Ha kormányra kerül…




Sokan megírták már (Lánczos Vera a Galamusban többször is, például „Ne a farok csóválja a kutyát!”), hogy elképesztő, más nézőpontból riasztó az a magabiztosság, amellyel az MSZP választási győzelemre, azaz kormányzásra tör. Szombaton például azt ígérték, hogy „kormányra kerülésük esetén” demokratikus és esélyteremtő felsőoktatási rendszert alakítanak ki, emellett „kilátásba helyezik a hallgatói szerződésekben foglalt ’röghözkötés’ eltörlését is”.

Nemcsak azért elképesztő, mert két évvel a választások előtt választási ígéretként megfogalmazni a kormánykritikákat, több mint nagyképűség (bár kétségtelen, hogy a Fidesztől korábban megszokhattuk). Nemcsak azért, mert minden közvéleménykutatás világosan mutatja, hogy a ciklus felénél, amely időszak a kormányok népszerűségi mélypontja szokott lenni, a Fidesz magasan vezeti a kedvencpárt-listát (lásd a Medián Közvéleménykutató Intézet ábráját).


Medián (forrás: HVG)

Hanem azért is, mert lassan teljes szépségében kirajzolódik előttünk, milyen módszerekkel teszi lehetetlenné a fideszes kétharmad, hogy a 2014-es választáson a magyar polgárok leválthassák őt. A legfrissebb HVG-ben (Választási regula a Fidesztől: Mindnyájuknak nem kell menni) Riba István összegyűjtötte a Fidesz választójogi elképzeléseinek eddig megismert elemeit. Ezek a következők (a kurzivált idézetek az írásból valók):

Az egyfordulós választás. Azaz a Fidesz választójogi törvénye szerint nincs olyan többé, hogy az első fordulóban minden induló párt megméretteti magát a saját súlyán, aztán a második forduló előtt leülnek egyezkedni, hogy ki, hol, kinek a javára lép vissza a második fordulós győzelem érdekében (emlékezzünk rá, Torgyán József nem győzte emlegetni, hogy az 1998-as választásokon a második fordulóban visszaléptetett 82 kisgazda jelölt segítette hozzá Orbánt a végső győzelemhez, így a kormányzáshoz – miközben Orbán a választások előtt és közben folyamatosan azt tudatta a választóival, hogy a kisgazdákkal nem lesz koalíció, mert az rossz kompromisszum lenne. Nevezzük nevén: szokása szerint átverte a választóit). Azaz a 2014-es választáson „az egységes jobboldallal szemben csak szintén egységes és erős ellenzék tudná felvenni a harcot”. Abban bízni, hogy az MSZP egymagában legyőzheti a Fideszt, az LMP-t, a DK-t meg a „rövidlátó próféta” civileket, magyarán abban bízni, hogy az MSZP megkapja a „jobb híján” protesztszavazatok óriási többségét, ostoba gőg, amely azt is jelzi, hogy ez a párt még mindig „hazafias népfrontban” gondolja el a többpárti demokráciát.

Az egyéni választókerületek túlsúlya. Vagyis a Fidesznek az a találmánya, hogy „egyéni választókerületekben több mandátumot lehet nyerni, mint az országos listán”. Ez az újítás részben ugyanarról szól, mint az egy forduló. Az az egyéni jelölt ugyanis, aki az egyetlen fordulóban csak egyetlen szavazattal többet szerez, mint az összes többi, győzött. Elképzelhető-e a józan ész szerint olyan egyéni választókerület, ahol az MSZP, az LMP, a DK meg esetleg a civilek állította jelöltek bármelyike több szavazatot szerez, mint az összes többi, beleértve a Fideszét is, különösen hogy a jobboldali szavazók egy jelöltre szavazhatnak majd, a Fideszt leváltani akaró választók meg akár négyre is? Ha az MSZP a választói bölcsességben bízik – hogy ugyanis a választók majd józanul számításba veszik azt a Fidesz teremtette kényszerhelyzetet, amelyet maga az MSZP, pártként, nem hajlandó számításba venni, azaz a választók nem vesznek tudomást az LMP, a DK meg a civilek jelöltjeiről, és csak az MSZP-ére szavaznak –, téved. Jócskán vannak engesztelhetetlen ellenszenvek az MSZP-vel szemben a baloldali és a liberális szavazótáborban is, és kizárt dolognak tartom, hogy ezek a választók engednének az MSZP ki nem mondott „népfrontos” zsarolásának. Különösen, ha az ilyen „az MSZP kormányra kerülése esetén” című, fölényeskedő megnyilatkozások már két évvel a választások előtt felszaporodnak.

