rss      tw      fb
Keres

A birkák dala – Ötödik rész: A másik oldalról is nézve



Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével    
 




Mi, akik a demokratikus ellenzék közé soroljuk magunkat, talán csak a politikai spektrum másik oldalán a Fidesz jobboldali ellenzékétől akarjuk megkülönböztetni magunkat a demokratikus jelzővel. Elképzelhető azonban, hogy sok fideszest irritálhat a jelző kisajátítása, hiszen ők is jogosan tarthatják magukat demokratáknak. Sokféle demokrácia létezett ugyanis az emberiség sok ezer éves történelmében, már a szóösszetétel megszületése előtt is. A démosz a görögöknél is csak a lakosság töredékét foglalta magában, hiszen az ókori Athénban éppúgy voltak rabszolgák, mint Amerikában, ahol felszabadított leszármazottaik többsége még a múlt század közepén sem nyerte el a választójogot. Tehát a demokrácia mai fogalma nagyon is új keletű, pláne nálunk, ahol egy nemzedékkel ezelőtt, az egypárturalom idején még csak elméleti fogalomként létezett. Így a démosz és a krácia összevonásán a hatalomgyakorlás különböző formáit, koncentrálását érthetjük.

Ha ebből a perspektívából nézzük a demokrácia fogalmát, meg kell vizsgálnunk, hogy különböző értelmezései mennyiben járulhat hozzá hazánk katasztrofális megosztottságához. Természetesen nem feltételezem, hogy megosztottságunknak ez az egyedüli oka – sok más okkal majd foglalkoznunk is kell –, de amíg a demokrácia fogalmát alapvetően másként értelmezi a baloldali, liberális és a jobboldali, konzervatív tábor, addig aligha hidalhatjuk át a köztünk tátongó szakadékot. Márpedig úgy tűnik, Orbán Viktor és tábora természetesnek tartja „a győztes-mindent-visz” elvet: ez már az első kormányzási ciklusukban is látható volt, és ma, a kétharmad birtokában már el sem tudják képzelni, miért tételezi fel az ellenzék, hogy beleszólása lehetne bármibe is. Ebben „a győztes-mindent-visz” nézetben természetesen a hatalmi ágak szétválasztása is elmosódik. Mi pedig, akik úgy fogjuk fel a demokráciát, hogy abban mindenkinek egyenlő joga van, fideszes gonoszságnak tartjuk a jogfosztottságunkat.

Ez a felfogás, amely a most kialakuló választási törvényben is megnyilvánul, azzal jár, hogy úgy gondolják, akik nem az ő táborukhoz tartoznak, azokat nem kell a démosz, a nép részének tartaniuk. De a demokrácia szó második felének eltérő értelmezése is hozzájárulhat megosztottságunkhoz, egyre veszélyesebb szembenállásunkhoz, ugyanis a kratein szórészt lehet uralomként értelmezni, de vezetésként, kormányzásként is, ami közelebb áll a liberális felfogáshoz. A fideszes és főleg az orbáni értelmezésben a kráciát sokkal inkább, vagy mondhatjuk, teljességében a hatalom szóval fordíthatjuk. De úgy tűnik, a két szórész összefüggését is sajátos módon értelmezik: néphatalom helyett a nép fölötti hatalomként.

Adjunk fel hát minden reményt népünk újraegyesítésére, ha a két fele között ilyen (talán genetikailag meghatározott? – ahogy manapság dívik mondani a hangsúly kedvéért) alapfokú világnézeti különbség van? Márpedig ez különösen meghatározó lehet a hatalomra vonatkozóan, mert mint Lord Dalbergtől tudjuk: „Minden hatalom korrumpál; az abszolút hatalom abszolút korrumpál.”

