Példa a demokratikus közhatalom kialakítására: A rendőrség demokratizálása III.
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2012. szeptember 15. szombat, 06:43
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
3. rész: Előfeltételek: A rendőrség a politikai intézmények rendszerében
Mielőtt hozzáfoghatnánk a rendőrséget demokratizálásához, el kell helyeznünk a politikai intézmények között és meg kell határoznunk a társadalmi szerepét. Az első azt foglalja magába, hogyan viszonyul olyan intézményekhez, mint amilyen a kormányzat, a politikai pártok, illetve maga a politika. Ez a viszony kölcsönhatásban van azzal a társadalmi szereppel, amelynek teljesítését elvárják tőle. Természetesen nemcsak egymást kiegészítő módon viszonyulhatnak egymáshoz, lehetséges az is, hogy ellentmondás álljon fenn az intézményrendszerben való elhelyezkedés és a társadalmi szerep között. Ekkor mind a rendőrség tevékenysége, mind pedig szervezeti struktúrája torzulásokat szenvedhet. Képzeljük el például, hogy a politikusok és a szakértők úgy gondolják, a rendőrségnek ki kell kényszerítenie a rendet, üldöznie kell azokat a polgárokat, akiket gyanúsnak talál, vagyis a rendőrség erőszakszervezetként működik, ugyanakkor közvetlenül a helyi politikai elit ellenőrzése alá rendelik. (Ez volt a helyzet a 19. század nagy részében az Egyesült Államokban, és valami ilyesmit képzel el manapság sok magyar polgármester.) Ez a viszony (politikai) korrupciót, előítéletességet és a rendőr kiszolgáltatottságát hozza létre, hiszen az egyik legfontosabb feltétel hiányzik belőle: rendőrség direkt politikai befolyástól való függetlensége.
Lehetséges azonban negatív következményekkel, torzulásokkal járó „harmonikus” kapcsolat is az intézményrendszerben való elhelyezés és a társadalmi szerep között. Ez akkor fordul elő, ha a politikusok és a rendőri vezetők nem értik és nem is akarják megérteni a rendőrségnek a demokráciában játszott szerepét, ehelyett pusztán technikai feladatokat ellátó szervezetnek tekintik. Ez természetesen összefügg a társadalmi problémák és a biztonság sematikus felfogásával, ezért erre is ki kell terjednie a rendőrség demokratizálására vonatkozó koncepciónak. Ilyen jellegű negatív kapcsolat jellemezte a magyar rendőrség rendszerváltás utáni helyzetét.*
A IV. köztársaságnak azonban pozitív harmonikus kapcsolatra van szüksége. Az pedig csak akkor hozható létre, ha nem csak a rendészettudomány művelői, de a rendőrök, a politikusok és az újságírók is átgondolják a rendőrség és a demokrácia közötti kapcsolatot. Eddig minden kormányzat fejetlenül ugrott neki az átszervezéseknek, aminek mindig a káosz fokozódása lett a következménye – a magyar rendőrség alapjáraton is kaotikusan működik, és a felelőtlen politikai és „szakmai” beavatkozások csak növelték a fejekben és a szervezeti rendszerben meglévő zavart.
Induljunk ki abból, amit az előző részben megállapítottunk: a demokrácia a sokféleség és a nyitottság reprodukciója alapján szerveződik és alakítja ki intézményrendszerét. Az egyes intézményeknek ezzel kapcsolatban sajátos feladataik vannak, a rendőrség pedig a biztonság révén kapcsolódik a politikai rendszerbe. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy a rendőrség nem az egyetlen intézmény, amelynek feladatai vannak a biztonsággal kapcsolatban, az ilyen intézmények közti viszonyok határozzák meg a rendőrség elhelyezkedését a politikai rendszerben.
