rss      tw      fb
Keres

Demokrácia és szegénység



Érdemes olvasgatni manapság egy nem éppen ortodox szellemiségű közgazdász, Amartya Sen írásait. Ő volt az, aki a Nobel-díj 1998-as átvételekor azt mondta, a befektetési lehetőségeknél sokkal jobban érdeklik a nincstelen emberek, s az ő életlehetőségeik. Sen nézőpontjában az a szokatlan, hogy a gazdasági folyamatokat mindig erkölcsi szempontok alapján tekinti át. Egyik fő kutatási témája az éhínségek társadalmi-gazdasági körülményeinek vizsgálata.

Szociális érzékenysége életrajzi okokkal is magyarázható. Az indiai születésű tudós tízéves korában átélte azt a bengáliai éhínséget, amelynek több millióan estek áldozatul. Sen édesapja kémiaprofesszor volt, így őt és családját, jómódúak lévén, nem érintette a szörnyű társadalmi katasztrófa, de kényszerű tanúi voltak. Gyermekkori élményei Sent nemcsak érzékennyé tették a nincstelenek sorsa iránt, hanem felelősséget is ébresztettek benne. Tudósként feladatának nemcsak a társadalmi folyamatok elemzését tekinti, hanem a jövőért felelősséget érezve, ennek alakításában is megpróbál tanácsokkal segítséget nyújtani.

Máig legfontosabb művének a londoni Clarendon Pressnél 1981-ben megjelent Poverty and famines: an essay on entitlement and deprivation számít. Ebben kifejti, hogy az éhínségek oka nem egyszerűen az élelmiszerhiány, hanem az, hogy a legszegényebb rétegek nem tudnak hozzáférni az élelmiszerekhez a növekvő árak miatt. Azok, akik maguk nem termelnek élelmiszereket, extrém módon ki vannak téve a piaci drágulásnak. Azokban a társadalmakban, amelyekben nem épültek ki a társadalmi szolidaritás rendszerei – ilyen volt India a függetlenség kivívása előtt –, csak az egyéni jótékonyság enyhítheti hellyel-közzel a rászorulók szenvedéseit.


Amartya Sen (thehindu.com

Mint Sen 1984-es Resources, Values, and Development című írásában megállapítja, a demokratikus pártstruktúrával és választási rendszerrel, valamint szabad médiával rendelkező országokban még soha nem tört ki éhínség. Ezt a demokratikus működés szükségszerű következményének tartja. A gazdaságilag mégoly fejlett diktatúrákban viszont előfordulnak éhínségek és egyéb szociális katasztrófák. Ennek okát az uralkodó elit fékezhetetlen önkényében látja, mivel: „az olyan országokban, amelyekben nincsenek választások vagy ellenzék, a kormányoknak nem kell félniük gazdasági fiaskójuk politikai következményeitől”.

Némileg leegyszerűsítve tehát: a demokrácia és a szegénység fordított arányban áll egymással. Minél nagyobb a demokrácia, annál kisebb a szegénység, illetve, minél erőteljesebben csökken a demokrácia egy országban, annál jobban gyarapodik a szegénységben élők száma.

Magyarország manapság akár Sen tézisének szemléletes példája is lehetne. Ha végignézzük a közelmúlt belpolitikai döntéseit, azt látjuk, hogy éppen az általa a demokratikus berendezkedés fő támaszainak nevezett tényezőket gyengítik: a pártstruktúrát, a választási rendszert és a média szabadságát. Bár az éhínségtől még távol állunk, de egyre többen élnek a létminimum határán és alatta. Aggasztóan nő a mélyszegénységben élők száma is.

A demokrácia szerkezetének tudatos gyengítése természetesen csak több áttételen keresztül vezet a szegénységben élők számának növekedéséhez. A demokratikus pártstruktúrát erősen veszélyezteti a pártfinanszírozás törvényi hátterének homályossága. Az állami pénzeszközök megvonása vagy radikális csökkentése növeli a korrupció kockázatát. A gazdasági szereplők saját érdekükben a kormányon lévő erőket támogatják. Ha a pénzügyi tranzakciók még a jelenleginél is átláthatatlanabbá válnak, az egyértelműen a jelenlegi hatalom bebetonozását jelenti. Többek között azért is, mert csak a gazdasági háttér által gazdagon dotált kormányzati erő lesz képes a következő választások előtt a legtöbb emberhez elérő kampányt finanszírozni. A gazdasági élet szereplői pedig ellentételezésként állami megrendeléseket, illetve tőkévé konvertálható bennfentes információkat kapnak. A jelenlegi kormányzati erők így nagy valószínűséggel meg is nyerik a következő választásokat.

Erre még rásegít a választási rendszer nemrég beharangozott megváltoztatása – előzetes regisztrációhoz kötése –, mivel éppen a legszegényebbeket, a legkevésbé tudatos választókat zárja ki a politikai döntéshozatalból. Mint a kormányfő a közszolgálati rádióban elmondta, akik nem regisztrálnak, azokat „nem fogják zaklatni választási kampányokkal”. Választani tehát egy előzetes feliratkozás után mindenekelőtt a városiak, a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők és a szilárd pártkötődésűek fognak. Vagy akit ilyen-olyan módon célirányosan befolyásolnak erre. Tanúi lehetünk annak, hogy az általános és titkos választójog köpenye alatt a régi, birtokhoz és/vagy iskolai végzettséghez kötött cenzusos választási rendszer elemeit csempészik be egy egyre inkább csak nevében demokratikus rendszerbe.