Az első négy részben eljutottunk odáig, hogy Debreczeni Józsefnek talán igaza lehet abban, hogy Orbán Viktor életének volt egy szakasza, amelyet valóban lehetett úgy jellemezni, hogy ő „semmi, csak embertelen hatalomvágy”. Én azonban – mint már írtam – nem hiszem, hogy van egydimenziós ember, akit egyetlen vágy határoz meg. Szavaiból, testbeszédéből és abból, hogy láthatólag élteti hívei adorációja, arra a következtetésre jutottam, hogy óriási szeretetvágy is él benne, s talán éppen azért, mert az elnyert hatalom nem elégítette ki, dominánssá vált a szeretetvágya. Ezért hívtam fel a figyelmet ennek az érzelemigénynek a veszélyes, patologikus végkimenetelére, arra a könnyen rögeszmévé váló igényre, hogy minden ember szeresse őt.

Ez a vágy a teljhatalmú diktátorok számára is elérhetetlen, de létezik számukra egy egyszerű megoldás: aki nem szeret, nem ember. Orbán nem jutott és a mai világban nem is juthat el addig a hitleri, sztálini őrületig, hogy kiirtassa azokat, akiknek az imádatára nem számíthat, egyszerűen csak leírta népünk felét, hiszen „a haza nem lehet ellenzékben”. Híveiért viszont nyilván szeretne többet tenni, mint amit a mai gazdasági helyzet megenged. Ez is közrejátszhat abban, amit egyre dominálóbb messiási küldetéstudataként jellemeztem. Pontosabban, az Orbánék által is propagált Horthy-kultuszból kiindulva, a szakrális nacionalizmus messiását véltem felismerni benne. Szakrális nacionalizmusnak írtam le már korábban a nyomtatott sajtóban és ezen a fórumon is a Horthy-korszak legnyugodtabb harmincas éveinek sajátos nacionalizmusát, amelyben vallási és nemzeti szimbólumok, fogalmak fonódtak össze. Persze hangsúlyoztam, hogy nem könnyű a prófétai messianizmus, és nem egy elhivatott tébolyodott bele.

Az előző, negyedik rész végén említettem, hogy sosem fogjuk megérteni Orbánt, ha feltételezzük, hogy pusztán az embertelen hatalomvágy hajtja egyre veszélyesebb vizekre. „A hatalomvágy egymagában aligha késztetheti egyre hangzatosabb, bibliai dimenziójú jövendölésekre a Nyugat hanyatlásáról, hajótörésről, keleti szelekről, a hatalmas változásokról, amelyeken a világ keresztülmegy” – írtam. Márpedig messiási elkötelezettségének felismerése nemcsak vészesen, sőt pattanásig feszített mozgatórugójának megértéséhez szükséges, de legalább annyira ahhoz is, hogy átlássuk, mi fogja össze a táborát? „A hitbéli, vallási komponens megértése nélkül – írtam – még annyira sem érthetjük meg, hogy hívei miért látják a legyőzendő gonoszt, a megtestesült sátánt mindazokban, akik nem fogadják el vakon messiásuk tanítását. Ezt próbálom megérteni-megértetni a következő részben.”

Lehetnek olyanok, akik ebben a mindent a közvéleménykutatásokra építő világban feltételezik, hogy Orbán táborának motivációit statisztikai adatokból kiindulva akarom megérteni. Már csak azért sem teszek így, mert nem akarok olyan lenni, mint a részeg, aki támasznak tekinti a lámpaoszlopot, nem a mindent megvilágító fény forrásának. Vagy pedig mert – szintén Churchill után szabadon – úgy akarom használni a statisztikát, mint nők a bikinit, amely sok minden megmutat, de a lényeget eltakarja.


Emperor – flickr/olduser

Három hipotetikus esettörténet

Tehát inkább a bevált regényírói módszeremet alkalmazom: beleélem magam Orbán táborának lelkivilágába. Először is tekintsünk vissza egy elképzelt nagymama – hívjuk őt Marika néninek – szemén és szívén keresztül az elmúlt évtizedekre. Könnyes szemén keresztül látok egy jóképű, szél borzolta hajú fiatalembert, akinek még a legénytoll is alig pelyhedzett az állán. A hideg borzong végig még ma is Marika nénim gerincén, amint visszaemlékszik a szavaira: „Ha nem tévesztjük szem elől 56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát.” Majdnem elsírom magam én is, mert lelki szemeim előtt egy pillanat alatt megjelenik… a Hősök tere helyett a 33 évvel korábbi Kossuth Lajos tér, és látom ott Marikát egyetemista társai között, ahogy első szerelme, Karesz a vállát átöleli. Egyszer csak golyószóró ropog, és Karesz holtan esik össze.

