Éhségsztrájk, Kossuth-tér - napló


Éhségsztrájk, Kossuth-tér, hétfő


Hideg van kora reggel a Kossuth-téren. A 2-es villamos a fejem mellett csörömpöl – amikor felriadok néhány pillanatig gondolkodnom kell, hol is vagyok. Meg hogy miért is vagyok itt. És hogy milyen sokan mondták, nincs, nem lesz ennek semmi értelme. Hiába éhségsztrájk, majd a média szétszedi az egészet, kiforgatja a szándékot, a szavaitokat, bohócot csinálnak belőletek, minden idióta megfordult már a Kossuth-téren, minek nektek is beállni ebbe a sorba, meg egyébként sem érdekel ez a regisztráció senkit. Azt gondolni, hogy ennek bármiféle eredménye, következménye lesz, több mint balgaság. Lehet. Lehet, hogy így lesz, de mégis. Vagy éppen ezért. Azért, mert meg kell próbálni valahogy felhívni a társadalom figyelmét, hogy az, amit a kormánypárt a választási regisztrációval akar, a lehető legdurvább támadás a demokrácia ellen.


MTI/Szigetváry Zsolt

Az érvek jól ismertek. A kormánypárt egyrészt azt állítja, a regisztráció azt segíti elő, hogy a tudatos választók döntsenek az ország sorsáról, ne azok, akik „bedőlnek” a pártok propagandájának, ne azok, akik az utolsó pillanatban döntik el, kire adják a szavazatukat. Másrészt azt hajtogatja, azért kell regisztráció, mert csak így lehet biztosítani, hogy a külföldön élő magyarok is választhassanak. Ha pedig nekik regisztrálniuk kell, akkor a magyarországi szavazóknak is ugyanezt kell tenniük, hiszen nem lehet különbséget tenni az ország állampolgárai között. Ezen a ponton mindenkinek el kell gondolkodnia azon, érdemes, szükséges volt-e megszavaznia a kettős állampolgárságot, hiszen nyilvánvaló volt – vagy legalábbis annak kellett volna lennie –, hogy a kettős állampolgárság bevezetése szükségszerűen a választójog alapvető átalakításával jár együtt, s ennek része a regisztráció is. Ugyanakkor mindannyian tudjuk, valójában nem erről van szó. Mindez nem más, mint a kormány szokásos mellébeszélése. Szögezzük le, nincs a világon olyan ország, olyan választási rendszer, amely a választójog gyakorlását a politikai tudatossághoz kötné. S ez még akkor is így van, ha a kormány most is azt ismételgeti, a választási regisztráció Európában ismert gyakorlat. Éppen ezért kell kimondani azt, amit egyébként mindannyian tudunk: a demokrácia nem erről szól. Aki az ország állampolgárainak választójogát – akármilyen okból és akármilyen formában – korlátozza, az magát a demokráciát korlátozza. A regisztráció pedig ilyen korlátozás, hiszen nem hagyja a választójogot érvényesülni, hanem előfeltételekhez köti. Méghozzá olyan előfeltételhez, amely a választópolgárok jelentős része számára nehézséget jelent. Hiszen sokan, nagyon sokan vannak/lesznek ebben az országban, akik nem tudnak az interneten regisztrálni, nem akarnak levelet írni, nem mennek el személyes a hivatalba, inkább vállalják, hogy kimaradnak, hogy nem gyakorolják a politikai jogaikat. Egyébként is rég feladták már a reményt, hogy a demokratikus politika eszközeivel bármit, bármennyit is változtatni tudnának a sorsukon, hogy azt remélnék, a választásokat követő kormányváltás új perspektívákat nyit, új reményt nyújt a számukra.

