A birkák dala – Negyedik rész: A szakrális nacionalizmus messiása
- Részletek
- 2012. szeptember 02. vasárnap, 06:01
- Bitó László
A „minden hatalmat egy kézben összpontosító, a hetvenes–nyolcvanas kádári években szocializálódott Orbán Viktort – írtam az előző részben – kétségtelenül a rajta mindinkább eluralkodó ’embertelen hatalomvágy’ hajtotta egyre mélyebben és gátlástalanabbul a politika (al)világába. Ez azonban nem jelenti azt, hogy – miután hatalomvágya beteljesült, és szeretetvágyát kielégítette azzal, hogy az aki-nem-szeret-az-nem-ember megoldással, hívei körére korlátozta – ne kísértették volna meg őt más démonok, újabb horizontok varázsa.” A rajta eluralkodó legújabb démonként már több mint egy évvel ezelőtt felismerni véltem messiási küldetéstudatát. Ennek adtam hangot A szakrális nacionalizmus réme című írásomban. Azóta ezer jelét láthattuk annak, hogy Orbán a Horthy-korszak reinkarnációjának messiásaként jelenik meg, apostolaira hagyva a kultusz kiépítését. A nagyobb baj az, hogy ha még csak rejtve is, aspirációja, végtelen hatalomvágya túlmegy Horthy szerepén. Nehéz kimondanom, mert megint annak ódiumát kell majd viselnem, hogy akkor kiáltom ki, a király meztelen, amikor még van rajta egy szemérmét rejtő fügelevél. Pedig afféle kijelentései, hogy egész Európa minket követ majd, sokkal inkább a hitleri ambícióra emlékeztet, mint Horthy szerényebb irredenta törekvéseire.
Persze nem azt akarom mondani, hogy Orbán valódi fegyveres kétfrontos hadjáratra készül. Ő csak üres szavakat pufogtat a levegőbe, amelyeket szerinte nem kéne komolyan vennünk, hiszen megmondta: nem arra kell figyelnünk, amit mond, hanem arra, amit tesz. Ez viszont a 22-es csapdája, hiszen ő csak egyvalamit tesz: egyre inkább összevissza beszél. Tehát mégsem figyelhetünk másra, mint amit mond. Mert bármennyire minden realitástól elrugaszkodottak legyenek is a próféta szavai, előbb-utóbb lesznek, akik hitelt adnak nekik, és ha maguktól nem válnak is be a jövendölései, lesznek, akik feladatuknak tartják megvalósításukat, akár saját életük – de inkább mások élete – (manapság remélhetőleg csak jóléte) árán is. A mai globalizált-digitális világban a rosszul megválasztott, könnyelműen kimondott vagy szándékosan kihívó szavak örökre rögzülnek, és előbb-utóbb országok gazdaságát dönthetik romba. Valaha lehetséges volt a belső fogyasztásra szánt hazugságokat különválasztva adagolni attól, amelye külföld félrevezetésére szántak. Manapság a legeldugottabb faluban a helybelieknek szóló szavak is fél nap alatt bejárhatják az egész világot, és egy böngésző az öt évvel ezelőtt elhangzottakhoz csatolva a világ másik feléről bocsáthatja újra Föld körüli útjukra őket.
A kétezer éves mondást, miszerint „senki sem próféta a saját hazájában”, lassan figyelmeztetésként kéne átírni: „az internet világban nem lehetsz csak a saját hazád prófétája.” És amikor más hazákban is felfigyelnek szavaira, nagy a kísértés, hogy a profetikus messiás más népek megváltását is magára vállalja, küldetésének tartsa.
Mielőtt elemeznénk Orbán profetikus küldetéstudatának eredetét és súlyát, a számunkra ezerszer fontosabb kérdéssel kell foglalkoznunk: kinek, minek a prófétája akar lenni? Ennek megfejtése halaszthatatlan most, miután megosztotta velünk reményét: „…a Jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket.”
