Hát egy sz miatt is küldhetni ily elszántan a halálba? – harmincegyedik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)          



Visszatérő kérdésünk, hogy miért is dőlnek be az emberek boldog önfeláldozással a nyelvi önkénynek, miért hiszik el, hogy mások valahonnan jobban tudják a közös anyanyelvet, mint ők maguk, s miért engedelmeskednek megadóan, sőt pironkodva saját „tudatlanságuk” és „léhaságuk” miatt a nyelvi parancsoknak, s követik mások nyelvi ízlését. A válasz több részből áll, és az elemek többségét már átbeszéltük: az intézmények, elsősorban az iskola és a média szerepét, a nyelvművelés és a centralizálásra hajló politikai ideológiák természetes összefonódását, s ennek a szétválaszthatatlan elegynek a magyar sajátosságait, történetét.

Láttuk, hogy a nyelvművelés a közös európai kultúrából is folytonos utánpótlást kap. Az aranykor-mítoszt máshol is kedvelik, a „tökéletes” nyelvet nemcsak a magyar közgondolkodásban, hanem az európai típusú kultúrákban általában is azonosítják az írott nyelvvel; máshol is hisznek abban, hogy minden nyelvek mércéje a latin, vagy hogy a nyelv akkor „jó”, ha „logikus”, „gazdaságos”, „tiszta” és lehetőleg legyen még ráadásul „esztétikus” is. Ezek a nézetek valószínűleg a középkori grammatika-felfogás és -oktatás lesüllyedt és folklorizálódott maradványai. Egy másik, későbbi tan hasonlóképpen népi szemléletté vált maradványa az, hogy a nyelvet többnyire „megjavítható” és „elrontható”, mechanikus gondolatközlő gépnek képzelik. Egy harmadik, szintén folklorizálódott gondolat, hogy a nyelv „szelleme” a nyelvet beszélő „nép lelkét” fejezi ki, s ezért különösen „veszélyes”, ha a nyelvet „idegen elemek” bontják meg.

Szintén közös európai vonás, hogy a nemzetállam eszméjének 19. századi kialakulása óta a saját nyelvet a nemzet fenntartójának gondolják, sok nyelv sztenderdizációja is a nemzettéválással fonódott össze. Érthető tehát, hogy a nyelvművelő írásokban az etikai megjegyzések legtöbbször a nemzettudatra alapoznak: hogy anyanyelvünk (pontosabban kiművelt, sztenderd változata) nemzeti létünk föltétele és biztosítéka; az anyanyelv szeretetének és ápolásának a nemzet szeretetéből kell következnie; a magyar nyelv vizsgálata, ha magyar nyelvészek végzik, nem merülhet ki a nyelv hideg fejjel, közönyösen végzett leírásában, mert az anyanyelv kutatásának másnak kell lennie, mint a többi nyelv kutatásának. Láttuk, a nyelvvédelem mellett érvelő retorikában az idegenellenességre, olykor az idegengyűlöletre építő elemek is fölbukkannak, amikor „támadó”, „ránk zúduló” idegen hatásról beszélnek, vagy arról, hogy az idegen szavak a „tősgyökeres magyar szavak” elől „szívják el a levegőt”, azokat „szorítják ki”. E gondolatrendszer érvei azért alkalmasak a rémületkeltésre, mert metaforái egyértelműen a nyelv és a nemzet szoros, elválaszthatatlan összekapcsolódásának hitére alapulnak: a nyelv „rongálódása” vagy „romlása” a nemzet függetlenségét (legalábbis szellemi önállóságát) veszélyezteti és „a nemzeti kultúrát rombolja”; anyanyelvünk „kincs” és „örökség”, melyet „meg kell őriznünk” és „tovább kell adnunk”.