És pontosan ez a legaljasabb a kormány tervezetében. A regisztráció ugyanis nem egyszerűen a politikai tudatosság kérdése, de nem is azt célozza. Hanem azoknak a társadalmi rétegeknek, csoportoknak és miliőknek a kizárására törekszik, amelyeket a Fidesz-kormány kormány egyébként sem a „nemzeti együttműködés” részének, hanem (legjobb esetben) a nemzeti középosztály kiszolgálóinak, alattvalóinak tekint. A kormány azokat akarja kizárni, akik nem használják az internetet, akiknek nehézséget okoz egy hivatalos levelet írni, akik nem szívesen lépnek kapcsolatban a hatóságokkal, mert minden ilyen esetben kiszolgáltatottnak érzik magukat. A kormány a szegényeket, a társadalom perifériájára szorultakat, a hajléktalanokat, a rokkantakat, az időseket, a nyugdíjasokat, az elszegényedésük okán reményvesztetteket, a csalódottakat, kiábrándultakat akarja kizárni. Azokat, akiknek már durván megnyirbálta a szociális segélyeit, a rokkantsági járandóságaikat, akiket közmunkába kényszerített, s heti 5-7000 forinttal fizet ki, akiktől megvonta az oktatási integrációs programokat, akiknek elvette a jövőjét, akiket végérvényesen magára hagyott. A reményüket vesztett városiakat, kisvárosiakat, falusiakat, a cigányokat – még egyszer mondom, mindazokat, akikre a nemzeti együttműködés rendszere nem tart igényt. A Fidesz-kormány nem akarja, hogy azok, akik a „fülkeforradalom” vesztesei lettek, szóhoz jussanak, beleszólhassanak az ország jövőjének alakulásában, gyakorolhassák választójogukat. A Fidesz-kormány olyan demokráciát akar, amelyben mindazok, akik nehéz körülmények között élnek, kiszorulnak, illetve kiszoríthatók lesznek a demokratikus jogok gyakorlásából.

Mindennek ellenére nem látszik, hogy a magyar társadalom felfogta és megértette volna az előzetes választási regisztráció fontosságát, mélyen demokráciaellenes jellegét. S ez még tovább nehezíti az ellenzéki pártok lehetőségeit. A reményvesztettségen, az apátián, a kiábrándultságon kicsorbulnak a hagyományos politika eszközei. S lehet fanyalogni, gúnyolódni, okoskodni, ironizálni, mindent és mindenkit nevetségessé tenni – a kérdés ugyanaz marad: miként lehet felhívni ezeknek az embereknek a figyelmét arra, hogy az előzetes regisztráció intézménye a megcsorbított, korlátozott demokrácia elleni utolsó támadás. S ha ezt belátjuk, akkor azt is be kell látni, nem lehet a politikát továbbra is csak a hagyományos eszközökkel folytatni. Olyan eszközökre van szükség, amelyek felrázzák, megdöbbentik az embereket, amelyekről beszélnek, amelyek elgondolkoztatják, amelyek súlyossága és szokatlan volta mutatja annak a társadalmi problémának a súlyosságát, amelyre fel akarjuk éppen hívni a figyelmet. Úgy gondolom, téved – méghozzá súlyosan téved – az, aki ezt az éhségsztrájkot nem abban a kontextusban szemléli, nem abba a keretbe illeszti, amelyről itt szó van. Ha valakinek erről az akcióról csak az önmutogatás, a politikai cirkusz jut eszébe, ha semmi másra nem tud asszociálni, mint a Gyurcsány-fóbiájára, az akaratán, esetleges szándékán kívül is hozzájárul az Orbán-rendszer továbbéléséhez. Mindannyiunk egyéni döntése ez, erről senki sem feledkezhet meg.


Folyamatosan közöljük Niedermüller Péter napi beszámolóit az éhségsztrájkról (a szerk.)


Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Éhségsztrájk, Kossuth-tér, Kedd



Második nap a Kossuth téren (facebook)

Ülök a nyitott sátorban, és „mozizok”, azaz bámészkodok, nézelődöm, figyelem az embereket, akik a Kossuth-szobor előtti kis téren beszélgetnek, vitatkoznak, sétálgatnak. Velem szemben, a tér másik, a Parlament felé eső oldalán, a járdán kisebb csoportok gyülekeznek, idősebb férfiak, nők, néhány középkorú férfi. Beszélgetnek, miközben minket néznek. Egy ideig szinte nem is észleltem őket, de aztán egyszer csak látom, hogy valami táblát, vagy feliratot tartanak fel. Onnan, ahol ülök, nem látni pontosan, hogy mi áll a táblán, csak azt tudom elolvasni, hogy az illető a „milliárdosokat” emlegeti, akik tönkretették, kiárusították az országot. Ezt nem veszem magamra, regisztrálom, hogy megérkezett a „másik Magyarország”, mosolygok magamban, és bámészkodok tovább.

