Tovább Kelet felé
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2012. szeptember 05. szerda, 03:22
Ez a cikk eredetileg nem szólt volna másról, mint miniszterelnökünk újabb bohóckodásairól, amelyekkel ugyanis hétről-hétre elszórakoztatja az ő derék híveit. Ennek során általában imamalom-szerűen elismétli a már többször megcáfolt hazugságait, időnként újakat is téve hozzájuk, élénkítés gyanánt. Az ember azt hinné, hogy elegendő csupán ezeket megcáfolni, de ez tévedés. A hírhedett propagandaminiszter ugyanis helyesen látta, hogy ha egy hazugságot elég sokszor elismételnek, akkor az emberek végül hajlamosak lesznek igazságként elfogadni.
Szóval az utolsó nagy nyilvános miniszterelnöki bohóckodások fő témája az volt, hogy Európa, a hanyatló Nyugat rosszul kezeli a válságot, mert például államadóságot halmoz föl, vagy akar fölhalmozni, amint a francia elnök kockázatos tervei is mutatják. (Ebben különösen pikáns, hogy ma Párizsban ugyanúgy a „megszorítás helyett élénkítés” jelszavára esküsznek, mint Budapesten.) Ezzel szemben Magyarország remekül teljesít, hála a bátor unortodox, a nyugatiaktól merőben eltérő, de az itteni sikerek nyomán ott is egyre inkább követett módszereknek. (Akkor tehát szögezzük le újra: a Nyugaton alkalmazott módszereknek körülbelül annyi közük van a Magyarországon alkalmazottakhoz, mint az allegóriának a filagóriához.) Habár Lengyelország, Csehország és Szlovákia még nálunk is jobban fejlődnek – a fene se érti, hiszen nem alkalmazzák a magyar módszereket, sőt inkább a nyugati mintákat követik.
De mi nem! Mi nem félünk a Nyugattól, mert a kétharmad (vagy netán a miniszterelnök?) áll, mint a cövek, ezért aztán Brüsszel nem tud nekünk diktálni. Az eleve vesztesre tervezett konfliktusokat ugyan elbukjuk (v.ö. „rugalmas elszakadás”), a többit azonban megnyerjük. Ezért igenis marad a szabadságharcos tehermegosztás (vagyis a bankrablás és a védelmi pénzek beszedése), amiről tehát puszta szédelgésből ígérték meg annakidején, hogy csupán ideiglenes lesz. Az IMF pedig hiába követeli tőlünk, hogy csökkentsük a nyugdíjakat! (Igaz, hogy nem követel semmit, így persze ezt sem, de hát ez egy olyan jól hangzó kis populista hazugság.) Visszavettük a Molt, a Rábát, a vízműveket, és most majd az E.On-t is visszavesszük! Hogy itt pontosan miről van szó, azóta is találgatós játék kérdése, miként az is, hogy mi lenne mindennek a célja és az értelme. Szerintem két eset van: vagy háborúra készülnek, vagy az állami vagyonból akarnak többet lopni.
A miniszterelnöki bohóckodás nem lenne azonban teljes, ha a sok politikai sületlenség mellé nem tálalna föl még egy ideológiai sületlenséget is. Eszerint a „kommunisták” (vagyis a szocialisták és általában a baloldal) állítólag nem ismerik a közösségi létformát, csak az egyénit, ezért csak az utóbbival tudnak valamit kezdeni, az előbbivel nem. Ha nem hiszünk a szemünknek, olvassuk el még egyszer: a kommunisták nem ismerik a közösségi létformát. A manóba! Pusztán csak megtévesztésből prédikáltak hát örökösen a közösségről, sőt nyilván eleve már kommunistáknak is ezért nevezték magukat! A sok naiv konzervatív és liberális polgár meg bedőlt nekik, és fölháborodottan követelte az egyéni létforma jogait! De most majd a magyar miniszterelnök megmutatja, milyen az igazi közösségi létforma: például önfenntartó felsőoktatást fog csinálni, a legminimálisabb számú állami ösztöndíjas helyekkel. Ilyen pompás kollektivizmusról tényleg nem hallott még soha senki a világon.
