A birkák dala – Hatodik rész: Korruptokrácia – A belső gyarmatosítás kormánya
- Részletek
- Vendégek
- 2012. szeptember 17. hétfő, 03:27
- Bitó László
Már a negyedik részben említettem Orbán Viktor egyik különösen kihívó kitételét, amelyben reményének adott hangot: „a Jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket”. Akkor csak az általam felvetett messiási küldetéstudata hangsúlyozásaként említettem ezt a jövőnkre sötét árnyat vető mondatot, de azért megjegyeztem: „...nem kell nagyon messzire visszamennünk a múltba, hogy lássuk, mihez vezetett, amikor az évezredek alatt, sok megpróbáltatáson át kifejlődött, még most is folyamatosan fejlődő demokrácia meghonosítása vagy fenntartása helyett egy Lenin, Sztálin, Mussolini vagy Hitler vette magára új politikai rendszerek kialakítását.”
Bár beláttam, hogy Orbán nem egy ligában van velük, és Európa sincs olyan lőporos hordóra emlékeztető állapotban, mint volt az említett diktátorok idején, komolyan kell vennünk Orbán szavait. Már csak azért is, mert a miniszterelnök reménye ellenére sem számíthatunk ilyen politikai ügyekben a Jóisten segítségére, aki hatnapos alkotói munkája után a Biblia szerint „A hetedik napra befejezte a munkáját, amelyet végzett vala, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett.” (Ter 2,2)
Annak ellenére, hogy nemrég a sikertelen keleti nyitással Orbán alaposan beletenyerelt az azerbajdzsáni–örmény konfliktusba, remélhetjük, hogy szabadságharcai vagy egy általa alkotott új politika rendszer nem vezet világégéshez. Nekünk azonban elég bajt okozhat ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: milyen kigondolt rendszertől kell tartanunk?
Azzal, hogy Orbánék nosztalgiával viseltetnek a Horthy-korszak iránt, és ő maga az ott kifejlődött szakrális nacionalizmus prófétájaként lép fel, már szintén foglalkoztam a 4. részben, ez azonban egymagában nem mutatja meg, hogy milyen, a „demokráciától eltérő típusú” politikai rendszer kialakítására gondol. Így ezt nekünk kell kikövetkeztetnünk elejtett szavaiból, retorikájából, testbeszédéből és az érdemleges megvitatás nélkül sebtében meghozott, majd sokszor átírt törvényekből.
A már ismert uralmi rendszerek sokfélesége
Sok, a demokráciától eltérő politikai rendszert ismerünk, kezdve például az arisztokráciával (a kiváltságosak uralmával), az autokrácián (mondhatjuk egyeduralomnak is), a bürokrácián (a hivatalnokok uralmán), a despotokrácián (egy despota uralmán), a ginekokrácián (a nők uralmán), a kleptokrácián (a tolvajok uralmán), az oligokrácián (egy kis csoport uralmán), a technokrácián (szakértők kormányzásán) és a teokrácián (egyházi uralmon) át egészen a diktatúráig vagy anarchiáig. Bár ezeknek a rendszereknek az elemeit felismerhetjük a mostani kormányzási káoszban – a nők uralmának említésre méltó kivételével –, a kigondolás szó arra utal, hogy Orbán valami teljesen új, eddig ismeretlen uralmi rendszert akar megvalósítani. Mégis abból kell kiindulnunk, aminek az elemeit egyre többet hibázó és mind bizonytalanabb, de hite szerint még megmenthető uralkodásában ott láthatjuk. Ezek között az uralmi elemek, kráciák között felismerhetjük – hogy alfabetikus rendben kezdjük – az arisztokráciának, a kiváltságosok uralmának egy új válfaját: manapság már nem lényeges tényezők a régmúlt uralkodóknak nyújtott szolgálatért (gyakran labanckodásért, hazaárulásért) kiváltságokat, rangot elnyertek örökösei, de láthatjuk egy új, politikai vagy pénzes arisztokrácia uralomra törekvését. Így az arisztokráciát és a plutokráciát (a vagyonosok uralmát) egymást átfedő fogalmaknak tekinthetjük. Jól tudjuk, hogy ezek már most jelen vannak a hatalmi struktúrában, és más talpnyalók – sajnos például művészek – legalábbis annak a holdudvarában. Így persze az oligokrácia – a kevesek uralma – is megvalósulóban van, de nem az eredeti athéni koncepció szerint, amikor jobb formájában azt a tucatnyi embert, akire a városállam vezetéséhez szükség volt, egy nagy csoport önkéntes funkcióvállalóból sorsolással választották ki. Ez nyilvánvalóan demokratikusabb megközelítés, mint amikor például bizonyos családok leszármazottjai nyerték el a főbb pozíciókat, beleértve a legfőbbet, mint a monarchiákban.