Azt, hogy sokan elhiggyék, hogy a nyelvművelés természetes, nélkülözhetetlen tevékenység, jól megválasztott fogalmi metaforák is segítik. (A fogalmi metaforákról volt már szó, arról is, milyen rafináltan befolyásolják a gondolkodásunkat.) A nyelvművelő irodalomban leggyakrabban szereplő fogalmi metaforák közül az egyik, a „háború” metafora szorosan kapcsolódik a nyelv és a nemzet tudatos, tételszerű azonosításához: a nyelv a nemzet, s minthogy a nemzetet mint elvont fogalmat szintén metafora segítségével azonosítjuk saját csoportunkkal, a nyelv végül mi magunk vagyunk. Így már nem értelmetlen arról beszélni, hogy a nyelvet védelmezni kell, mert támadások érik, idegenek fenyegetik, támadók törnek a létére, ellenséggel szemben kell védekeznie. Az ellenség lehet egy-egy jelenség, amely ellen „küzdeni, harcolni” kell, de lehet ellenség az is, aki a kifogásolt formákkal él, tehát maguk a nyelvhasználók. A magyar nyelvművelő irodalom szinte tobzódik a háború fogalmi körébe tartozó kifejezésekben – a nyelvművelés nyelvvédelem, csata, harc, küzdelem, hadviselés, háború, portya; a nyelvművelő őr, baka; a nyelvművelő lap könnyűlovasság, a nyelvnek őrei vannak.

A másik két leggyakrabban használt metafora a „kert” és a „betegség” fogalma köré szerveződik. A betegséggel való példálózgatás (például a nyelv testét fekélyek borítják, koleraként pusztít benne egy-egy új jelenség stb.) ijesztő gondolatokat és veszélyérzetet kelt, de már önmagában a folytonos ápolás is azt sugallja, hogy a nyelv alapállapota a betegség. Az ápolás természetesen „a kert” metaforának is része. Egy kert kapcsán lehetne éppen beszélni ültetésről, nemesítésről, öntözésről, virágzásról, a sokszínűségben való gyönyörködésről is, figyelemre érdemes, hogy a nyelvet „őrei” – vagy csőszei – mindig gyomosodó, elvaduló kerthez hasonlítják, amelyben folyton a fattyúhajtásokat kell nyesegetni és a gazt kell irtani. Az végképp eszükbe se jut, hogy vannak érintetlen tájak, erdők, mezők – és hogy emberi beavatkozás nélkül sokkal jobban eléldegél a természet. A „kert” metafora elárulja, hogy a nyelvművelés fölfogásában a nyelv mesterséges, ember alkotta valami.

A „kert” kiterjeszthető „környezetté” és „városi környezetté” is: az 1930-as években nagy kedvvel azonosították a nyelvet a minket körülvevő környezettel, amit elönt a szemét, eláraszt a szenny, és ezért a nyelvművelés dolga a tisztítás, söprés, nagytakarítás. Manapság „nyelvi környezetszennyezésként” jelenik meg hasonló metafora, de az eredeti változat sem tűnt el, 2003-ból is lehet idézni olyasmit, hogy Mindent elönt a szemét. Egyszerűsödik, durvul, rongyolódik a nyelvhasználat. A „kert”-hez hasonlóan a természetesbe való beavatkozás fontosságát és nélkülözhetetlenségét sugallja, amikor a nyelvművelők időnként a folyószabályozó mérnök tevékenységéhez hasonlítják saját munkálkodásukat (megfelelő mederben akarják tartani a nyelv változásait – elfeledkezve a folyószabályozások későbbi következményeiről). Újabban előfordul, hogy a világítótorony veszélyt jelző őréhez vagy a katasztrófát előre jelezni képes szeizmográfhoz tartják magukat hasonlatosnak – ez szerényebb megközelítés, mintha megváltoztatni már nem akarnák a természete(s)t, csak a többieknél jobban ismernék a veszélyek természetét, és segítőkészen előre jeleznék. Kétségtelenül visszafogottabb szerep, mint a tábornoké, a főkertészé vagy mindenható mérnöké (arról nem beszélve, hogy nincs szeizmográf, amely megakadályozni is képes a földrengést), de ettől még sem a tevékenység célja, sem módjai nem sokat változnak, az uralkodó metaforák pedig továbbra is a háború és a kert.