A Hősök terén Marika felnéz a hat koporsó előtt szónokló fiatalemberre, és nem tudja elhessenteni a gondolatot: ha nem lövik le Kareszt az ávósok, az én fiam állhatna most ott. Marika eljátszogat ezzel a gondolattal, bár tudja, hogy valaki másnak a fia az, aki ott beszél. Mégis, egyre inkább saját fiaként gondol a fiatalemberre, és áhítattal ejti ki a nevét: VIKTOR! És amikor hallja, hogy tiszteletlenül beszélnek róla vagy éppen szidalmazzák őt a szocialisták, olyan fájdalmat érez, mint amikor anyjával a Szűz Mária hét fájdalmának rózsafüzérét morzsolgatta: „Akit három napon át bánkódva kerestél... Akit a nagy kereszttel terhelve a Kálváriára menni láttál… Akit megfeszíteni láttál... Akinek holt Szent testét öledbe helyezték.”

Marika néni fél, hogy ez talán eretnekségnek számít, de még a litánia alatt is egyre inkább az oly sok ember által meg nem értett, szidalmazott, a szocik gonoszsága által megfeszített Viktort, nem pedig Jézus szent testét látta Mária ölében. Asszonytársai, akikkel beszélhetett Viktorról, sem mondták ki soha, hogy a messiást látják benne. Nem is nagyon tudták, hogy a messiás ugyanúgy felkentet jelent, mint a latinból levezetett Krisztus szó. Ha tudták volna, még annyira sem merték volna kimondani a messiás szót, Viktorukra utalva. Abban viszont biztosak voltak, hogy egyedül ő hozhatja el hazánk számára a megváltást. Ez az erős hit még annak is feltűnt volna, aki ismeretlenül és észrevétlenül, véletlenül hallgat bele beszélgetésükbe.

Elképzelhetjük N. Pál esetét is, aki átvedlett kisnyilasként önvédelemből lett az ÁVO tagja. Jó ideig az Andrássy út 60-ban dolgozott, többek között verőlegényként. 1953-ban elbocsátották a kötelékből, és új identitással vidéki komisszárként húzta ki az időt 57-ig, amikor is sikerült visszatornásznia magát Pestre munkásőrszervezőnek. A hetvenes években megint félreállították. Aztán a MIÉP-ben talált új otthonra, de amikor ott egyre nőtt a hasonszőrű köpönyegforgatók száma, mindinkább attól tartott, hogy felfedik a múltját. Ezért átevickélt a Fideszbe, amelynek nagyobb holdudvarában könnyebben el tudott tűnni, de azért elég közel jutott a tűzhöz, hogy kikaparhassa a maga gesztenyéit. Jól megjátszott, odaadó XII. kerületi Orbán-hitvalló lett, hogy senki se tételezhesse fel róla, hogy még mindig rejtegeti MSZMP-s tagsági könyvét, ha esetleg szükség lenne rá...

Azután vannak fiatal rajongói is Orbánnak, akikben betöltött valami űrt. Ilyen Ilona, akit 2005-ben szerelmi csalódása a plébánosához vezérelt lelki támaszért. Jól ismerte az atyát, aki felkészítette a bérmálásra. Nem vette észre, hogy azóta Ödön atya nagyon megváltozott: igaz, megmaradt a jézusi útmutatás szerint a lelkek halásza, de ekkor már az örök üdvösség elérését távolabbi célnak tartotta, mint annak előtte. Még mindig azt tanította, hogy választanunk kell a jó és a gonosz között, de nem is nagyon leplezte, hogy a jó út a Fideszen keresztül vezet a mennyországba, míg a szocialisták útja egyenesen a pokolba vezet.