A választókerületek átrajzolása. Amit a parlament létszámának csökkentésével egyidejűleg a Fidesz úgy végzett el, hogy alaposan áttanulmányozta a korábbi szavazói magatartásokat, és az új határokat, ahol csak lehetett, úgy húzta meg, hogy „a baloldali vagy ingadozó kerületek helyett jobboldali dominanciájú tömb jöjjön létre”. Vagyis az ellenzéki pártok esélyeit – akár külön, akár együtt indulnak a választáson – ez az apró húzás is csökkenti.

Az egyéni kerületek győztesei is visznek szavazatokat az országos listára. Ugyanis a korábbi választásokon csak azoknak az egyéni jelölteknek a szavazatai kerültek rá a pártok országos listáira, akik vereséget szenvedtek a saját választókerületükben. Hogy ne vesszenek el azok az állampolgári akaratnyilvánító szavazatok sem, amelyeket vesztes egyéni jelöltekre adtak le. A Fidesz számára azonban a legkevésbé sem érdekes az állampolgári akaratnyilvánítás, még kevésbé az igazságosság és az arányosság. Most az egyéni győztesek is tovább szaporítják az országos listán „a legerősebb párt mandátumainak a számát”. Ha a Fidesz jól számol – azaz az MSZP, az LMP és a civilek jelenlegi magatartásának megfelelően, hogy ugyanis nem tárgyalnak egymással, sőt az MSZP abban bízik, hogy egyedül „kerül kormányra” (a DK ma is az ellenzéki tárgyalások szükségességéről beszél) –, ők viszik el az egyéni választókerületek óriási többségét. Amivel még az országos lista alapján kiosztható mandátumaik számát is növelik. Vagyis nem a kétharmados, hanem az egypárti parlament felé haladunk.

A pártok költségvetési támogatásának megszüntetéséről szóló Orbán-ötlet. A politika (közös ügyeink intézése) és a választási kampány (amelyben arról akarnak meggyőzni bennünket a közös ügyeink intézésére szakosodott csoportok, hogy akkor járunk el helyesen, ha rájuk bízzuk ezt az ügyintézést) pénzbe kerül. Ha egy ellenzéki pártnak nincs hivatalos (állami) forrásból pénze, legálisan csak a tagdíjaira és a támogatói adományokra számíthat, ami az önfenntartásához se elég. Ebben a helyzetben vagy tudomásul veszi, hogy a választási kampányban csak a Fidesz plakátjai, tévéreklámjai, választási nagygyűlései, országos körútjai és ígéretei lesznek jelen, az övéi nem, vagy megpróbál illegálisan pénzhez jutni. Ami, tudjuk, eddig sem állt távol a pártoktól, de legyünk biztosak benne, hogy miközben továbbra sem fogjuk tudni nyomon követni azokat a különféle trükköket, amelyekkel „a kormánypártok természetesen tovább használhatnák az állam pénzét”, ők „árgus szemmel figyelhetnék” „a feketepénzek bevonására kényszerített ellenzéki pártokat, s vádolhatnák őket választási csalással”. Az a választó tehát, aki azt akarja, hogy a napi gyakoriságú Papcsák-Budai-stb-feljelentésekkel tarkított elmúlt két év után 2014 tavaszán is a politikai versengés fideszes kriminalizálásáról szóljon az élet, az nyugodtan támogassa Orbán ötletét. (Ráadásul a fideszes feljelentési kampány nagyszerű teljesítményeit hamarosan könyvben is olvashatja.) Természetesen sok szempontból indokolt a magyar polgár politika- és politikaipárt-undora, de ebből az undorból nem a pártok pénzének orbáni megvonása a kivezető út. És ha az MSZP arra épít, hogy a „kormányra kerülés” érdekében még mindig neki, egyedül, van a legtöbb lehetősége illegális pénzek megszerzésére, akkor semmivel sem jobb, mint a Fidesz.

Az előzetes regisztráció. Ennek az orbáni ötletnek a megvalósulását biztosra vehetjük, hiszen az MSZMP KB Politikai Bizottsága (bocsánat, a Fidesz elnöksége) már döntött róla. A mögöttes logika szerintem egyszerű, elég csak megint ránézni a Medián ábrájára. A Fidesz szavazótábora, még ha mára esetleg a hithű népnemzeti Orbán-szerelmesekre redukálódott is, a legnagyobb. Őket nemhogy regisztrációs fáradalmakkal, de Pintér újjászervezett rendőrségével se lehetne távol tartani a szavazástól, és ha ez a szavazás feltétele, a regisztrációtól (ha mégis megfeledkeznének róla, a Kubatov- és nemzetikonzultációs listák alapján bármikor figyelmeztethetők). A többi párt hívei – a biztos szavazók – épp annyifelé oszlanak, ahány demokratikus ellenzéki párt van (és itt az arányok érdektelenek). Mivel nyoma sincs annak – lásd az előző pontokat –, hogy az ellenzéki pártok hajlandók lennének megállapodni, ezáltal egyesíteni a szavazótáborukat, erről az oldalról nem fenyegeti veszély a Fidesz hatalomban maradását. Szemben a bizonytalanok és a nemszavazók táborával, amelybe majdnem annyian tartoznak, mint az aktív szavazókéba (az Ipsos szerint többen: a választók 51 százaléka). A bizonytalanok, ha egyáltalán, a választási kampány időszakában szoktak elkezdeni gondolkozni arról, hogy minden utálkozásuk ellenére talán mégiscsak van tétje a választásnak, ezáltal az ő szavazatuknak. Hát erre a gondolkozásra és döntésre most nem lesz módjuk. A bizonytalan és a politikagyűlölő akkor is otthon marad, ha időközben meggondolta magát. A Fidesz nem kockáztatja meg, hogy ez a tábor, amely – netán, feltehetőleg – jobban utálja őt, mint az ellenzéket, veszélyeztesse minden oldalról körülbástyázott 2014-es győzelmét (ismét csak lásd az előző pontokat).