Kis idő elteltével hangos kiabálást, majd üvöltözést hallok. Odanézek, kisebb, de egyre növekvő embercsoportot látok, akik izgatottan ágálnak, mutogatnak, gesztikulálnak, ordítoznak. Elindulok a csoport felé. Közelebb érve hallom, mit „beszélgetnek” egymással: „Rohadt, zsidó kommunista”, „hazaáruló”, „te állat”, „szemét kurva”… Idős férfiak és asszonyok állnak egymással szemben, eszelős gyűlölettel, fröcsögve üvöltenek egymással. A csoport egy része Orbánt szidja, gyalázza, a másik része Gyurcsányt. Nézem őket, az eltorzult arcukat, a fenyegető öklöket, és egyre erősebbé válik bennem a szánalom, a sajnálat. Itt vannak ezek a szerencsétlen öreg emberek, akik egész életüket egy másik rendszerben élték le, s most zavarodottan tévelyegnek ebben a mai, számukra teljességgel érthetetlen és idegen világban. Nem értenek semmit abból, ami körülöttük történt az elmúlt két évtizedben. Úgy érzik, kisiklott kezükből az élet – a múlt és a jövő egyaránt. Elvesztettek minden kapaszkodót. És ettől valami egészen mély gyökereket eresztett bennük az egzisztenciális félelem, az ontológiai bizonytalanság. S egyszer csak megjelent az életükben a Jobbik, amely a félelmüket, a bizonytalanságukat, a veszteségeiket átfordította dühbe, haragba, gyűlöletbe. A Jobbik, amely rögtön „tárgyat” is szolgáltatott ehhez a gyűlölethez: a cigányokat, a zsidókat, a kommunistákat, az elitet, a politikát, a politikusokat, Gyurcsányt, az egész húsz évet, a rendszerváltást, a demokráciát, mindent. A Jobbik, amely azt mondta, a ti életetek azért siklott ki, azért szegényedtetek el, mert azok „eladták az országot”, mert a bankok, a multik, az EU, a Nyugat… És most itt állnak a Kossuth-téren és vadul szidnak mindent és mindenkit, hogy kiordítsák magukból az egész életük összes keserűségét. Olyan szívesen mondanék nekik valami biztatót, de a gyűlölet, a keserűség nem tűri meg a beszédet, a szavak kicsorbulnak a tehetetlenségből fakadó dühön. Állok és nézem őket, ahogy egymás arcába üvöltenek, leköpik egymást, fenyegetőznek, kivetkőznek emberi méltóságukból, és megtiporják a másik emberi méltóságát. Aztán két rendőr megindul feléjük, s az embercsoport lassan elcsendesül. Lassan szétszélednek. Amint tétován keresik, merre menjenek, az egyik öregember megáll, visszafordul és hangosan belekiáltja a világba: „Dögöljetek meg mind”.

Így élünk 2012 szeptemberében, ebben a napsütötte városban.


Molnár Csaba, a Demokratikus Koalíció (DK) országgyűlési képviselője és Szabó Zoltán volt MSZP-s országgyűlési képviselője beszélget egy Orbán Viktort ábrázoló kép mögött a Kossuth téren 2012. szeptember 11-én
MTI/Kovács Tamás




Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Éhségsztrájk, Kossuth-tér, szerda


„A kisnép torkig van” – mondja nekem a velem szemben ülő asszony. Olyan hatvanöt éves lehet, őszes, rövid haj, nehéz kéz, fáradt tekintet. Mondja, mondja a panaszát, leveleket, iratokat, papírokat mutogat. Kevesli a nyugdíját, igazságtalannak tartja. Egész életében keményen dolgozott, legtöbbször fizikai munkát végzett, takarított, raktárban dolgozott, és most nyomorog. Vidékről jött fel, csak azért, hogy ezt elmondja. „Valakinek el kell mondanom” – néz rám. Aztán hozzáteszi, „ebben az országban a népnek nincs becsülete”. Én meg csak ülök vele szemben, bólogatok, helyeslek, s látom, hogy ennél többre nincs is szüksége. Nem beszélgetni akar, hanem azt akarja, hogy meghallgassák. Mert sehol sem hallgatják meg, és nincs is olyan hely, ahol egyáltalán meghallgathatnák. Itt született, itt dolgozott, itt él ebben az országban, és úgy érzi, teljesen magára hagyták.

