácsony Sándor életműsorozatában tavaly publikálta a Széphalom Könyvműhely, a Csökmei Kör támogatásával – „Csökmei Sándor” az írói álneve volt Karácsonynak.) Karácsony, mint nyilván sokan mások is, látta persze a szovjet csapatok sokféle garázdálkodását, és nem is tagadta le őket, úgy vélte azonban, hogy nagyobb történelmi perspektívában ezek mintegy a margóra szoríthatók: „Hálás vagyok az oroszoknak, hogy végét vetették nálunk a kilátástalan háborúnak és vele kapcsolatos szenvedéseinknek. Azt is tudom, hogy amiért sokan úgy neheztelnek rájuk, azt a háború, a hadijog és a hadrakelt sereg egytől-egyig magyarázza és a maga helyére teszi.” (Idézem u.onnan: 108.) Mai szemmel nézve voltaképpen érthetetlen, hogy például miért nem döbbent meg annakidején az egész ország Bethlen István elhurcolásán, rögtön a kezdet kezdetén, s miért nem tette szóvá ezt azután senki – és ez persze csak egy elszigetelt, bár nagyon korai és nagyon flagráns jogsértés volt. A jelenség általánosabb magyarázatára az alábbiakban megpróbálok kitérni.

Az 1945-öt követően kialakult helyzetre szociálpszichológiai szempontból nagyjából a következők voltak jellemzők: (1) A Szovjetunió, legalábbis egyelőre, nem törekedett az érdekszférájába kisebb vagy nagyobb százalékarányban (lásd a nevezetes jaltai cetlit) bekerült országok szovjetizálására. Akkoriban úgy tűnt – utólag vitatható, mennyire jogosan –, hogy be fogja érni egy olyan helyzettel, amit később a „Finnlandisierung” („finnesítés”) névvel jelöltek: az illető ország belső önállósága és külső függetlensége is megmarad, azzal a megszorítással, hogy mindkét vonatkozásban figyelembe veszi hatalmas szomszédja érdekeit és érzékenységét. Egy ilyen szituáció akkor az egész övezet, így Magyarország számára is történelmi szükségszerűségnek, vagyis inkább kényszerűségnek látszott, s mint ilyenbe nyugodott bele mondjuk Szekfű Gyula is. (2) Ennek megfelelően a Magyar Kommunista Párt (már nem Kommunisták Magyarországi Pártja), a térség többi kommunista pártjához hasonlóan, nemcsak hogy nem hirdette meg a proletárdiktatúra célkitűzését, de egyenesen tagadta, hogy ilyesmi megfordulna a fejében. Csak „népi demokráciáról” volt szó. Így az 1945-ös fordulat nem annyira 1919, mint inkább 1918 reprízének tűnt föl, különösen, hogy Károlyi Mihály ekkor még megkapta a neki járó tiszteletet, Kun Béláról viszont jobb volt inkább megfeledkezni. Hozzájött ehhez korábbi népi-nemzeti tradíciók „haladó hagyományként” való ápolása. Nem volt hatás nélküli Révai József híres kijelentése, miszerint 1848-ban „kis nép voltunk, de nagy nemzet”, s éppígy hatást gyakorolt Mód Aladár még 1943-ban megjelent, 1945 után hivatalos történelmi narratíva rangjára emelt könyve, a 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. A helyzet így tehát többé-kevésbé (és átmenetileg mindenképpen) elfogadhatónak, sőt távlatilag biztatónak tűnt, minthogy mindenki biztosra vette: a békeszerződés megkötése után a szovjet csapatok el fogják hagyni az országot. Ez lehet végső soron a magyarázata annak, hogy a jogsértéseket gyakorlatilag mindenki (így Karácsony is) múlandó jellegűnek tekintette, s ezért csak szőrmentén bírálta.