Arrogance – flickr/loriz

Vagyis: miféle kormányra kerülésről beszél az MSZP?

Értem én (és hogy ne bocsátkozzak önismétlésbe, meg kedvem sincs újrafogalmazgatni mindazt, amit egyszer már kigyötörtem magamból, ezért a következőkben Kell-e új népfrontpolitika a Fidesszel szemben? című februári írásomból fogok idézni), hogy az MSZP arra számít: „Orbán… elérte, hogy megint ő legyen a viszonyítási pont, hogy a magyar pártok fejlődését megint a közös ellenfél diktálta kényszerek, és ne a belső meggyőződések, világlátások, Magyarország-képek, problémamegoldó képességek alakítsák. Hogy Magyarország intézményes politikai struktúrája továbbra se képezhesse le szabadon és tisztán azt a sokféleséget, amilyenek mi, magyarok is vagyunk meggyőződéseink szerint.” Értem én, hogy az MSZP arra számít, ennek az Orbán diktálta kényszernek megint ő lesz a nyertese. De rosszul számol. Ugyanis a nem MSZP-törzsszavazók, akik az imént felsorolt pontok jellemezte helyzetet is átgondolják, valószínűleg ugyanúgy vannak a dologgal, mint én: „Én ma az ellenzék egyetlen lehetőségét abban az együttműködésben látom, amely annak ellenére együttműködés, hogy a nagy népfrontos cél érdekében sem rejti el a különbségeket. Amely együttműködés ügyekről beszél, problémákat tárgyal meg, és nem egymást vesézi és szapulja folyamatosan… Amelyik listát készít a megoldandó problémákról, világosan megmondja, miért látja mindezt problémának, és milyen irányban tartja őket megoldhatónak. Ha a tárgyaló felek nem értenek egyet, a nagy egészben vagy részletkérdésben, azt is nyílttá teszik. Közlik velem, a választóval, hogy mi az, amit közös nevezőként el tudnak fogadni a fideszes romhalmaz eltakarításában, és mi az, amiben különböző maradt a véleményük. Mi ez a vélemény és miért olyan, amilyen. Pontról pontra, problémáról problémára, módszeresen és rendszeresen. Ha kell, heti sajtótájékoztatókon, országjáró turnékon, nyilvános tanácskozásokon, nagygyűléseken. Én meg, a választó, boldog leszek, ha látom, hogy felismerték és megnevezték a problémákat, megtalálták a közös nevezőt, és a megmaradt véleménykülönbségek alapján még mindig el tudom dönteni, melyikük megoldása, világértelmezése áll hozzám közelebb.”

Ezt a választási együttműködést ma, szerintem, nem elsősorban az LMP érthető idegenkedése az MSZP-től (és érthetetlen idegenkedése a DK-tól), nem elsősorban a „civilek” ostoba párt- és politikaellenessége teszi lehetetlenné, hanem az MSZP gőgje és hatalomvágya. Az ilyen üzenetek, mint az, amelyet az elején idéztem („ha az MSZP kormányra kerül…”), ugyanis semmi másról nem szólnak, mint arról, hogy MSZP szerint a többi demokratikus párt nincs tárgyalási pozícióban. Vagy elfogadja az MSZP primátusát, és aláveti magát a szocialisták akaratának, engedi „belegyömöszölni magát az MSZP… mellényzsebébe”, vagy megsemmisül. Ha behódol, cserébe kaphat majd morzsákat a hatalomból, vagy besegíthet a szocialistáknak a Fidesz legyőzésébe – ki-ki ambíciója szerint.

Hát nem erről szól az élet. És ha ezt a szocialisták nem értik, nem látják, ők a legalkalmatlanabbak arra, hogy megint őket hatalmazzuk fel közös ügyeink intézésére.


Mihancsik Zsófia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!