Nem is tudom megmondani, hogy vasárnap este – az éhségsztrájk kezdete – óta, hányadszor hallom lényegében ugyanezt a történetet. Hiszen ennek az egésznek ez a lényege. Hogy beszéljünk az itt lévőkkel, kérdezzük, hallgassuk őket. Férfiakat és asszonyokat, akik szegénységről, elszegényedésről, kilátástalanságról, reménytelenségről, egyedüllétről, magukra hagyottságukról mesélnek. Hosszú, kemény fizikai munkával eltöltött évtizedekről beszélnek, apró örömökről, fiatalkori reménykedésekről, az azt követő keserű csalódásokról. Legtöbbjük azt sem tudja valójában, hogy hol, milyen eseményen, rendezvényen van. De az éhségsztrájkról arra asszociálnak, ami az ő, saját életük. Nem a párthoz, nem a politikusokhoz jöttek. Hanem kétségbeesve keresnek egy helyet, ahol meghallgatják őket, ahonnan segítséget remélnek. És ebben a helyzetben az a legmegrázóbb, hogy miközben hallgatom őket, tudom, én sem tudok ténylegesen segíteni, semmiben sem.


Nyíri András felvétele Niedermüller Péterről a Kossuth téren 

A magyarországi mélyszegénységről, az elszegényedett, a társadalom perifériájára szorult emberekről sokan és sokat írtak, beszéltek. Sokat hallottunk, olvastunk a szabolcsi, nógrádi, dél-alföldi stb. szegényekről, az ottani embertelen életkörülményekről, a teljes kilátástalanságról. De ez itt nem ugyanaz. Itt olyan emberekről van szó, akik egész életükben dolgoztak, iparkodtak, akik azt gondolták, van az életüknek perspektívája, még ha esetleg korlátozott is. Voltak reálisnak tetsző elképzeléseik arról, hogy miképpen fognak élni idősebb korukban, azt hitték, hogy megteremtették a maguk biztonságát. És most azzal szembesülnek, hogy mindez megsemmisült, illúziónak bizonyult. Van, aki ebben a helyzetben a gyűlölködésbe menekül – erről írtam tegnap. De vannak, akik megpróbálnak belekapaszkodni valamiféle szolidaritásba. Azt gondolják, remélik, a társadalom majd segít nekik valamiképpen. Hogy van valahol valamiféle fórum, közösség, társaság, vannak más emberek, akik kinyújtják feléjük a kezüket. Hogy a társadalom nem feledkezik meg róluk, elismeri mindazt, amit tettek – többek között épp a társadalomért, a többiekért. De ez a szolidaritás, ez az „elképzelt közösség”, ez az elismerés – mindez nem létezik. Azzal kell szembesülniük, hogy senki sem tart rájuk igényt. Hogy elfeledkeztek róluk. Hogy magukra hagyják őket. Én meg csak ülök, nézek, és szégyenkezek. Szégyenkezek emiatt az ország miatt. Mindannyiunk miatt. Nem a kormány ennek az országnak az igazi szégyene, hanem mi magunk vagyunk azok. Mi, akik nem veszünk tudomást ezekről az emberekről, a gondjaikról, félelmeikről, elveszett reményeikről. Mi, akik úgy teszünk, mintha ők nem lennének – csak azért, hogy ne kelljen velük, a sorsukkal, az életükkel szembesülnünk.


Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Éhségsztrájk, Kossuth-tér, csütörtök


Már reggel arra ébredtem, hogy esik az eső. Aztán később már nem esett, hanem kisebb-nagyobb szünetekkel zuhogott. Most, amikor ezeket a sorokat írom, már minden ruhám átnedvesedett. Mindezt csak azért írom, mert a barátságtalan idő ellenére ma is, szinte egész nap tele volt a tér. Az eső, a szél és a hideg ellenére jöttek az emberek, idősek és fiatalabbak, férfiak és nők, nagymamák és unokák. Csak néztem a több száz embert, és nem is akartam elhinni, azt, amit láttam. Most, a negyedik napon bevallhatom, minderre, a rengeteg emberre, a támogató, együttérző és értő hazai és nemzetközi médiafogadtatásra nem számítottam. Hiába, a kishitűség….