A biztonságot ma már nem lehet csupán a bűncselekmények vagy a szabálysértések hiányaként felfogni. A biztonság a posztmodern társadalmakban az együttélők közötti viszonyok minőségén alapszik. Minél nyitottabb, alkalmazkodóképesebb, befogadóbb egy-egy közösség, annál biztonságosabb. Megfordítva: minél bezárkózóbb, merevebb és kirekesztőbb, annál veszélyesebb, bizonytalanabb egy társadalom. Ebből következőleg azok a közösségek biztonságosak, amelyek tagjai egyenlőek és az elnyomás semmilyen formája és módja nem érvényesülhet a közösségben. Jól látható, hogy ott, ahol a neonáci rohamosztagok megjelennek, radikálisan és azonnal romlik a szociális kapcsolatok minősége és ennek következtében a biztonság is. Hasonló történik akkor, ha a rendőrség úgy épül fel és működik, hogy alkalmazottai képtelenek a problémákat megérteni és a biztonság mára antidemokratikussá vált koncepciója szerint értelmezik őket.
A rendőrség politikamentességéről
Ha a politikát a közügyek intézéseként és annak módjaként fogjuk fel, akkor a rendőrséget egyértelműen politikával foglalkozó intézményként kell elképzelnünk, hiszen a biztonság kétségtelenül közügy. Ha azonban a politikát hatalomtechnikai kérdésként, azaz partikuláris érdekek érvényesítéseként fogjuk fel, akkor a rendőrségtől és minden más közintézménytől is távol kell tartanunk.
A biztonság nem hatalomtechnikai kérdés, nem hozható létre erőszakkal és nem kényszeríthető ki, minden ilyen jellegű akció pontosan az ellenkező következményekkel jár. Ezért nem növekszik a biztonság a rendőrök létszámának növekedésével egyenes arányban, sőt, akár fordított arányosság is fennállhat. Nem létezik olyan demokrácia, ahol a helyi vagy az országos kormányzat parancsot adhat a biztonság létrehozására, és az valóban létre is jön. Ebből következően, bár a rendőrség a végrehajtó hatalom része, nem lehet alárendelt tényezőként kezelni, az intézmények közötti kooperációban egyenrangúnak kell lennie. Mégpedig azért, mert felépítésében, kultúrájában, szakmai tudásában hosszú távra rögzítve kell hogy meglegyen a biztonságról kialakított pozitív konszenzus. A rendőrség demokratizálásának éppen az a célja, hogy ne az antidemokratikus rendszerek értékrendje éljen tovább a rendőrség belső viszonyaiban és működésében. Amennyiben a rendőridentitás demokratikus, úgy az kontrolltényezővé válik az egyes kormányok vagy politikusok törekvéseivel szemben, és a rendőrök képesek lesznek ellentmondani a közvetlen hatalmi beavatkozásoknak és képesek lesznek fellépni a politikai korrupció igényével szemben is. A magyar rendőrség a rendszerváltás óta nem volt képes erre, ma pedig a kormányzat teljes mértékben a saját partikuláris céljainak elérésére használja a rendőrséget.
A rendőrségnek úgy kell tehát elhelyezkednie a politikai rendszerben, hogy felügyeletet gyakorolhasson a kormányzat törekvései felett is, mert nincsen jobb- vagy baloldali biztonság, viszont van demokratikus biztonság, amelyet a társadalmi kapcsolatok minősége, és van antidemokratikus biztonság, amelyet a hatalom függetlensége és kényszerítő ereje jellemez. Amennyiben létezik pozitív biztonsági konszenzus, akkor a helyi vagy országos kormányzatnak annyi a feladata, hogy biztosítsa a rendőrség működésének feltételeit, és a konszenzus keretein belül, a többi résztvevő intézménnyel együttműködve kijelölje az aktuális célokat. Ebben az esetben nincs és nem is képzelhető el direkt irányítás vagy beavatkozás, és a kormány nem használhatja saját céljainak elérésére a rendőrséget, ahogyan az most történik. Az alárendelt, antidemokratikus viszonynak megvan az a kellemetlen következménye is, hogy a rendőrség vezetői maguk is politizálni kezdenek, de nem a közügyek intézése, a biztonság fenntartása, hanem a saját hatalmi pozícióik kiépítése és biztosítása értelmében (amelyet aztán időnként gazdasági vállalkozásokba konvertálnak, azt meg visszaváltják politikai vállalkozássá). Mindkét politikai beavatkozási forma jelen volt és van a magyar rendőrség és a politika kapcsolatában.