Viszont azok, akik radikálisan szemben álltak az 1945 előtti „úri” társadalmi berendezkedéssel, és ilyenek a harmincas évek óta már elég sokan voltak – például az egész nagyhatású „népi” mozgalom – most következetesen véghez akarták vinni az 1918-ban meghiúsult demokratikus átalakulást, ezúttal egy valóban tényleges népi bázissal is rendelkező, „új típusú” demokráciában. Ezért ők a „fölszabadulás” kifejezést gyakran egy egészen általános értelemben, mint ez alól a rendszer alól történő társadalmi fölszabadulást is értették. Sokszor hevesen – és nem mindig igazságosan mérlegelve – bírálták tehát azokat, akikről úgy látták, hogy személyükben vagy nézeteikben, vagy akár egyes állásfoglalásaikban kontinuitást képviselnek az 1945 előtti rendszerrel, vagy legalábbis akadályozzák a vele való radikális leszámolást. Hogy csak Karácsony Sándornál maradjak, ő például – nála és tanítványainál is megjelent a „fölszabadulás” említett értelmezése – már régóta bírálta Ravasz László tevékenységét, s most egy cikke miatt még Bibó Istvánt is.

Mindennek fényében térjünk akkor most rá voltaképpeni tárgyunkra: mennyiben játszhatott szerepet a fiatal kommunista történészek elméleti állásfoglalásában és gyakorlati tevékenységében zsidó származásuk, illetve az emiatt elszenvedett személyes sérelmük? A föntebbiek alapján egyértelműen leszögezhetjük, hogy az 1945-ös fordulat többértelműen is fölszabadulásként való értelmezéséhez, továbbá az ancien régime-mel való engesztelhetetlen szembenálláshoz és a ci-devant-ok* kérlelhetetlen bírálatához egyáltalán nem volt szükséges a zsidó származás. Szemben 1918–19-cel, most tömegével voltak a „népi demokrácia” hívei, vezetői, protagonistái között a legtősgyökeresebb magyar népből származó személyek. Lehet persze, hogy zsidó származásúak most is az általános arányszámuknál nagyobb mértékben, de egy ilyen mozgékony, mindig és minden vonatkozásban nagy társadalmi mobilitást mutató csoportnál ez eléggé természetes. Az ifjú történészek esetében én a származásuknál nagyobb jelentőséget tulajdonítanék a fiatalságuknak: egyfajta neofita buzgalom alighanem jellemző lehetett rájuk. Ehhez azonban szintén fölösleges volt zsidó származásúnak lenni: valaki lehetett neofita kommunista és zsidó származású, s éppígy neofita kommunista és magyar népi származék.

Igen, de a fiatal történészeknek ugye „sérelmeik” voltak a zsidó származásukból kifolyólag, az pedig ugyebár nyilvánvaló, hogy mindenkinek befolyásolja az állásfoglalásait az élete. Ezt eszembe sem jutna vitatni. Mindamellett – hogy saját szakterületemről, a filozófia történetéből hozzak példát – a magam részéről mindig viszolyogtam attól a vulgáris eljárástól, hogy mondjuk Schopenhauer vagy Kierkegaard filozófiáját, egyáltalán az elvi nézeteit vagy állásfoglalásait, olyan külsődleges tényezőkkel magyarázzák, mint az előbbinek az anyjához, az utóbbinak meg a menyasszonyához fűződő viszonya. Holott ezek valóságos tények, s ha Schopenhauer vagy Kierkegaard életrajzírója lennék, buzgón igyekeznék fölkutatni minden véletlenszerű nyomukat és összefüggésüket is. Sőt, éppígy az is biztos, hogy mivel az élete még a filozófusnak is befolyásolja az alkotását, e tények valahol szerepet játszhattak az életmű konkrét alakulásában. De milyen szinten, az isten szerelmére?! Mi köze végső soron Schopenhauer pesszimizmusának és Kierkegaard egzisztencializmusának vagy akár bármelyikük Hegel-kritikájának stb., főleg pedig ezek igazságának vagy nem-igazságának mindehhez? Nem tételezhetjük föl, hogy a kor általános történelmi helyzete, az akkori nagy eszmeáramlatok, a kurrens filozófiai elméletek stb., s főképp a mindezek megítélésében használt éleselméjűségük játszotta a főszerepet nézeteik kialakulásában és megformálásában, az életrajzi traumák pedig csak valahol egy negyedik-ötödik helyen jöttek számba?