A jelenlegi magyar kormányzási rendszerben kétségtelenül kevés kézben összpontosul a hatalom, de a hatalomhoz való hozzájutást nem sorshúzásra bízzák: az általános vélemény szerint ez egy ember, Orbán döntésétől függ. Inkább beszélhetünk tehát autokráciáról (egyeduralomról) vagy nepotizmusról – a családtagok kulcspozícióba helyezésével elért vagy fenntartott uralomról, mint klasszikus oligokráciáról.
Láthatjuk, hogy nagyon sokféle politikai-hatalmi rendszer létezett és létezik, úgyhogy nemigen hiszem, hogy Orbán kigondolhatna valami vegytisztán újat. Még akkor sem, ha a Jóisten megsegíti – mégis létre akar hozni valamit a demokrácia helyett, amelynek intézményeit jórészt ellehetetlenítették a már meghozott és teljesen romba dönthetik a tervezett törvények – lásd például előzetes regisztrációhoz kötött választói jogot.
Ha nem várható is, hogy Orbán valami teljesen új kráciával állhat elő, létrehozhat egy keverék-korcs rendszert a már kipróbált vagy elméletileg kidolgozott politikai és kormányzási rendszerekből, átvéve belőlük részeket, talán mindegyikből a legrosszabbat: azt, ami hatalomvágyát, önkényuralmi törekvését, családi és baráti köre igényeit leginkább kielégíti. Persze túl sok keverék-korcs politikai rendszer lehetséges, mindegyiket nem elemezhetjük. Tehát nézzük meg azt, amelynek bevezetését – Orbán által kigondolva vagy kigondolatlanul – a legvalószínűbbnek tartom.
Ilyen az a politikai berendezkedés, amelyet – létező név híján – korruptokráciának hívhatunk, és ezen nemcsak a jól ismert korrupció és nepotizmus különböző válfajainak tökéletesítését és intézményesítését értem, hanem a demokrácia intézményeinek korrumpálását is. Ez az, amiben OV-ék leginkább jeleskedtek a törvényhozási cunamik során.
Miért éppen korruptokrácia?
Orbán sokszor hangoztatta, hogy szigorúan fel akar lépni a korrupció ellen. Vagyis meg akarja szüntetni a széles körű törvényellenes befolyásgyakorlást, a megvesztegetéseket, lefizetéseket, csúszópénzeket. A Kádár-korszak nyilvánvaló kedvezményezettjeként a fiatal Orbán számára is a mindenkit mindenért – még a cipészt is a gyorstalpalásért – lefizetni kényszerülő, szánalmasan kisszerű korrupció lehetett a rendszer egyik legirritálóbb aspektusa. Az ilyen kicsinyes korrupció semmiképp sem lehet elfogadható Orbán számára. Márpedig ez ellen az egyik leghatásosabb mód a korrupció államosítása, a korruptokrácia bevezetése lehet, amelyben a korrupció és az intézmények korrumpálása megfelelő törvényekkel bele van építve a rendszerbe, tehát az egyéni korrupció bizonyos körök – például a kormányközeli oligarchák – számára fölöslegessé, míg a kívülállók számára szinte lehetetlenné válik. Például olyan közbeszerzési törvények beiktatásával, amelyek automatikusan, minden egyéni befolyásgyakorlás (egyéni korrupció) nélkül előnyhöz juttatnak bizonyos szektorokat, monopóliumokat, míg másokat kizárnak. Tehát a jól felépített korruptokráciában a kedvezményezetteknek nem kell senkit lefizetniük vagy zsarolniuk előnyök megszerzéséhez.
A már végbement ilyen irányú lépesek között említhetjük a földbérleti pályázatok titkosítását, amellyel ellehetetlenítik az elbírálások átláthatóságát: nem tudja meg senki, milyen alapon semmizik ki a belső körön kívül állókat, a rokoni kapcsolattal nem rendelkezőket. Egy újabb példa a korrupció rendszerbe foglalására az egy év múlva életbe lépő trafiktörvény, a dohány-kiskereskedelem állami koncesszióvá tétele a szabad piacgazdaság kizárásával. Vajon kik és milyen alapon fogják elbírálni a várhatóan hat-hétezer koncessziós pályázatot, amelyek elnyerése húsz évre hatalmas vagyont ér? Még ha senki sem használja is ki ezt az az állami monopóliumot és az adminisztrációjából elérhető előnyöket, ezt a monopóliumot egymagában a szabad piac korrumpálásának tekinthetjük. Amit eddig láttunk, az azonban csak a kezdete egy folyamatnak, melyet korruptokráciának nevezhetünk, és amely rákos burjánzásként terjedhet át az állam minden szervére.