A közösségi létforma legszebb példája azonban nyilvánvalóan a magyar nemzeti közösség. Méghozzá nem valamely maradi módon, az országhatárokon belül elgondolva, hiszen a magyar nemzet immár kitágult, mint tüdő a fazékból (istenem, miért nem megy el ez az ember humoristának?), s most már egyenesen világnemzet! Az idevágó, mostanában kidolgozott világszövetségi hülyeségeket ugyan egyelőre még nem adta elő a miniszterelnök, de ami késik, nem múlik. És ő viszont, apparátusával együtt, gyakorlati lépéseket is tesz az ügy érdekében: az ún. Wekerle-terv (szegény Széll Kálmán után most szegény Wekerle Sándor került sorra) a nagy magyar Kárpát-medencei gazdasági egység megvalósítását célozza. Vagyis a budapesti kormány nem csupán a határon túli magyarokat akarja irányítani, hanem a határon túli gazdaságot is. Bizonyára az ügyben érdekelt kormányok nagy tetszésétől kísérve és lelkes egyetértésével találkozva.
Na de mi, bátor keleti kurucok, nem adunk ilyen labanc nyugatias potomságokra. Ideológiamentesen a Kelet felé fordulunk, hiszen ezt tették korábban a manapság oly képmutató nyugati országok is. A magukat ma oly jámbornak mutató hollandusok például már évszázadokkal ezelőtt olyannyira Kelet felé fordultak, hogy egy időre el is foglaltak egynémely keleti országokat. Hát, ha csak úgy nem! Nekünk például mit lehetne esetleg elfoglalnunk, ha már az ígért kínai beruházások az istennek nem jönnek, a tiencsini koncessziónkról meg Trianonban szintén le kellett mondanunk?! Hová is lehetne terjeszkednünk? Itt van kelet felé mindjárt Erdély – hű de bevenné a kis hasikánk! Aztán kicsit odébb Törökország! Meg Azerbajdzsán!
És itt most, ezen a ponton, meg kell állnom. Mert itt sajnos már nem közönséges, hanem véres bohóckodásról van szó. Pontosan tudjuk, hivatalos azerbajdzsáni forrásból, hogy a gyilkos azeri katona kiadásáról maga a magyar miniszterelnök egyezett meg az ottani elnökkel, hónapokon át tartó titkos tárgyalások során, amelyeken a fő téma azonban a gazdasági és pénzügyi együttműködés volt. Ideológiamentesen, persze, s mint tudjuk, a morál is csak egy ideológia. Legyünk most annyira jóhiszeműek, hogy föltételezzük: nem közvetlen hoci-nesze üzlet köttetett, hanem a barátkozás légköre hozta mintegy magával a dolgot. Hogy ugyanis bármiféle garanciák nélkül adtuk át a foglyot, akinek további fogvatartását nyilván megígérték – de hát az isten szerelmére, ki nem ismeri az iszlám világ idevágó szokásait?! Az azeri hatóságok tehát egyszerűen átverték a magyar hatóságokat, ők pedig voltak olyan ostobák, hogy hagyják magukat átverni. Nos hát, ami megtörtént, megtörtént, ezt már nem lehet visszacsinálni. De a magyar kormány akkor most legalább annyira megsértődhetne, amint az a Nyugattal szemben szokása, és azonnali hatállyal megszakíthatná Azerbajdzsánnal a diplomáciai kapcsolatokat. Hát igen – de mi lesz akkor a pénzzel?!
Valamikor, évszázadokkal ezelőtt, a keresztes háborúk korában, létezett a Közel-Keleten egy sajátos, szélsőséges síita szekta, az „asszaszinok” szektája. (Ez nyugati elnevezés, a „hasis-szívók” arab kifejezéséből, merthogy a hasis hatására vállalták gondolkodás nélkül nagymesterük minden parancsának teljesítését.) Sokfelé tevékenykedtek, központi erődjük azonban az akkori azerbajdzsáni–perzsa határvidék egy szinte megközelíthetetlen hegyi vára volt Iránban, Alamút nevezetű. Mesterségük pedig a gyilkolás volt, amelyet fanatizmusból és kegyetlenül űztek mindenfelé, mégpedig oly nagy szakértelemmel, hogy számos nyelvben az „asszaszin” szó köznévvé vált, melynek jelentése azonos az „orgyilkos” szó jelentésével. Ez is a mesés Kelet egyik hagyománya. Lehet barátkozni az utódokkal, ideológiamentesen.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
