Koldusaink
- Részletek
- Vendégek
- 2010. június 23. szerda, 06:56
- Lángh Júlia
Lángh Júlia
Nem tudom, jól érzékelem-e, de mintha a szolidaritás szó – vele együtt a fogalom – idejétmúlt lenne, pásszé, ciki, lila, fölösleges. Ámbár, szerencsére, nagy katasztrófák idején, mint most ez az őrületes árvíz, megint létjogosultságot nyert. Kis időre. De én most a szürke hétköznapokról szeretnék beszámolni. A városi kéregetőinkhez és a hajléktalanjainkhoz való viszonyról.
A belvárosban lakom, gyakran megyek át az aluljárón, amelyet még ma is Felszab-térinek hívok; mindig gondolkodnom kell kicsit, mi is a mai neve. (Annak idején idegesített, miért mondta a nagymamám Apponyi-térnek. De ma már én is fiatalkori szavaihoz kötött nagymama vagyok.) Az ott lakó hajléktalanok közül mindig ugyanaz a hosszú ősz hajú, de fiatalos kinézetű férfi állít meg, messziről kiszúr. Látszik a képemen, hogy úgyis adok, ugye? Nevet, hümmög, röviden beszélgetünk, tudja, hogy ismerem a Fedél Nélkült, nem veszem el tőle, adja el másnak, kölcsönös jókívánságok után továbbmegyünk. Hosszú időn át egy százas volt a taksa. De mit lehet ma már egy százasból venni? A napokban, ahogy odaadom a százast, rám néz, mélyen a szemembe, tényleg nem tud többet adni? Akkor ma már másnak nem adhatok, mondom, és újra előveszem a pénztárcámat, közben a szemem sarkából érzékelem, hogy egy öregúr, öt-hat méterrel arrébb, feszülten figyel. Adok még az ősz fiúnak, régi ismerősnek tartom, itt lakik az aluljáróban, miközben én a közelben egy kényelmes lakásban.
Megyek a metró felé. A feszülten figyelő öregúr kivörösödött arccal megszólít, azaz inkább rámkiabál, de úgy, mint aki egyetértésre számít. Ezek a vérit is kiszívnák az embernek! Micsoda pofátlanság! Hogy képzelik ezek a senkik! Elakad a lélegzetem, hirtelen felindulásból ráüvöltök – de közben nem állok meg, mert voltaképpen utálom a konfliktushelyzeteket, csak éppen nem bírom elviselni a gyűlöletét, úgyhogy menet közben, hátrafelé fordulva, én is gyűlölettel válaszolok : maga meg akár le is lőné őket, ugye? És pukkadozva megyek tovább, abban a meggyőződésben, hogy ez az eltorzult arcú öregúr tényleg lőni is tudna.
Egész nap erre a jelenetre gondolok. Hogy belőlem is úgy süvített ki ez a mondat, mint egy golyószóró. És az a legaggasztóbb, hogy nem is szégyellem magam. Pedig szégyellhetném. Megadtam magam a közhangulatnak. Annak, hogy utáljuk a másikat, mit utáljuk: gyűlöljük. Csak azért, mert másként gondolkodik az általunk fontosnak tartott erkölcsi kérdésekről.
Solidarity Mural, Chicago – flickr /Atelier Teee
Amely kérdésekkel bőven van alkalmam szembesülni, ha a Váci utca déli végén a vásárcsarnok felé ballagok. Megint csak szégyellhetem magam. Itt ugyanis néhány olyan kéregető vetette meg a lábát, akiről az embernek, sajnos, a Koldusopera műkoldus figurái juthatnak az eszébe. Az egyik, egy ideig, egy öregasszony volt, kemény derékszögben meghajlottan csoszogott, de láttam őt a mellékutcában, ahol ha nem is szálfaegyenesen járt, de mindenképpen sokkal kevésbé szívfacsaró módon hajlott a háta. A másik, újabban, egy fiatalember, csámpás, megroggyantott lábakkal, igen agresszívan tolja kéregető sapkáját a Váci utcából a vásárcsarnok felé törekvő turistatömegek elé. Kínos, kínos. Zavarban vagyok, nem tudom, mit gondoljak, de bevallom, nem tetszik nekem ez a nyomorával tolakodó fiatalember. Valami gyanúsat érzékelek. Már abban is, ahogy váltották egymást a derékbatört öregasszonnyal. Újra és újra a Koldusopera képei jönnek föl bennem. Ez a két profi koldus nem olyan, mint a falhoz lapulva, csöndesen álldigáló nénikék, akik a kis nyugdíjukat próbálják kiegészíteni.
Mégis szégyellem magam. Milyen alapon ítélkezem. És ha igaziak?
Aztán egy szép, ritka napsütéses napon elbotlom a sarki posta lépcsőjében, és úgy eltaknyolok, mint egy óvodás. Feltápászkodom, szédelegve és sántítva teszek néhány lépést, csurog a vér a térdemből, és akkor veszem észre az öreg cigányembert, aki hegedűjével mulattatja az utca népét. Fölugrik, odafut hozzám, leültet a kisszékére, szalad a szemközti vendéglőbe, hogy vizet hozzon. A vendéglő még zárva, bentről integetnek az üvegajtón át, hogy tűnjön el, a szomszéd étteremből ugyancsak. Én közben ülök a kisszékén, előttem a nyitott hegedűtok, remélem, hogy vérző térdemmel begyűjtök neki valamit. Kétségbeesve jön vissza, nincs víz, senki nem ad, mondja, én vígasztalom, máris sokkal jobban vagyok, köszönöm, felállok és sántítok a patika felé, ő toporog mellettem, de jól van? tényleg jól van? Közben arra jön a csámpáslábú, agresszív kéregető. Az én kedves cigány zenészemből kitör a harag, kiabál vele, nem értem, mit, csak a policija szó üti meg a fülemet. Kérdem, mit mondott neki. Fordítja. Azt, hogy ha jön a rendőrség és elviszi, megérdemli, mert csak kéreget, de nem dolgozik meg érte, én bezzeg dolgozok, mert dolgozni kell, ha az ember pénzt akar! Haragszok rá!
Ez megnyugtat. Mintha fölmentene, amiért válogatok, kinek adok, kinek nem.
Pedig nincs fölmentés.
Lángh Júlia író, újságíró
(fotó: hirnok-enciklopedia.blogspot.com)
Írásai a Galamusban:
Húsvét vidéken
Lehet egy álom?
Vallás és bevallás