Így válhat maga a korrupció állami monopóliummá egy egyeduralkodó és holdudvara, egy szűk kör javára. Ezzel az eddig szélesebb körben elterjedt egyedi – vagy a szemben álló politikai pártok fenntartását biztosító – korrupciót szinte teljesen meg lehet szüntetni. Ha mégis előfordul nem törvényes korrumpálás a rendszeren kívül állók részéről, azt az ad hoc törvények teljes szigorával lehet büntetni. Méghozzá anélkül, hogy az ilyen precedens érintené a „mi kutyánk kölykeit”, akik mindent elérhetnek a törvényileg korrumpált intézményeken keresztül.
Ha netán lesz még ideje bukása vagy leváltása előtt, Orbán a demokráciának még a korruptokráciánál durvább alternatíváját is megpróbálhatja bevezetni. Amit ki sem kell gondolnia, mert jól ismeri ifjúsága legboldogabb éveiből, a kádári diktatúra idejéből. Persze lehet, hogy a már elnyert egyeduralmát a kádárinál is bársonyosabbnak hiszi, és hiheti is, ha csak a sajátjait veszi figyelembe. Mint ahogy már régen leírta a népnek nem az ő oldalán felsorakozó felét, hiszen „a haza nem lehet ellenzékben”, mint ahogy erről már szó esett az előző részben is. Híveiért viszont nyilván szeretne többet tenni, mint amit a mai gazdasági helyzet megenged – ez ugyanis azt semmiképp sem engedi meg, hogy mindenki számára jobb életet biztosítson. Követőit, támogatóit, belső körét pedig csak a korrupció intézményesítésével juttathatja anyagi előnyökhöz.
Gift – flickr/claudi-assad
A korruptokrácia mint a belső gyarmatosítás kormányzati eszköze
Alternatív kormányzási rendszert a demokrácia helyett – Orbán saját szavai szerint – a gazdasági helyzet tehet szükségessé. Gondolhatunk itt a nyugati gyarmatosítás elleni bátor kiállásának és az IMF visszatérése elleni függetlenségi és szabadságharcának drasztikus következményeire. Lehet, hogy más mechanizmusokat is életbe kell léptetni, de a korruptokrácia lényegbevágóan szükséges a kormánypárti oligarchák belső gyarmatásításának elősegítéséhez, amelyről már májusban így írtam:
„Az oligarchiának, a kevesek uralmának létrehozatalát, vagyis a belső gyarmatosítást akarja elrejteni előlünk Orbán Viktor a feltételezett nyugati gyarmatosítás ellen meghirdetett hangzatos szabadságharccal, miközben a belföldi gyarmatosítók malmára hajtja a vizet. (...) Ezt a gazdasági-politikai modellt Orbán nyíltan vállalta [amikor kijelentette]: ’Igen, nagytőkésekre, sikeres, sok milliárddal rendelkező vállalkozókra van szükségünk (...), amikor [Ön, mondta válaszolva Karácsony Gergelynek] a magyar tőke ellen beszél, labancpolitikát folytat, amit én elutasítok’. – Abban igaza van a miniszterelnöknek, hogy hazai tőkére szükségünk van, de abban nincs, hogy ennek pár kiváltságos ember kezében kellene lennie. Itt voltak például a magánnyugdíjpénztárak, amelyek több mint hárommillió ember 2700 milliárd forintját fektették be a magyar gazdaságba, mielőtt az állam elvette és jórészt elherdálta ezt a hatalmas tőkét.”
Írtam a Népszabadságban a keleti nyitásról és arról, hogy Orbán azért állította be számunkra az IMF-et és a Nyugatot elfogadhatatlan feltételeket szabó, vérszopó gyarmatosítóként, hogy amikor kiderül, milyen áruk van a keleti pénzeknek (amit remélem, nem Orbán azerbajdzsáni önérdekű, vészes melléfogása réven kell a saját bőrünkön megtapasztalnunk), megalapozottan hazudhassa: a nyugati kölcsönnek még nagyobb ára lett volna. Az itt elhangzottak alapján az IMF elleni „húzd meg, ereszd meg” küzdelmének még ennél is fontosabb oka lehet, hogy tudja: ha bejön az IMF, fel kell adnia a korrupció intézményesítését, a korruptokráciát, amellyel a holdudvarát igyekszik magához kötni, s hitelét vesztett egyeduralmát iparmágnásokkal, latifundiumokat építő új földesurakkal próbálja meg alásáncolni.
Írásai a Galamusban:
Egy civil kezdeményezés lezárása – tanulságokkal
Ez még nem a világvége
Az utolsó pillanat nyerő stratégiája
Hova tovább MSZP: megújulás, fiatalítás vagy újjászületés?
Végzetes ki nem elégítések
A szakrális naiconalizmus réme I. rész
A szakrális naiconalizmus réme II. rész
Önvédelem (regényrészlet)
Keserű tabletta
Sorozata: Hogyan láttad, hogyan látod?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!