Igaz, voltak páran, akik hangot adtak aggodalmuknak, de Orbán kijelentésének súlyához képest a tiltakozás nagyon gyorsan elcsitult. Habár többes szám első személyben beszélt, aligha gondolt ránk is: magyarokra, európaiakra, demokratákra. Sokkal inkább fejedelmi vagy profetikus többes számot használt. És mivel tudnia kell, hogy a Jóisten nem szokta magára vállalni politikai rendszerek fenntartását vagy újak létrehozását, talán nem elképzelhetetlen, hogy egyre inkább nyilvánvaló messiási küldetéstudatában kész magára vállalni ezt a megsegítő szerepet. És nem kell nagyon messzire visszamennünk a múltba, hogy lássuk, hová vezetett, amikor az évezredek alatt, sok megpróbáltatáson át kifejlődött, még most is folyamatosan fejlődő demokrácia meghonosítása vagy fenntartása helyett egy Lenin, Sztálin, Mussolini vagy Hitler magára vette új politikai rendszerek kialakítását.
Lehetnek sokan, vészesen sokan, akik erre csak legyintenek: hol van Orbán ezektől a gigantikus figuráktól? De ne feledjük: a felsorolt diktátorok mindegyike kisebb támogatottsággal kezdte, mint amivel ő még mindig rendelkezik. És Orbán éppúgy képes fanatizálni a híveit, mint az őt megelőző, pokoli destrukciót okozó rendszeralapítók. Ha a mindennapi politikában nincs is mindenben egyetértés közte és a tőle jobbra állók között, egy új világ víziója vagy egy elmúlt világ visszahozása mozgósíthatja, mellé állíthatja a legszélsőségesebb elemeket is, akiknek nincs meg a saját messiásuk.
Blackout – flickr/koppdelaney
És ne feledjük, míg a fentebb említett politikairendszer-, vagy mondhatjuk, vallásalapítóknak nem voltak előképeik, akikre építhettek volna, Orbán és köre már jó ideje azon munkálkodik, hogy kiépítse a Horthy-korszakból a maga mítoszát. Jól tudják, hogy e korszak sok arca között vannak olyanok, amelyeket példaképül állíthatnak akár humanista-karitatív, konzervatív keresztények elé is, más aspektusaival viszont magukhoz köthetik a legszélsőségesebb nacionalista, irredenta, fajgyűlölő, antiszemita elemeket, a valahai Kossuth téri harcostársakat is. Azt kell tehát felderítenünk, lehet-e okunk feltételezni, hogy Orbán messiási küldetéstudata a Horthy-korszak valamelyik aspektusát vagy talán teljes egészét akarja visszahozni.
A Horthy-korszak sokszínűsége
Nem remélhetjük, hogy bárki is előállhatna a két háború közti Európa mindenki számára elfogadható leírásával. Vannak, akiknek a náci haláltáborokról is mindjárt a kommunizmus bűnei jutnak eszükbe, tagadva, hogy a haláltáborok, a gázkamrák valaha is léteztek. Különösen igaz ez a politikai érdekekből az utóbbi tíz évben nagyon megosztottá vált hazánkban, ahol vannak olyanok is, akik előszeretettel tanulmányozzák a fajirtás irodalmát, abban a reményben, hogy az, amit Hitlernek, Horthynak és Szálasinak nem sikerült befejezniük, mert nem tudták még pár hónapig visszatartani az orosz frontot, előbb-utóbb valóra váltható: eljön a zsidó- és cigánymentes Magyarország. Nem azoktól kell hát tartanunk, akik tagadják a holokausztot, és valóban hiszik, hogy nem történt meg, hanem azoktól, akik talán mondják, hogy nem történt meg, de tudják, hogy a náciknak és a nyilasoknak sikerült csaknem teljesen elpusztítaniuk az európai zsidókat.
Megjegyzem, Horthy-korszakon nem az 1920. március 1-jétől – amikor fegyveresei jelenlétében az országgyűlés megszavazta kormányzóságát – 1944. október 16-ig tartó időszakot értem, amikor a kormányzó jogtalanul átadta hatalmát Szálasinak. Ezt a 24 évet Horthy kormányzóságának kell tekintenünk. A Horthy-korszak az az időszak hazánk történelmében, amelyre ő nyomta rá a bélyegét. Ezt onnan kell számítanunk, amikor a fehérterrornak élére állt, egészen addig, amíg az általa esztelenül megindított háború a Szovjetunió ellen 1945 tavaszán véget nem ért. Ezt figyelemben véve érthetjük meg, miért érint meg oly sokakat a Horthy-nosztalgia.