Ilona ezt ugyan nemigen vette be, de azért lelkesen ment fideszes gyűlésekre. Jó érzés volt közösséghez tartozni. Aztán Orbán 2006-os választási kudarca hasonló keserűséggel töltötte el, mint első szerelmének elvesztése. Ekkor ismerte fel, hogy Orbán milyen sokat jelentett neki, és szinte észrevétlenül sodródott bele Orbán gyűlöletkampányába, a Kossuth tériek népes táborába.

Először meglepte, sőt megijesztette, milyen mámoros érzés volt tízezrekkel együtt ordibálni: „Gyurcsány takarodj!” Ennek ellenére hamarosan gyűlöletfüggővé vált: gyakran akár fél napot is utazott vidékre, hogy részt vehessen egy-egy gyűlölet-feszten. Azzal igazolta ezt magának, hogy a gonoszt gyűlölni kell, és csak a gonoszoknak nem adatik meg, hogy felismerjék az ő Viktorjában az ország megváltó messiását. Egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy másik út is lehetséges az ország felemeléséhez. Egyre inkább fekete-fehéren látott mindent, az embereket is. Sok érdekes férfival találkozott banki tanácsadó munkája során, de egyiket sem tartotta eléggé elkötelezettnek Orbán mellett, és úgy érezte, elárulja messiását, ha magához enged egy beavatatlan férfit.

Csak több ilyen csalódás után ismerte fel, milyen ellenállhatatlanul kapcsolódik érzelmileg Orbánhoz, bár a dolog természetét nem értette, hiszen testi vonzalmat nem érzet iránta. Talán épp ezért engedhette át magát teljesen ennek a vonzalomnak. Orbánt, akivel személyesen sosem találkozott, olyan magas piedesztálon látta, amely elérhetetlenné tette, és amelyről nem tudta elképzelni, hogy bálványa alábbszállhat. Noha 2010 után egyre gyakrabban látta a piedesztált inogni, ilyenkor a komcsik ezerszer hallott bűneit idézte fel, hogy bizonyítsa magának messiása imperatívuszát, hogy a jó ügy, a kiállás érdekében a gonosszal szemben sokat el kell tűrnünk.

Az esetek végkimenetele

Azért vázoltam fel ezt a három hipotetikus esetet – bár sorolhatnék még sok teljesen eltérőt –, hogy illusztráljam: akiket a közvéleménykutatók három strigulának számítanának, és egyszerűen hozzászámolnák Orbán táborához, nagyon különböző kötődéseket képviselnek, amelyek különbözőképpen nyilvánulhatnak meg a szavazás vasárnapján.

Az elmúlt hónapok és hetek, valamint a jövő eseményei különböző választói reakciókat válthatnak ki Orbán híveiből, amelyeket nem jövendölhetnek meg a közvéleménykutatások. Csak ugyanazzal az eszközzel, amellyel idevarázsoltuk őket hármukat, tárhatjuk fel, mit várhatunk tőlük a következő választáson, feltételezve, hogy akkor is a ma létező politikai szereplők lesznek jelen.

Marika néni fiaként zárta szívébe Orbánt, aki az ő szemében semmi rosszat nem tehet. Tehát mindazokért a számára is mélyen elítélendő túlkapásokért – emberek alaptalan meghurcolása, a demokratikus intézmények lerombolása, a baltás gyilkos elengedése – Orbán párttársait teszi felelőssé, így nem tudna a Fideszre szavazni, de az egyedüli biztos befutónak látszó demokratikus pártra, az MSZP-re még annyira sem. Ezt nemcsak Orbán elleni árulásnak tartaná, de emléke megbecstelenítésének is. Ezért tartózkodna a választástól.

N. Pál, látva Orbán gyengülését és a növekvő repedéseket a Fideszen belül, igyekezne biztosabb vizekre evickélni, és már jóval a választások előtt átállna az egységesebb erőt megjelenítő, határozottabb ideológiát képviselő, múltjának jobb menedéket biztosító hasonszőrűek táborához, a Jobbikhoz.