Civil War – flickr/Teitelbaum

A metaforák ereje abban áll, hogy észrevétlenül terjesztik ki az egyik jelenség tulajdonságait egy másikra: miután az emberek a nyelvet veszélyes idegen támadók célpontjának, gyomos kertnek, súlyos betegnek, zátonyok közt vergődő hajónak, a nyelvi változásokat pedig pusztító földrengésnek képzelik el, már nem kérdőjelezik meg, hogy nyelvvédő háborúra és hadvezérre, gyomirtásra és kertészre, gyógyításra és orvosra, de akár világítótoronyra és szeizmográfra szükség van. Azt a kérdést ezek után már szinte soha nem teszik föl, hogy miért volna egy szó ellenség, miért volna a nyelv gazos, beteg, hol futhatna zátonyra, vagy mit jelent az, hogy „ki akar lépni a medréből”.

A nyelvi megbélyegzés mély és szoros kulturális beágyazottsága önmagában is éppen elég volna ahhoz, hogy nehezen szabaduljunk meg a nyelvi előítéletektől. De mintha volna itt más is, egy sokkal nagyobb hatású, rejtett – és kiapadhatatlan forrásból táplálkozó, tehát megszüntethetetlen, mindig újraszülető – erő: az, hogy a nyelvi előítéletesség bele van kódolva a nyelvnek abba az alapvető tulajdonságába, hogy identitást jelez, hogy nemcsak alkalmas a saját csoport és a másik csoport megkülönböztetésére, hanem ez kikerülhetetlen funkciója is. Sokat beszéltünk már erről, hogy a nyelv minden megszólaláskor szükségszerűen jelzi csoportidentitásunkat és beszélgetőtársunkhoz való viszonyunkat. Másként fogalmazva: minden esetben jelzi, hogy melyik csoporthoz tartozunk, és azt is, hogy a csoport hierarchiájában milyen helyet foglalunk el.

Nem véletlen, hogy lényegében minden emberi közösségben léteznek a saját és a más nyelvek viszonyát leíró nyelvi ideológiák: nagyon sok nyelvközösségben formálnak véleményt a nyelvhasználatról, ez természetes is, hiszen a nyelvet mindannyian naponta használjuk, állandóan szem előtt (fül előtt) van. A közös nyelv használata nemcsak Európában és Amerikában kapcsolódik össze szorosan az azonos csoporthoz tartozással, ahol a nyelvhasználat a nemzeti és társadalmi identitás részévé vált, hanem azokban a társadalmakban is, amelyek nem az előbbiekhez hasonló iparosodott kultúrákban élnek. Pápua Új-Guineában vannak olyan szomszédos falvak, amelyek törzsei a kívülálló számára azonos nyelvet beszélnek – és nyilvánvaló, hogy ők is jól értik egymást –, mégis azt állítják, hogy a szomszéd faluban lakók más nyelvet beszélnek, hiszen más törzshöz tartoznak. Számos egykori és mai példa mutatja, hogy a saját nyelv használatát sok kultúrában az értelemmel kapcsolják össze. Ebben a gondolatkörben az eltérő nyelv használata nem is számít értelmes beszédnek, aki nem a saját nyelvet beszéli, az „barbár” vagy „néma”. Más esetekben a gyereket nem tartják teljesen embernek mindaddig, míg nem tanul meg beszélni.