(forrás)

Az éhségsztrájk minden napján, délutánonként tartunk tematikus előadásokat, vitákat, kerekasztalokat. Ezek célja egyrészt a jelenlegi kormány politikájának a bírálata, megvitatása, másrészt természetesen a Demokratikus Koalíció elképzeléseinek megfogalmazása és megmutatása. Beszéltünk hétfőn a közjogi rendszerről, kedden a gazdaságpolitikáról, szerdán a szociálpolitikáról, ma, csütörtökön pedig a magyarországi szélsőjobboldalról. „Nácikkal nincsen közös haza” – hangzott a rendezvény címe, ami váratlan aktualitásra tett szert. Előbb különböző pletykákat hallottunk arról, hogy mire, mikre készül a Jobbik vezérletével a szélsőjobboldal. Már az előző napokban is nagyfokú „kreativitásról” tettek tanúbizonyságot, amikor kisebb-nagyobb csoportokban megjelentek a téren, leültek a Kossuth-szobor lépcsőire és enni kezdtek – chipset, kiflit, szendvicset, gyrost, kinek mire futotta. De mára a Jobbik ifjúsági szervezete az éhségsztrájk közvetlen közelébe tüntetést jelentett be 150 főre, ételt kívántak osztani. A rituálé a szokásos volt. Kora délután felvonult a rendőrség, a tér másik oldalán megjelentek a jobbikosok, s vártuk, hogy mi fog történni. Láttuk, hogy matatnak valamit, lengetik a zászlóikat, felállítják a bográcsot, amiből majd a gulyást akarják osztani. De nem jönnek az emberek. Nincsenek többen, mint 40-50-en, fiatal 16-18 éves fiúk és lányok. Egy darabig téblábolnak, aztán kiállnak egy sorba, és felemelik Gyurcsány-ellenes tábláikat, felirataikat. Állnak egy ideig a tábláikkal az esőben, de nem történik semmi. Aztán megunják, visszamennek, s elkezdenek beszivárogni a mi „térfelünkre”. De ennek sincs semmi hatása, nincs semmi vita, kiabálás, üvöltözés – egyszerűen nem veszünk róluk tudomást. Így aztán megunják, összeszedelőzködnek és elmennek. A legnagyobb problémát a gulyás jelenti, amit aztán az ide tévedt turisták esznek meg. A maradékot meg magukkal viszik a tüntetők. Ennyi történt. Szánalmas volt, nevetséges. Az ember megsajnálta ezeket a fiúkat és lányokat, akik itt tévelyegtek, s valószínűleg azt sem tudták, miről beszélnek.


(forrás)

Ha ennyi lenne Magyarországon a szélsőjobboldal, az újfasizmus, akkor nem kellene erre szót sem pazarolni. De persze nem csak ennyi. Ezeket a megtévesztett vagy eltévedt gyerekeket még csak náciknak sem tartom. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ebben az országban ne lenne jelentős méretekben jelen az újfasizmus. Az elmúlt két-három évben nagyon sok vita folyt arról, mi a helyes morális és politikai magatartás az újfasizmussal, a szélsőjobboldallal szemben. Hogyan kell viszonyulni a Jobbikhoz? Kell-e velük együttműködni a parlament keretein belül, amint azt az LMP több alkalommal is tette? S egyáltalán mennyire része a progresszív baloldali gondolkodásnak az antifasizmus?  Bizony én azt gondolom, a nácikkal nem lehet közös hazában együtt élni. Az újfasiszták – mindannyian tudjuk – politikai, ideológiai krédója ellentmond minden demokratikus alapelvnek, értéknek. Az újfasizmus és a demokrácia egymással összeegyeztethetetlen. S ez még akkor is így van, ha több európai országban – köztük Magyarországon is – vannak újfasiszta pártok, amelyek bekerültek az adott ország parlamentjébe. De nekünk éppen az a feladatunk, hogy ezt megakadályozzuk, hogy ezt a folyamatot megállítsuk, hogy a demokráciát megtisztítsuk a náciktól. A mai szánalmas próbálkozás, ellentüntetés csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy a nácikkal valóban nincs, nem lehet közös haza.


Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!