La canzone del male – Historikerstreit
(Gianfranco Montesano) – artealdia.com

Igen, a fiatal történészeknek nyilvánvalóan voltak sérelmeik: tehetségük ellenére sem engedték érvényesülni őket, s ebben föltehetőleg szerepet játszott az is, hogy zsidó származásúak voltak. Ezt a sérelmet, a karrierépítésben történt rosszindulatú akadályozást, én nem nevezném „súlyosnak”, bár nyilván kellemetlen és sértő lehetett. Az életveszély ezzel szemben, aminek a zsidóüldözések során alkalmasint ki voltak téve, valóban súlyos dolog volt, ezt viszont „sérelemnek” nem nevezném. És mindenesetre azt gondolom, hogy ilyen tehetséges, intelligens és nagytudású embereknél mind az általános eszmei és politikai állásfoglalás (a marxista szemlélet és a kommunista álláspont elfogadása), mind pedig a konkrét és szükségképpen személyes viták (a polgári, ahogyan akkoriban mondták „reakciós” professzorok bírálata) esetében olyan magasabb elvi szempontok jöttek náluk elsősorban számba, mint a második világháború nyomán kialakult világhelyzet, az ország katasztrofális helyzete és megoldandó problémái, a különböző eszmeáramlatok meggyőző ereje stb. – nem pedig valamely primitív és kicsinyes ressentiment. Hogy valamilyen szinten netán az is szerepet játszhatott? Nem lehetetlen, elvégre mindnyájan emberek vagyunk. És akkor tehát a zsidó származás számbavétele ebben az esetben is (mint föntebb a népbiztosoknál) relevánsnak lesz nevezhető – csak itt mondjuk egy negyed- vagy ötödrangú szinten.

*

Végezetül az ígért javaslat. Nem én vagyok az első, akinek ez a vita ama bizonyos híres német Historikerstreitet juttatta az eszébe, amely német történészek és társadalomfilozófusok között 1986–87-ben zajlott le, s amelynek kötetben egybegyűjtött anyaga először 1987 júliusában jelent meg, hogy aztán októberben már a 4. kiadásnál tartson. (Úgy hallom, szó van egy esetleges magyar kiadásáról: igen hasznos lenne.) A résztvevők közül nemzetközileg elsősorban Jürgen Habermas és Ernst Nolte, a két oldal fő protagonistáinak neve ismert, de rajtuk kívül is számos kiváló résztvevője volt a diszkussziónak, amely mindvégig magas színvonalú volt, még ha nem is maradt teljesen mentes némi személyeskedéstől. Egy vitában természetszerűleg előfordul az ilyesmi; becsületsértések nem történtek, perekre nem került sor. Viszont a német történelmi köztudat pozitív alakulása, a múlt megfelelő, Németországban nagyon komolyan vett földolgozása (Vergangenheitsbewältigung) szempontjából ennek a vitának óriási jelentősége volt. (A vitát ismertetem A Gonosz birodalmai című könyvemben: 460 skk.) Eddigi lefolyása alapján egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy amennyiben a most még javában folyó magyar történészvita anyagát valamelyik kiadó összegyűjtené és kötetben megjelentetné, ennek is pozitív hatása lehetne a magyar (a németnél egyelőre sokkalta kevésbé egészséges) történelmi köztudatra. Ez tehát a javaslatom: mindenki számára, aki az ügyben illetékesnek érzi magát.



* A francia forradalom idején az arisztokraták megnevezése.



Lendvai L. Ferenc



    Két adalék és egy javaslat a történészvitához – I. rész
    Két adalék és egy javaslat a történészvitához – II. rész     



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!