Minthogy a nyelv identitásaink, csoporthoz tartozásunk fontos jelzője, a fülünknek szokatlan nyelvhasználat azért figyelemfölkeltő, mert arra utal, hogy beszélgetőtársunk nem a mi csoportunk tagja (ha más nyelvváltozatot beszél), vagy nem úgy értelmez egy beszédhelyzetet, mint mi, vagy megváltozott a helyzete a csoporton belül (ha nem azt a stílusváltozatot használja, amire számítunk). A szokatlan nyelvhasználat értékelése lehet kedvező, semleges és elítélő is: ítélhetjük szépnek, érdekesnek, egyéninek; egyszerűen szokatlannak vagy furcsának; de ítélhetjük csúnyának, idegesítőnek is. A megítélésben szerepe lehet a kultúránkkal örökölt előítéleteknek: az erdélyi magyar nyelvhasználatról például sokan „tudják”, hogy a „legtisztább”, „legszebb” magyar változat – olyanok is mondogatják ezt, akik soha nem hallottak erdélyieket beszélni (vagy nem tudnak róla, hogy hallottak), vagy akik a valódi erdélyi beszédet kifejezetten kedvezőtlenül ítélik meg (mondjuk lebunkózzák a suksükölés miatt, „parasztosnak” ítélik a kiejtés miatt, „korcsnak” a román kölcsönszavak miatt stb.). Természetesen szerepet játszhatnak ítéleteink kialakulásában személyes vonzalmaink, ízlésünk – de az értékelés mindkét esetben nélkülöz mindenféle nyelvi alapot.

A természetes állapot tehát az, ha egy nyelv „igazi” változata mindenki számára a saját változata: a saját nyelv(változat) összeköt a csoporttagokkal, és elválaszt más csoportoktól. Evolúciós szempontból nézve a nyelvi változatosságnak ez a tulajdonsága adaptív a csoportszerveződés szempontjából, mert egyszerre biztosítja a csoportok közötti elszigetelődést és növeli a csoporton belül az összetartozás érzését. A beszédhelyzet értékelését jelző (stílus)választások a hierarchiaviszonyokat mutatják, ezzel stabilizálják a csoporton belüli viszonyokat, és ezzel csökkentik a csoporton belüli agressziót. A csoport megkülönböződése és a csoporton belüli agresszió csökkenése is a csoportkohézió növelésével jár, és így jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az emberi csoportok a csoportszelekció szintjére jussanak – ez pedig a kultúrák megsokszorozódásában játszik jelentős szerepet.

A mai, európai elvárásokon iskolázott olvasónak gyanús lehet, hogy a saját nyelvnek ez a kiemelt megbecsülése az etnocentrikus gondolkodás része – és igaza van, az. Azt is tudjuk, hogy az entocentrikus szemlélet minden idegent, szokatlant rossznak, természetellenesnek, esetleg erkölcstelennek tart, de legalábbis gyanakodva, húzódozva fogad. A mai, összetett társadalmakban nem örülünk az ilyesminek, hiszen a bezárkózás, pláne a másik megbélyegzése sem kívánatos, ráadásul ennél súlyosabb következményekkel is járhat az etnocentrizmus, végül olyan ideológiák építhetők rá, amelyek célja egymás kiirtása. Ezt nyilván el akarjuk kerülni, de ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy az etnocentrikus attitűdnek a csoportképződésben viszont fontos szerepe van. Haszontalan dolog az is, ha urbanizált és globalizált világunk lilaködös vágyakozásaival helyettesítjük a megértést, és elvitatjuk, hogy a csoporthoz tartozás érzése ma is biológiai szükségletünk. A szociálpszichológusok számtalan példáját írták már le annak, hogy a „mi-csoport” és „ők-csoport” képzése pöccintésre beindul bennünk: elég egy gyerekcsapatot a sorversenyhez A és B csapatra osztani, elég felnőtteket bármilyen irracionális alapon két részre választani, a csoporttársakban azonnal kialakul a „mi”-érzés, a másik csoport tagjaival szemben az „ők” érzése. Ha ezt számításba vesszük, könnyebb a másik megértését megtanítani, mint ha azt állítjuk erkölcsi követelményként az emberek elé, hogy szabaduljanak meg az embert más fajoknál sokkal inkább jellemző csoportba szerveződés ösztönétől. (Elvégre az empátia, a megértés, a segítségnyújtás, az együttműködés is biológiai sajátossága az embernek.)