Ebben a több mint negyed évszázadban megtalálhatják a maguk időszakát a fehérterrorban azok, akiket a kommunisták (és a kommunisták hiányában most már a szocialisták) eltiprásának gondolata hoz leginkább lázba. A konzervatív keresztények és szalon-antiszemiták a harmincas évek Horthyjára tekinthetnek fel áhítattal, míg a neonácik a Hitler mellett feszítő, majd a hatalmát Szálasinak átadó Horthy előtt róhatják le tiszteletüket. Az átlag jobboldaliak, akik elfogadhatatlannak tartják a „végső megoldásnak” még a gondolatát is, de hazafias szívügyük a zsidók kiszorítása a közéletből, szintén megtalálhatják a maguk Horthyját, különösen ha nem emlékeznek a koldusok seregére, akik az ő idejében naponta rótták az utcákat, vagy vasárnaponként a templomok lépcsőjén fagyoskodtak a legnagyobb hidegben is.
Tisztelőinek nyilván sikerült azokról a százezrekről is megfeledkezniük, akik az ő kormányzása alatt áldozták életüket messzi földek fagyos harcterein „a haza oltárán”, hogy részesei lehessünk a Hitler által megígért nagy győzelemnek. Talán azok a rokonaik, barátaik sem jutnak eszükbe, akiket az óvóhelyükön erőszakoltak meg, vagy akik házuk romjai alatt lelték halálukat. A legtöbb nosztalgiázó aligha akar emlékezni arra, hogy a Horthy nevéhez fűződő korszak vérfürdővel kezdődött és vészkorszakba, hazánk romba dőlésébe torkollott, és arra, hogy jórészt neki – bornírt, sikertelen kiugrási kísérletének – köszönhető a második Trianon, amely 1947-ben még az 1920-as határunkból is lecsippentett valamennyit.
Mindennek ellenére Orbánék számára a Horthy-kultusznak nem sok köze van a vészkorszakban történtekhez vagy az antiszemitizmus fénykora iránti nosztalgiához: azt a Jobbikra hagyják. Mint ahogy hagyják, hogy a „végső megoldás”, de legalábbis az állandó zaklatással, kiutálással elérhető „judenfrei” Magyarország reménye boldogítsa az egykori Kossuth térieket vagy a mai „magyar szigetekieket”. Orbán nem tudhatja, mikor lehet rájuk megint szüksége, hiszen ő maga és belső körének többsége sosem állna az első vonalba, ha esetleg többről lenne szó egy védtelen kordon megbontásánál. Mint ahogy 2006. október 23-án is hívei körében várta az Astoriánál a már hetek óta feltüzelt csapatok megérkezését és a kormánybuktató kísérlet sikerének a hírét. Mindezt csak azért említem, mert nem kell tartanunk attól, hogy Orbán maga vállalná Horthy keményebb (matrózlázadást leverő?) vonalát, legfeljebb prófétája lenne, és másokra hagyná a vitézkedést.
A szakrális nacionalizmus feltámadása
Orbánék nyilván nem azért sírnák vissza a Horthy-korszakot, mert a fehér terror és a vészkorszak atrocitásait akarják reinkarnálni, hanem azért, mert a harmincas évek szellemiségét tartják példamutatónak. Ezt a szellemiséget legegyszerűbben szakrális nacionalizmusként definiálhatjuk, amelyben vallási és nemzeti szimbólumok és érzelmek forrtak össze egy nagyon veszélyes, agymosott egyvelegbe, amely a magyar mennyország ígéretével ringatta álomba a polgári középosztály nagy részének józan ítélőképességét. Ez tette érzéketlenné őket a hárommillió koldus nyomorára, hiszen kitehették házuk kapujára a jelzést: ők a katolikus karitásznak nyújtott adományokkal nyerik el lelkiismeretük nyugalmát, amelyet lusta, munkakerülő cigányok szíveskedjenek nem zavarni becsengetésükkel. Persze a várost ellepő koldusok között nemcsak cigányok voltak, hanem a nemzetközi gazdasági válság – vagyis a „zsidó bankárok összeesküvésének” – az áldozatai is, de a zsidóktól majd csak megszabadulunk, és akkor eljön a magyar mennyország.