Éhségsztrájk, Kossuth-tér, péntek

Ma is nagyon sokan vagyunk. Reggel óta jönnek az emberek, egyedül, kisebb-nagyobb csoportokban. A Kossuth-szobor előtti tér tele van, az emberek beszélgetnek egymással, Gyurcsánnyal, Molnár Csabával, Kolber Pistával, vagy éppen velem. Sokféle ember van/volt itt, operaénekestől orvosig, mérnöktől munkanélküliig, szakmunkástól szociológusig, rockzenésztől festőművészig, szakszervezeti vezetőtől MSZP-politikusig. Ez a sokféleség, kavargás, tarkaság, ez volt ennek az egy hétnek az egyik legmeghatározóbb élménye, benyomása. Annak ismételt megtapasztalása, hogy a társadalmi, kulturális sokféleség mögött ott rejlik az előzetes választási regisztrációnak, de ezen túlmenően ennek az egész mélyen erkölcstelen, velejéig rohadt orbáni-rendszernek az egységes, egyértelmű és nagyon határozott, kompromisszumok nélküli elutasítása. A másik, ugyancsak meghatározó élmény pedig, ennek az egy hétnek a méltóságteljes komolysága, hogy azt ne mondjam, emelkedettsége. Az a hangulat, amit a szélsőjobboldali zavarkeltők egyetlen pillanatra sem tudtak elrontani.


(forrás)

Az is tagadhatatlan, hogy az éhségsztrájk ráirányította a hazai és nemzetközi figyelmet az Orbán-kormány újabb demokráciát korlátozó törvénytervezetére. S ennek a ténynek különös jelentősége van akkor, abban a kontextusban, amikor a magyar kormány az azeri gyilkos katona kiadatásával, az IMF-tárgyalásokkal kapcsolatos sorozatos hazudozásaival lépésről lépésre lehetetleníti el magát, és persze, az országot. Az akció ugyanis azt tette nyilvánvalóvá, hogy miközben a jelenlegi magyar kormány ostoba és dilettáns lépéseivel gyors ütemben teszi – vagy még inkább tette – tönkre a gazdaságot, Magyarország nemzetközi hírnevét, elismertségét, egyidejűleg minden eszközt bevet a demokrácia végleges lerombolása érdekében is. A nemzetközi figyelemnek azért volt és van különös jelentősége, mert kiemeli a történéseket az itthon szokásos értelmezési keretből, és más, a liberális demokráciák hagyományainak megfelelő magyarázatokkal látja el.

Mindennek fényében legalább is elgondolkodtató a magyar média egy részének a reakciója. Itt most nem az egyszerűen gúnyolódó vagy éppen ironikus írásokra gondolok. És még csak nem is azokra, amelyek semmi másról nem szólnak, mint szerzőjük gyógyíthatatlan Gyurcsány-fóbiájáról. Hanem arra a magatartásra, amely különböző fenntartásai, ellenérzései miatt, vagy éppen a személyes ellenérzés okán, nem képes észrevenni a magyar társadalmat tönkretevő problémákat és konfliktusokat. Azokra az írásokra és emberekre gondolok, akik azt mondják, az embereket nem érdekli a regisztráció, nem értik, ahelyett, hogy azon dolgoznának, annak érdekében tennének valamit, hogy mindenki megértse, miért mélyen demokráciaellenes az előzetes választási regisztráció, és miért kell ellene felemelni a szavunkat, miért kell ellene harcolni. Azokra a reakciókra gondolok, amelyek azt mondják, az azeri gyilkos kiadása, az IMF-tárgyalások körüli tudatos ködösítés, mellébeszélés, hazudozás fontosabb, mint a választási regisztráció ügye. Azokra a reakciókra gondolok, amelyek nem értik meg vagy nem akarják megérteni: a regisztráció ügye elválaszthatatlan az Orbán-kormánynak attól az igyekezetétől, hogy olyan antidemokratikus választási rendszert hozzon létre, amely durva módon korlátozza az ellenzék jogait, amely megnehezíti mindazok számára a választásokon való részvételt, akik nem elkötelezett Fidesz-hívők.

Magyarországon sokan és sokat beszélnek a demokratikus ellenzék összefogásának szükségességéről. Ez azonban nemcsak a pártok közötti formális együttműködést jelenti. Hanem azt is, hogy a demokrácia hívei közösen állnak ki olyan ügyek mellett, amelyek, párthovatartozástól függetlenül, mindannyiunk demokráciáját veszélyeztetik. Az előzetes választási regisztráció ügye ilyen ügy.


Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!