A helyzet paradox, mert a rendőrség csak akkor lehet politikamentes, ha politizálhat, a szociális viszonyok demokratizálásának, azaz a biztonság kialakításának értelmében.
Társadalmi problémák és a rendőrség társadalmi szerepe
A rendőrség egyes történeti formáihoz mindig a társadalmi problémák adott értelmezése tartozik. A rendőrség demokratizálásához tehát olyan problémadefinícióra van szükség, amely azokat a magatartásformákat, kulturális mintákat stb. tekinti problémának, amelyek sértik az egyenlőséget, a szabadságot, az emberi méltóságot. Másként fogalmazva, sértik mindazt, ami közvetlenül vagy következményeit tekintve akadályozza vagy szándékosan rombolja a társadalmi kooperációt vagy annak feltételeit, tegyék ezt akár egyének, akár intézmények vagy maga a kormányzat. (Ebben az értelemben a családon belüli erőszak éppúgy problémának minősül, mint az a politikai álláspont, amely szerint a nők csak szülésre teremtett szerves lombikok, bármilyen ügyesen védelmezi is ezt az állítást a külügyminisztérium.)
A társadalmi szerep arról szól, hogyan működik a rendőrség, hogyan illeszkedik a társadalomba és a politikai rendszerbe. Arról is szól, mit tekintünk szakmailag hitelesnek. Ezért állítottam azt egy interjúban, hogy Pintér Sándor nem ért a rendőrséghez. Amihez ő ért, az egy legalább fél évszázada elavult szervezet és kultúra. Az ő és az általa kinevezettek tudása hasznavehetetlen a demokráciában, sőt, kifejezetten káros, mert csak a saját hatalmuk visszaigazolásában látják a szervezet hatékonyságát. Az ő rendőrségük befelé figyel, és ezért közömbös a társadalmi következmények iránt, számukra csak az a fontos, hogy a parancsaikat végrehajtsák és szépek legyenek a statisztikák. A legrégebbi, háborús (war on crime) szemléletet képviselik, és azt hiszik, hogy képesek „rendet” teremteni a társadalomban, tevékenységük nyomán azonban csak egyre több probléma, értetlenség és szembenállás keletkezik.
A mai rendőrségek célja nem lehet a rend, hiszen az mindig valamiféle hierarchia megkérdőjelezhetetlenségét jelenti, az pedig mindig merev, változásra és alkalmazkodásra képtelen társadalmat eredményez. A mai rendőrség célja az élhető közösségek létrejöttéhez és fennmaradásához való hozzájárulás, ezt pedig jelenleg a community policing, azaz a közösségek számára szolgáltatást nyújtó rendőrség tudja megvalósítani. Jelenlegi társadalmi szerepe tehát a szolgáltatás. De nem elég ráírni az autókra, hogy „szolgálunk és védünk”, még az sem lenne elég, ha egy politikus vagy az főrendőr minden második mondatába beillesztené ezt a szót. A community policing ugyanis szervezeti és foglalkozási kultúra, szelekciós és oktatási rendszer, szervezeti struktúra és még sok minden más is. A rendőrség demokratizálásának célja ezeknek a tényezőknek a kialakítása és reprodukciójuk biztosítása.
* Lásd ezt részletesebben: Krémer Ferenc: Rossz döntések kora. Rendészetpolitikai tévelygések a rendszerváltás első húsz évében, 20 év után sorozat, Napvilág, 2010
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