A nyelvváltozatok folytonos változása szintén adaptív, azaz előnyös a csoport szempontjából: az állandóan változó nyelv jócskán megnehezíti a „kalandorok” dolgát, akik részesedni akarnak a csoportélet előnyeiből, de maguk semmivel sem akarnak hozzájárulni a csoport boldogulásához. A folyton változó nyelvet „költségesebb” elsajátítani, és folyamatos jelenlétre van ahhoz is szükség, hogy változásait követni lehessen. Ez viszont azt is jelenti, hogy a csoporttól eltérően beszélők megkülönböztetése, kizárása a csoportból valószínűleg ugyanúgy adaptív a csoport szempontjából, mint ahogyan egyes evolúciós pszichológusok szerint a csoportra potenciálisan veszélyt jelentők megbélyegzése is az, bármilyen kegyetlenül hangzik is ez.

A félelmek létjogosultságát sem lehet vitatni. A félelem az univerzális emberi tulajdonságok egyike, kultúráktól függetlenül, belénk kódolva létezik, és nagy szükségünk van rá: félelem nélkül valószínűleg soha nem lett volna az emberiségnek alkalma rettegni se a nyelv romlásától, se más kultúráktól – mert kihalt volna. Az is igaz, hogy ha az emberek mindentől féltek volna, ami új, akkor is kihaltak volna. A tudatos tanítás-tanulás és a kultúra megjelenésével a tapasztalati félelmek – például hogy nem éli túl, aki leugrik a szakadékba, vagy aki beleesik a tűzbe, akit elsodor a folyó, aki egy bizonyos termést, gombát evett – átadhatóvá váltak: ettől kezdve tabuk is keletkeztek. Azonban a kultúra elemei, így a tabuk is, önállósították magukat egy idő után, s olyan újabb félelmeket szültek, amelyek mögött többé az égvilágon semmilyen tapasztalat nem volt, csak analógiák, metaforák, képzelgések. Amit úgy hívunk, „józan ész”, az tapasztalati tudás és a kultúránkkal örökölt tudás bennünk szét nem választódó elegye. Az európai kultúrában a „tiszta ráció” tana később szentesítette és tudományossá avatta az „így kell lennie, mert így logikus” elvét, és megszoktuk, hogy dolgokat kikövetkeztessünk; megszoktuk azt is, hogy a logikából kiindulva jósoljunk. A kategorizálás, az előítéletek, a sztereotípiák csúnya következményekhez vezethetnek, gusztustalan ideológiák építhetők rájuk. De vigyázzunk megint, hiszen a kategorizálás, az előítéletek, a sztereotípiák ugyanakkor a megismerés alapvető részei, nem tudnánk meglenni nélkülük, hiszen ha nem lennének, sem korábbi élményeinket, sem mások tapasztalatait nem tudnánk fölhasználni a világ megismerésében, döntéseinkben, életünkben.

Az emberi nyelv alapvető sajátosságai, a változatosság és a változás tehát nemcsak a lehetőségét hordják magukban annak, hogy a tőlünk eltérően beszélőket fölismerjük, hanem ez a viselkedés kifejezetten hasznos is saját csoportunk szempontjából. De innen csak egy kicsike lépés a más csoportokhoz tartozók nyelvi megbélyegzése, ennek megfelelően emberemlékezet óta velünk van, valószínűleg a nyelvvel magával együtt született. Hogy igen régi, azt egy sokat idézett bibliai történet bizonyítja. A Bírák könyvében olvassuk: „És elfoglalták a Gileádbeliek Efraim előtt a Jordán réveit, és lőn, hogy mikor az Efraim közül való menekülők azt mondják vala: Hadd menjek által: azt kérdezték tőlük a gileádbeli férfiak Efraimbeli vagy-é? És ha az azt mondotta: nem! Akkor azt mondták néki: Mondd: Sibboleth! És ha Szibbolethet mondott, mert nem tudta úgy kimondani, akkor megfogták őt és megölték a Jordán réveinél, és elesett ott abban az időben az Efraimbeliek közül negyvenkétezer.” (Bír 12, 5—6; Károli Gáspár fordítása) A szám lehet túlzó, de a lényeg mégis: echte genocídium volt ez, egyetlen apró nyelvjárási eltérés segítségével fölismert csoporthovatartozás alapján. A Sibboleth-történet azt mutatja, hogy az emberek nemcsak viselkedésükben érvényesítették – öntudatlanul – a nyelvi megbélyegzést, hanem nagyon régóta tudatában is vannak annak, hogy a nyelv alkalmas a más csoportokhoz tartozók fölismerésére, ha szükséges, kizárására, a példában sajnos ennél kegyetlenebb eljárásra is.

