Példa a demokratikus közhatalom kialakítására: A rendőrség demokratizálása II.
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2012. szeptember 04. kedd, 03:39
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
2. rész: Előfeltételek – A hatalom identitása
A közhatalmi szervezetek demokratizálásának nélkülözhetetlen előfeltétele a hatalom jellegének megváltoztatása. Ebből következik ugyanis az a kultúra, amely átszövi ezeket a szervezeteket és meghatározza a mindennapjaikat. Ettől függ, hogy tekintenek alkalmazottaik egy-egy problémára és azokra az emberekre, akiket a problémák érintenek, no meg az is ettől függ, miként gondolkodnak a kezelés módszereiről. Végül pedig ettől függenek a szabályok és a törvények, de az is, hogyan bánnak ezekkel e szervezetek.
A hatalom jellegét az a mód határozza meg, ahogyan a polgárok ügyeivel foglalkozik, az a mód, ahogyan azokra az emberekre és az ő problémáikra gondol, akiknek az ügyeivel foglalkoznia kell. Nézzük meg a jelenlegi hatalmat. Minden intézkedése, az általa létrehozott intézményi struktúrák és törvények azt jelzik, hogy a lehető legnagyobb távolságot akarja megteremteni a döntéseket létrehozók és a döntéseket elszenvedők között. A távolság nem egyszerűen térbeli, bár az is, de mindenekelőtt a főhatalom megközelíthetetlenségét, befolyásolhatatlanságát és ellenőrizhetetlenségét jelenti – ezt szolgálják az új közbeiktatott intézmények, mint például a kormányhivatalok, a rendőrség esetében pedig a már régóta létező megyei főkapitányságok. Ahogyan ez a távolság kiépül, úgy szűnik meg közhatalomnak lenni és válik egyre inkább egy vagy néhány ember privát hatalmává. A demokrácia felől nézve ez totális korrupciót eredményez, hisz a korrupció nem más, mint a közhatalom magánhatalommá alakítása, és az így kiépülő abszolút hatalom abszolút mértékben korrupttá válik – ahogyan ezt Lord Acton már oly régen megállapította. Az ilyen jellegű hatalom identitása abból a szűk csoportból és/vagy szervezetből származik, amelyik birtokolja vagy bitorolja. Mindez nemcsak kormányzati, politikai szinteken van így, hanem az egyes közhatalmi szervezeteknél is megfigyelhető. A rendszerváltás első húsz évében éppen ezeknek a szervezeteknek a belső viszonyai tartották életben az antidemokratikus hatalmi identitást.
Hiába teszünk bármit az egyes közhatalmi intézményekkel, hiába találjuk ki a legnagyszerűbb működési módokat és szervezeti struktúrákat, ha egyszer a hatalom továbbra is klikkek uralmában látja a maga lényegét és belőlük nyeri az identitását, a klikkek pedig a többi klikkel való szembenállásukból és a társadalomtól való elszigeteltségükből. Ebből a klikkszellemből ered az az unortodox rendőrség, amely egyre nevetségesebbé válik – lásd például a csókakői akciót, amelyet utólag természetesen sikernek minősítettek. Lássuk be, igazuk volt! Annak a kormánynak, amely két hét alatt „rendet tett”, a siker ez! Mint ahogyan a gazdaságpolitikája is az. Jelenleg egyre inkább Orbán és Pintér klientúrájából áll a rendőrség vezetése. Nem kétséges, hogy az országot és annak intézményeit átszövő klikkek ellenállásával mindenkinek számolnia kell, aki ismét demokráciát és köztársaságot akar Magyarországon.
A cél azonban nem az, hogy a jelenlegit egy másik klientúrával váltsuk fel, ahogyan eddig történt, most meg kell változtatnunk a hatalom jellegét. A demokrácia – hisz mindenki tudja – nem a kiváltságos csoportokból nyeri identitását. A populizmus egyik legfontosabb sajátossága éppen az, hogy egy ilyen csoport azt hazudja, hogy ő képviseli a „nép”, vagy a „nemzet”, netalán az „elnyomottak” stb. érdekeit, ismeri a gondolataikat. Ebben az esetben a hatalom a hazugságban ismeri fel önmagát. Ennek természetesen semmi köze a demokráciához. Nem sorolnám fel a klikkek végtelenül változatos hatalomgyakorlási technikáit, bizonyos, hogy ez hosszú ideig fog kutatási témát nyújtani az orbánizmusból kiábrándult egykori Fideszeseknek, inkább nézzük, mi kell ahhoz, hogy a hatalom ne csak demokratikusnak hazudja magát, de az is legyen.
A demokratikus hatalom forrása nem a nép, nem a többség, a sokaság, vagy valami hasonló. A demokratikus hatalom forrása az, hogy a társadalom fennmaradása érdekében az eltérő érdekkel és nézettel rendelkezők egymásra utaltak, s ezért képesek együttműködni egymással és képesek meghúzni azokat a határokat, amelyeken túl azok találhatóak, akik az erőszak különféle eszközeivel lehetetlenné tennék az együttélést. A demokratikus hatalom lényegét ezért a határokon belül található sokféleséghez való viszonyban láthatjuk. Azt tekinthetjük a feladatának, hogy megőrizze a különbözőségek egyenlőségét és a lehető legnyitottabbá és átláthatóbbá tegye az alternatívák versenyét. Ez nem lehetséges akkor, ha a hatalom intézményei a polgárok felett állónak képzelik magukat, nem lehetséges akkor sem, ha a párt és/vagy állami hivatalnokok azt hiszik, hogy szaktudásuk egyúttal az egyetlen igazság tudójává is teszi őket, s azon kívül már nem is létezik valóság. Ebben az esetben a hatalom elveszíti közösségi jellegét, és valamelyik csoport magánhatalmává alakul át, ami kívülről még nézhet úgy ki, mintha demokrácia lenne, de már semmi köze ahhoz.