Ilona, aki valamilyen formában éveken át részt vett a politikai életben, visszavonul, miután látja, hogy Orbán magas piedesztálján elveszítette kapcsolatát híveivel és a realitással. Az utolsó csepp az volt Ilona poharában, amikor látta a zászlónkat, amelyet sokszor lobogtatott nagygyűléseken, meggyalázni – megtaposni, elégetni –, és messiása nem küldte arkangyalát lángoló karddal a zászló védelmére. Sőt meg sem szólalt, mert mint később Ilona megtudta, nem is szólalhatott volna meg – hacsak nem bocsánatot kérni –, hiszen az örmény népet az ő provokációja által kiváltott jogos felháborodás fordította ellenünk.

Ilona rádöbbent, hogy az, akiben ő korunk messiását látta, maga is elhiszi ezt magáról, és észérvek nélkül, láthatólag valami belső hangra hallgatva keverte országunkat ebbe a nemzetközi botrányba. Ekkor Ilona képzeletében Orbán lezuhant a talapzatáról, és darabokra tört. Nélküle Ilona számára megszűnt a párt, amelyet hosszú éveken át otthonának érzett. Arra esélyt sem látott, hogy bárki kiemelkedhetne a párt vezetői közül, olyasvalaki, akit Orbán olykor kicsit hosszabb pórázra engedett, és nem fosztott meg annyira a férfiasságától, hogy kappanhangon énekelhesse dicsőségét, amíg ő pávatáncával bűvöli el a világot.

Ellentétben Marika nénivel, Ilona mégis polgári kötelességének tartaná, hogy elmenjen szavazni. A mai politikai felhozatalban azonban nem találhat olyan, a parlamenti küszöböt biztosan átlépni képes erőt (különösen ha figyelembe veszi, hogy a mai 5 százalékos küszöböt a kétharmad bármikor megemelheti), amely képviselné az őt lelki válsága idején a plébánosához, majd rajta keresztül a Fideszhez elvezető polgári-konzervatív világnézetet. Most már nyitott szemmel körültekintve rádöbben, hogy azért érezte magát olyan jól a Fideszben, mert amíg csak közöttük szerepelt, nem is vette tudomásul, hogy vannak más utak, pártok is.

Egy ideig eljárt más pártok gyűléseire, fórumaira, de hamarosan rájött, hogy azok törpe Fideszek, mindegyik a maga messiásfiókájával, aki egyedül akarja játszani a megváltó szerepét. Ezek a felismerések és a reményvesztettség abba a táborba sorolja Ilonát, amelynek tagjai a közvéleménykutatók szerint nem mennének el szavazni, ha most vasárnap lennének a választások. Marika nénit, akit visszavonhatatlan anyai, mélyen gyökerező érzelmek vezéreltek, ugyanebbe a táborba sorolják. Pedig Ilona, miután kikerült Orbán bűvköréből, lelkes támogatója lehetne egy olyan pártnak, amely immár saját felismert gondolkodásmódját képviseli.

Azt a kérdést persze a szokásos módszereikkel aligha deríthetik fel a közvéleménykutatók, hogy mi hozhatná ki az el nem kötelezetteket apátiájuk magányából. Már csak azért sem, mert gyakran mi magunk sem tudjuk, milyen barátokra lenne szükségünk, amíg rájuk nem találunk. Tegyük hát fel mi ezt a kérdést valamelyik következő részben. De először a gyorsan kialakuló és vészes következményekkel járó korruptokráciával kell foglalkoznunk.



Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével    
 


 

Bitó László, író

Írásai a Galamusban:

Egy civil kezdeményezés lezárása – tanulságokkal
Ez még nem a világvége
Az utolsó pillanat nyerő stratégiája
Hova tovább MSZP: megújulás, fiatalítás vagy újjászületés?
Végzetes ki nem elégítések
A szakrális naiconalizmus réme I. rész
A szakrális naiconalizmus réme II. rész
Önvédelem (regényrészlet)
Keserű tabletta
Sorozata: Hogyan láttad, hogyan látod?



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!