Van azonban egy nagyon fontos tulajdonsága a nyelvi megkülönböződés és megbélyegzés első, hosszú évtízezredes szakaszának: a csoportok viselkedése kölcsönös ebben az időszakban. Nemcsak a Sibbolet-et ejtők mészárolhatták le a Szibbolet-et ejtőket, történhetett volna ez fordítva is. Nemcsak az A csoport gondolta úgy, hogy a B csoport tagjai nem is emberek, hiszen nem tudnak beszélni, ugyanezt gondolták a B csoport tagjai is az A csoportról. Sőt: a csoportelkülönítő szerepnek önmagában nem kell előíró nyelvszemlélethez vezetnie: a csoporttagok fölismerik a hozzájuk tartozókat, de nem szükségképpen bélyegzik meg a nem hozzájuk tartozókat, s nem is akarják „előírni” nekik, hogy ők is beszéljenek úgy, mintha a csoporthoz tartoznának – az ilyesminek zárt, független csoportok esetében nem is lehetett semmi értelme.

A csoportkülönbségek azonban szinte szükségszerűen válnak viszont megbélyegzés alapjává, ha a csoportok összekapcsolódása és – legalábbis részlegesen – átjárhatóvá válása révén társadalmak alakulnak ki, amelyekben egy-egy csoport ellenőrzi a többit. Ebben a helyzetben a hatalomra került csoport elvárja, hogy a többi azzal is kifejezze lojalitását, hogy elfogadja az ellenőrző csoport értékeit – például hogy elfogadja „a” nyelvnek azt a nyelvet, amit az ellenőrző csoport beszél. Amikor fölborul a csoportok közötti egyensúly, egy csoport a többi fölé kerekedik, és saját szabályait, szokásait, nézeteit, nyelvét nevezi ki a szabályok, szokások, nézetek, nyelv természetes, erkölcsös, helyes változatának, akkor az alávetett csoportokról kialakított vélemények – sztereotípiák – a megfigyelésből, jellemzésből az alávetettség jelévé: butaság, erkölcstelenség, alárendeltség bélyegévé válnak. A nyelvi diszkriminációnak ez az utolsó, végső forrása az, ami ellen a legnehezebb tenni, hiszen a nyelv természete, nevezetesen változatossága, folyamatosan fenntartja annak a lehetőségét, hogy a különbséget bárki, bármikor megbélyegzés alapjául használja föl. Ami a legmeghökkentőbb, de nemhogy nem ritka, hanem általánosnak mondható, hogy az uralkodó csoport tekintélye miatt ezeket az ítéleteket az alárendelt csoport is átveszi, és ezért negatívan kezd viszonyulni saját közösségéhez: nemcsak eltűri, hogy az elit nyelvi gettót építsen köré, hanem még segédkezik is benne, és szégyenkezve ismeri el, hogy megérdemli a sorsát.



A címhez: A prafrazeált Madách-idézetben („hát egy i miatt is / Mehetni illy elszántan a halálba?”) természetesen nem nyelvi, hanem teológiai eltérésről volt szó – de a kulturális identitások ütközése szempontjából a lényeg ugyanaz.



Sándor Klára


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)          



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!