Ennek a szakrális nacionalizmusnak – a katolikus (vagyis minden nemzetiséget egyetemesen szolgáló) anyaszentegyház templomi oltárképein magyar mennyországban magyar szentekkel (és a katolikus ereklyét körmeneten követő református Horthyval) – a reinkarnációjára van szüksége a magát most már messiási szerepben látó Orbán Viktornak. És ehhez szükséges a Horthy-korszak visszavágyásának serkentése. Jelenleg csak utcák-terek átnevezésével, szobrok állításával, de ha mindez továbbra is olyan csekély ellenállásba ütközik, mint kevés kivétellel eddig, jönnek majd a birodalmi eszmék, a „keletre Magyar” 600 milliós turánisága, az Ébredő Magyarok Egyesülete meg Prohászka Ottokár hungarizmusa. És habár kevésbé nyíltan képviselték a magyarság védelmét a zsidósággal szemben, jönnek a farkaskölykök (köztük tanulgattam a rovásírást), a cserkészek és a leventék, akiket aztán szép számmal beáldoztak a Budapestet romokba döntő kitartásban – éljen Szálasi! – a nácik mellett. Mindez szintén a szakrális nacionalizmusnak a jegyében jött létre és működött.
A Horthy-korszak ezen szakrális nacionalista aspektusának a messiása akar lenni Orbán De helytelen a kifejezés, mert az ősi történetek is bizonyítják, hogy aligha akar bárki is felkent próféta, messiás lenni. Talán elég Jónás próféta történetét felhozni példaként, aki hiába menekült, sehogy sem tudott megszabadulni a küldetésétől. Gyötrő belső hangja késztetésére végül mégiscsak elment Ninivébe, hogy figyelmeztesse a bűnös népet: „még negyven nap, és Ninive elpusztul”. Ninive népe erre megjavult, és Isten nem pusztította el őket. A próféta, aki nagyobb küzdelemre készült a gonoszság ellen, ekkor dühbe gurult, és felment egy közeli hegyre, hogy ott várja be Ninive pusztulását.
Manapság persze szimbolikusan kell értelmeznünk a történetet, amely meggyőzően mutatja, milyen gyötrő belső küzdelemnek ismerték a lélektanról, a neurózisokról még mit sem tudó eleink az elhivatottak sorsát. Hogy milyen keserves küzdelem jut osztályrészül annak, akit küldetéstudata olyan feladatra késztet, amely elől nem menekülhet, de aztán a beteljesülés sem elégíti ki, ha nem úgy történik minden, ahogy ő elképzelte.
Sosem fogjuk megérteni, miért vívja Orbán olyan fanatikusan a szabadságharcát, amely számunkra szélmalomharcnak tűnik, amíg úgy tekintünk rá, mint politikusra, akit pusztán az embertelen hatalomvágy hajt veszélyes vizekre. A hatalomvágy egymagában aligha késztetheti egyre hangzatosabb, bibliai dimenziójú jövendölésekre a Nyugat hanyatlásáról, hajótörésről, keleti szelekről, a hatalmas változásokról, amelyeken a világ keresztülmegy, s amelyek valaha az apokaliptikus irodalom gyöngyszemeiként jelenhettek volna meg. De messiási elkötelezettségének megértése nemcsak vészesen, pattanásig feszített hajtórugójának megértéséhez szükséges, de legalább annyira ahhoz is, hogy megértsük: mi fogja össze a táborát? Miért van az, hogy bármit mond, bármit tesz, bármennyire fájnak is a nem megszorításnak mondott megszorítások, százezrek tántoríthatatlanul hisznek benne. A hitbéli, vallási komponens megértése nélkül mégannyira sem érthetjük meg, hogy hívei miért látják a legyőzendő gonoszt, a megtestesült sátánt mindazokban, akik nem fogadják el vakon messiásuk tanítását. Ezt próbálom megérteni-megértetni a következő részben.
Írásai a Galamusban:
Egy civil kezdeményezés lezárása – tanulságokkal
Ez még nem a világvége
Az utolsó pillanat nyerő stratégiája
Hova tovább MSZP: megújulás, fiatalítás vagy újjászületés?
Végzetes ki nem elégítések
A szakrális naiconalizmus réme I. rész
A szakrális naiconalizmus réme II. rész
Önvédelem (regényrészlet)
Keserű tabletta
Sorozata: Hogyan láttad, hogyan látod?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