A Sen által említett harmadik pillérnek – a média szabadságának – a megalapozottsága egyre gyengül az elfogadott és Európa-szerte kritizált médiatörvény hatásainak következtében. Mivel pedig még a törvény betűjét sem kívánják betartani – jó példa erre a Klubrádió kálváriája –, egyre kevesebb olvasható újság, hallgatható, nézhető rádiós és televíziós csatorna marad talpon a magyar médiaugaron. A közszolgálati csatornák már nem is fáradnak a tárgyilagos hírközlés és kulturált szórakoztatás imitálásával. A MTVA a szocialista időszak Tájékoztató Hivatalának kézi vezényléséhez hasonló módon írja elő nemcsak a sugárzandó tartalmakat, hanem még a használandó szavakat is. Érvényes igazgatói utasítás alapján használják például 2012. május 21-től kezdve a televíziós és rádiós adásokban a „határontúli” magyarok helyett a „külhoni magyarok” jelzős szerkezetet. A közszolgálati és a kormánypárti média nem a tudatos nézőket informálja és szórakoztatja, hanem a tartalmakat egyre kevésbé elemezni képes befogadókat manipulálja.

Tudatos néző, hallgató, de még inkább választó persze csak az lehet, akinek megvan hozzá a kellő tudása. Nem véletlenül származik a két szó közös tőről: a világról szerzett ismeretek összessége, a tudás határozza meg az ember apró-cseprő és lényeges döntéseinek folyamatát. Csak aki kellő tudással rendelkezik a világról, a múltról és a jelenről, az képes felmérni döntéseinek következményeit. Csak az, aki a világot természeti és társadalmi törvények által vezérelt rendszerként képes szemlélni, van meggyőződve arról, hogy az ő döntése is képes – bármely csekély mértékben is – befolyásolni a jövőt.

De milyen tudással rendelkeznek a mai magyar társadalom különféle életkori csoportjai? A munkaerőpiacról korszerű tudás – többek között használható nyelvtudás – hiányában kimaradottak ennek a deficitnek a kárvallottjai. És mi van a fiatal korosztállyal? Az ő helyzetük sem rózsás. A közelmúlt oktatásügyi döntéseinek következtében a közoktatás színvonala csökken, a felsőoktatás rendszere pedig egyre zártabb lesz. Az iskolaköteles kor lecsökkentésével, a közismereti tárgyak radikális lefaragásával a szakképzési formákban egyre több rosszul képzett és továbbképzésre alig-alig alkalmas fiatal kerül ki a munkaerőpiacra. A felsőoktatásban egyre kevesebb az államilag finanszírozott hely. Ez azt jelenti, hogy a szegény családok gyermekei számára egyre csökken az érdemi társadalmi mobilitás esélye. Az önköltséges képzési formák európai összehasonlításban indokolatlanul drágák. Vagy a szülők fizetik meg a költségeket, vagy a fiatal adósodik el a Diákhitel 2. konstrukció révén. Ez utóbbi – a kamatok rögzítése miatt – ráadásul az egész gazdaság számára is hordoz magában veszélyeket.

Egyre nő a diplomások elvándorlása, s az érettségizettek közül is egyre többen próbálnak meg bejutni külföldi főiskolákra, egyetemekre. Tegyük hozzá: a magyarországinál olcsóbb és színvonalasabb képzés megalapozott reményében. Ha ez a folyamat nem áll meg, netán erősödik, a magyar határokon belüli népesség tudás, képzettség tekintetében egyre hátrább kerül az országok sorában. A szellemi tőkével rendelkezők kivándorlásával az ország lesz szegényebb, s nemcsak intellektuális értelemben.

Ez a helyzet most, nyár közepén, mire pedig augusztus huszadikára a határon ide-oda utaztatott új búzából kisül a „nemzet kenyere”, a liszt ára – az idei aszály következtében – körülbelül tíz forinttal emelkedik. Ez pedig – s ennek belátásához igazán nem kell a közgazdaságtudomány doktorának lenni – a legszegényebbeket sújtja leginkább.

Tehát, Sen tézisének megfelelően, ahogy fogy a demokrácia, úgy nő a szegénység. De szükségünk van-e nekünk egyáltalán demokráciára? A kormányfő ezt a lehetőséget is meglebegtette a VOSZ (Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége) előtt mondott beszédében: „Reméljük, a Jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket, amelyeket a gazdasági túlélés érdekében aztán be kelljen vezetni.”

A demokratikus államformának mint a választható opciók egyikének – s nem is a leghatékonyabbnak – az említése elfoglalta egy időre a politikáról felelősen gondolkodókat itthon és külföldön. Orbán pedig – miután bedobta az általa olyannyira lenézett értelmiségi körbe a viszály futball-labdáját – elvonult jól megérdemelt szabadságára. Miközben a felcsúti futballakadémián a reményteljes ifjú tehetségek edzésein segíti az edző munkáját, nyilván elgondolkodik azon is, hogyan valósítható meg az összefogás erőből, ha „egy ilyen félázsiai népség, mint mi” máshogy nem képes rá. Akkor viszont ki kell gondolnia egy új nevet az államformára is. Mert az köztársaságnak már végképp nem lesz nevezhető.


Huszár Ágnes nyelvész


Írásai a Galamusban


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!