Ebben az esetben a hatalom birtoklói pótlékokat keresnek, ahogyan ezt az orbánistáknál is láthatjuk. Annak érdekében, hogy elfedjék önző, sokszor pusztán anyagi érdekeiket, a vallásra vagy a nemzetre hivatkoznak. A demokratikus hatalom egyikből sem eredhet, bár egyik sem mond ellent neki. Nem eredhet semmiféle vallásból, mert a demokratikus hatalom csakis az emberektől való lehet. Bárki, aki azt állítja, hogy az ő hatalma valamiféle istentől származik – akárcsak abban a formában, közvetve, ahogyan az alaptörvényben található –, ellensége a demokráciának, vagyis ellensége az egymástól anyagilag, képzettségükben, vallásukban, nemi identitásukban, bőrszínűkben különböző emberek egyenlőségének. Hasonló a helyzet a nemzettel, amely mára kirekesztő fogalommá vált a (szélső)jobboldal napi szóhasználatában. Akár Orbánt, akár szellemi gyermekét, Vonát hallgatja az ember, láthatja, hogy a nemzet ma már csak azoknak van fenntartva, akik őket követik. A „nemzeti” kormány és a speciális magyar nácizmus egy-egy szűk klikk uralmát képviseli. Ha a hatalom forrásának a nemzetet tekintenénk, ahogyan a (szélső)jobb teszi, akkor a hatalmat ismét egy politikán túli tényezőből vezetnénk le, ami azonnal lehetővé is teszi a „nemzetire” és „nemzetietlenre” való megosztást. Minden ilyen levezetés azt feltételezi, hogy a nemzetet eleve létezőnek tekintsük, pedig nem az! A nemzet csakis konstituált lehet, azaz a demokratikus hatalomgyakorlás eredményeként jöhet csak létre, akár határokon belül van, akár túlnyúlik a határokon.
Politikai értelemben nem létezik tehát demokratikus keresztény oktatáspolitika, nem létezik nemzeti vagy keresztény erkölcs, amit a gyerekeknek el kellene sajátítania. Létezik viszont nem politikai értelemben, vagyis ha a közhatalom vallási és/vagy „nemzeti” kisajátításra törekszik. Semmilyen értelemben nem létezik viszont nemzeti, esetleg keresztény rendőrség, és ugyanez érvényes minden más hivatalra is! A közhatalom jellegének ezen túl is van a rendőrségre vonatkozó következménye. Mivel a rendőrség a közhatalmi intézményrendszer része, többé-kevésbé össze is hangolják vele.* Katonai jellegű és erőszak-orientált, ha a hierarchiát kell védelmeznie (ebből a korszakból ered az erőszakszervezet-mítosz), demilitarizált és konfliktuskezelő, ha a konszenzust kell elősegítenie, és szolgáltató jellegű, ha az élhető közösségek működéséhez kell hozzájárulnia. Ez utóbbiról a következő részben írok majd.
Talán kissé hosszasan jutottunk el odáig, hogy kimondhassuk, a rendőrség (és valamennyi közhatalmi szervezet) demokratizálásának előfeltétele, hogy a politikai hatalom identitása és gondolkodásmódja megváltozzék. Ez pedig a magyar politikai rendszer átfogó reformját követeli meg. Jelenleg is zajlik egy átalakítás, ám az éppen az ellenkező irányba, az önkényuralom felé tart.
Tegyük fel, hogy demokratikus alapon átalakíthatjuk a politikai rendszert. Mit kezdhetünk akkor azokkal a klikkekkel, amelyek eddig is keményen ellenálltak minden reformkísérletnek? Ez természetesen nagymértékben függ attól, hogyan reagálnak a hatalomtól való megfosztásukra. Eddig mindig a kapcsolatrendszereik mozgósítása, a korrupció és a látszólagos háttérbevonulás volt a stratégiájuk. Közben pedig előkészítették a reformok ellehetetlenítését, működésképtelenségének bebizonyítását. A Fidesz ezekkel a szakmailag már régóta impotens klikkekkel kötött szövetséget, s ez lehetőséget ad tagjainak végleges eltávolítására a közhatalom közeléből. De ez nem elég, mert klientúrájuk kiterjedt és ha ezeket az embereket nem tudjuk leválasztani róluk, vagyis a boldogulásukat továbbra is az egykori hatalmasságoktól várják, akkor képesek lesznek káoszt okozni, ahogyan eddig is tették. Számukra tehát új, a korábbitól teljesen különböző szakmai perspektívát kell nyitni, illetve fel kell ezt ajánlani nekik. Biztos vagyok benne, hogy közülük sokan örömmel fogadják majd, hogy megszabadulhatnak korábbi, kiszolgáltatott pozíciójuktól.
* Lásd ennek részletesebb kifejtését: Krémer Ferenc: A biztonság intézménye és a rendőrség, Replika, 74. sz. 2011/1, 205-230.
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!