A The London Evening Standard című lap közölte Nick Curtis cikkét A nemes olimpia: London 2012 volt a történelem legudvariasabb olimpiája címmel: Szerénység, jólneveltség és fair play – a világ legnagyobb show-ján mi, britek a legjobb oldalunkat mutattuk meg.

A lap illusztrációja: A magyar aranyérmes tornász, Berki Krisztián és a brit ezüstérmes tornász, Louis Smith ölelése az ünnepélyes eredményhirdetésen, a lólengés döntője után

Ne is figyeljetek az éremtáblázatra, hanem érezzétek a hangulatot. Ez volt a legboldogabb, legkellemesebb és mindenekelőtt a legudvariasabb olimpia a legújabb korban. Gondoljatok Michael Phelpsre, amint a győzelmi dobogóhoz vezeti Chad Le Clost, akivel szemben éppen elvesztette a 200 méteres pillangóúszást. Victoria Pendletonra, amint azonnal gratulál Anna „Könyök” Mearesnek, miután – bár vitatott módon – vesztett vele szemben a női pályakerékpáros sprintben. Ahogyan Jessica Ennis vezetésével a hétpróbázók vidáman meghajoltak a közönség felé a közös beszédes-barátságos győztes kör után. Ahogyan Kirani James, a 400 méter bajnoka ragaszkodott ahhoz, hogy tisztelete jeléül elcserélje a számát a megvert Oscar Pistoriusszal, az első amputált lábú futóval, aki olimpián valaha is indult. Gondoljatok arra, hogy a női és a férfi hokiban a brit-argentin meccseket milyen éles rivalizálásában, de a Falkland-szigetek körüli elkeseredett gyűlölet nélkül játszották le.

Amikor az első napokban atlétáink viszonylag szerényen szerepeltek, Boris Johnson azzal ironizált, hogy ennek oka a velünk született udvariasság: ugyanis úgy éreztük, hogy vendéglátó népként előre kell engednünk a vendégeinket. Most úgy tűnik, mintha ez csak félig lett volna tréfa. A britek hírnevén, hogy szerények és fairek, több folt esett az elmúlt években, mint ahogy azon az eszmén is, hogy a sport bármiféle módon „sportszerű” lehet. De a 2012-es londoni olimpiát elöntötte az udvariasság, a lelkesedés és a fair play szelleme. Ezek voltak a legnemesebb olimpiai játékok.

Tisztelettel adóztak a katonák méltóságának, akik ejtőernyővel érkeztek, hogy elhárítsák a G4S hibáját, de a megjelenő profi biztonsági személyzetet is dicsérték. „Még a motozás is udvarias a park bejáratánál” – mondta az egyik látogató. „És amikor elveszik az embertől a szendvicseit, nem győznek bocsánatot kérni”.

Az önkéntesek és a szervezők kedves és segítőkész magatartását sokat dicsérték külföldön és idehaza egyaránt. Egy argentin újságíró egyenesen az önkéntesek „jó kedvében és a belőlük áradó jó hullámokban” látta a londoni olimpia sikerének fő okát. A USA Today című amerikai lap Nagy-Britanniát „a világ legboldogabb helyének” minősítette. Franciaországban a L’Equipe című lapnak talán savanyú a szőlő, de a német Der Spiegel „a jókedvű játékoknak” minősítette a londoni olimpiát.

Persze volt nacionalista demagógia, és éles versengés: gondoljanak csak Ben Ainslie Jonas Høgh-Christensennel való rivalizálására. De szinte minden eseményt tiszteletre méltó módon vívtak meg, és a győzelmeket és vereségeket szinte kiplingi mértékletességgel fogadták. Igen, voltak sötét mormogások a kínai Je Si-ven rendkívüli teljesítményéről a medencében, de az úszónő átment minden teszten. A vegyi anyagokkal való visszaélés egyetlen jelentősebb bizonyított esete Alex Schwazer olasz gyalogló enyhén mosolyt fakasztó esete, akit vérkészítmények használata miatt zártak ki (ki vette észre a használatot?), és az amerikai Nicholas Delpopolo dzsúdózó hazaküldése, amiért egy marihuanával fűszerezett csokis kekszet evett,  ami pedig éppenséggel teljesítmény-csökkentő hatású.  A kínai, a dél-koreai és az indonéziai tollaslabda-csapat cudar viselkedése, amikor szándékosan elvesztettek nem fontos meccseket, és a grácia látványos hiányával reagáltak a megintésekre, majd a rájuk következő diszkvalifikálásra, kiemelte a legtöbb atléta extravagáns (túlzott) méltóságát.

Louis Smith és a brit tornászcsapat nyugalommal fogadta, amikor a bírák döntése lejjebb pontozta őket az éremtáblázatban egyéni és csapasportágakban. Victoria Pendleton és Jess Varnish szörnyen fel volt dúlva, amikor diszkvalifikálták őket a női kerékpáros sprintben, de messze elegánsabban vették tudomásul, mint amit egy átlagos labdarúgó mutat, amikor a másik csapat jut szabadrúgáshoz. (Ami azt illeti, az olimpiai versenyzők a szokásosnál is inkább túlfizetett, haszonleső, lusta, hipokrita, elpuhult bandának láttatták a labdarúgókat: érdekes lesz látni, hogy mutatkozik-e majd valami javulás a magatartásukban, amikor jó egy hét múlva beindul a Premier League.)

Aztán ott volt a tömeg. A fújolás, amely az apatikus tollaslabdameccseket kísérte, érthető volt, hangsúlyozta, milyen jólneveltek voltak a szurkolók. Kevés zavar volt az Olimpiai Parkban és egész Londonban, és a szurkolók csoportjai között nemigen volt más, mint baráti rivalizálás. A litván Petras Lescinskas, akit 2500 font sterlingre bírságoltak meg, mert náci karlendítéssel köszönt és majomhangokat hallatott, amikor országa kosárlabdázói Nigéria ellen játszottak, úgy tűnt – a rosszalkodó tollaslabdázókhoz hasonlóan –, csupán a kivétel, amely erősíti a szabályt. A látogatók a jelek szerint tisztelték magát  az Olimpiai Parkot is: a hely figyelemre méltóan tiszta.

Hogy mindez miért van így? Távolabbi perspektívából nézve a játékok lehetővé tették, hogy közös ügyet találjunk a hosszabb megosztottság után, amelyet a bankárok magatartása és a tavalyi dühödt zavargások kitörése jellemzett. Nem mindannyian egyformán szenvedjük meg a recessziót, de az olimpia olyasmi, amiben valóban mindannyian együtt lehetünk.

A túlköltekezés miatti viták és a szponzorok tekintélyelvű követelései ellenére figyelemre méltó ünnep volt a játékok megrendezése. A park nyitva van és hívogató, az épületek vonzóak és praktikusak, teljességgel nélkülözik Peking bombasztikusságát. Az eseményeket is ügyesen integrálták London szövetébe: talán túl sok eseményen voltak üres VIP-páholyok, de alig volt hely a közúti kerékpárversenyek és a női maraton útvonalát szegélyező demokratikus járdákon. Danny Boyle megnyitó ünnepsége sokkal inkább a befogadást és a közös erőfeszítést, mint a nacionalista büszkeséget és a diadalmaskodni akarást adta meg alaphangként.

Mindent egybevetve ez tette lehetővé London számára, hogy újra igényt tartson az olimpiai szellemre. Ha leszámítjuk a pénzt és a politikát, a tiszta verseny és a kiválóságra törekvés marad, az atléták és a szurkolók egyesülése a közös erőfeszítésben. Azt mondom, fair playt Londonnak.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!