Pars Krisztián dobása
- Részletek
- Napi apró
- 2012. augusztus 07. kedd, 04:15
- Lévai Júlia
Előrebocsátom, hogy halvány fogalmam sincs a kalapácsvetés rejtelmeiről, azt se tudom, mióta ilyen az eldobandó tárgy formája (így jár, aki merőben írástechnikai szempontból olvasta Schmitt Pál dolgozatát az olimpiai sportágakról), még azon is külön el kellett gondolkoznom, hogy ugye akkor azt nézik az esés helyén, hová is érkezett a feje. Ráadásul eszembe se jutott komolyabban nézni az olimpiát, háttérnek ment a tévé a gyerekruhák vasalásához. Viszont feltűnt, hogy úgy repül az a valami a levegőben, mintha tudata volna, és azzal húzna nagyon határozott ívet valamitől valamiig. Úgyhogy én meg a vasalózsinórt húztam ki a konnektorból. Annyit én is tudok, hogy ilyenkor ismétlések jönnek.
Rég vont már be ennyire látvány, mint most, amikor valóban újrajátszották Pars Krisztián „fellépését’ az olimpián.
„Fellépés” – ilyen szót erre nem lehetne leírni, teljesen szakszerűtlen, de már hogy kerülhetném el? Olyan fellépés volt ez, mint annak a rendje. Művészet volt, a szó szoros értelmében.
Először is azt láttam, hogy Pars minden porcikájával koncentrál, már az előtt, hogy bármit is tenne. Így közelíti meg az ember például a zongorát is a színpadon, mielőtt odaülne mellé, mert ha nem ezt teszi, nem tudja megragadni és strukturálni az időt, amellyel most kicsit neki kell dolgoznia, véges lehetőségek között. Bármi, akármilyen pici, oda nem illő momentum beengedése az érzékelésbe megtöri a lehetőséget, hogy az ember valóban megragadja az időt, és ne úszkáljon el benne összevissza, hanem határozottan fölépítse például azt az ívet, amely egy dallam kezdete és vége között feszül. Pars Krisztián pontosan ugyanígy közelített.
Azután a kamera, nyilván nem véletlenül, a dobásba belekezdő Krisztián lábfejére fókuszált. Hogy mit tesz egy fokozódó pörgésbe kezdő ember a lábfejével, az biztosan az egyik kulcsa a forgása sikerének. Így aztán én is oda fókuszáltam, és elbűvölten néztem a tökéletes technikai begyakorlottságot. Az egyik láb sarkon, talán még külső talpélen is fordul, a másik – mintha inkább lábujjhegyen tenné – hajtókarként gyorsítja a fordulatot. Hány ezer óra gyakorlás van emögött? Hogy a tempója egyenletes legyen, hogy minden arányosan terhelődjön, hogy ne legyen zökkenő, bicsaklás sehol?
Följebb megy a kamera, és vele én is. Nem tudom, csak érzem, hogy Pars Krisztián karja éppen összenőtt a kalapácsával. Azt kell gondolnom: a kalapács pontosan ugyanakkora erővel diktálja neki, hogy milyen magasra engedje a karját, mennyire hagyja magát elhúzni a súlytól, amekkorával ő diktálja a kalapácsának, hogy mekkora szögben kezdjen el nyitni a forgás spirálján.
– De hát itt van az aranyérem – meredek rá a képernyőre, amikor látom, hogy a kalapács pontosan azon a vonalon kezd el kirepülni a spirálból, amelyen a lehető legmesszebbre elérhet. Hogy azt a vége-pontot érje el, amit a világ mai állása szerint el lehet érni. Látom, ahogyan Krisztián éppen úgy és éppen annyira nyúl utána a testével a repülni engedett kalapácsának, amennyire a vége-pont megcélzásához kell.
Krisztián a dobása kezdőpillanatában pontosan ugyanúgy érzi, hol az ív vége, ahogyan a jó zenész is mindig a folyamatok vége felől kezdi el fölépíteni a zenét. Aki úgy kezd bele egy dallam elejébe, hogy nem érzi a végét, az csak nyekergést ad elő, de nem muzsikát.
A képernyőn azt is látom, hogy most már a kalapács eltéríthetetlenül azon az íven repül, amelyet a dobó szánt neki. Húzása van a repülésének, mert aki eldobta, rá tudott hangolódni, azonossá tudott vele válni, és olyan tökéletesre tudta megcsinálni a forgást és belőle a kirepítést, hogy abba már se Isten, se ember bele nem szólhat. Megnyugszom, hogy akkor mégiscsak érvényes a törvény: igazából a szépség, a harmónia diktál a világban, hiszen amit láttam, az a maga koncentráltságától, összehangoltságától, az érzékelés és a tervezés egységességétől maga volt a tiszta szépség, és tessék, ebből lesz a hatékony produkció.
Illetve dehogy nyugszom meg – püff, leér a kalapács a földre; „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”, vág be a József Attila-sor is a dolog ritmusától, és én úgy kiabálok meg sírok örömömben, mint egy idióta. És olyan biztos vagyok Krisztián győzelmében, mint Matolcsy a tündérmesékében.
Hallom reggel, hogy nem tévedtem: tényleg megvan ettől az aranyérem, aminek külön örülni lehet. Igen, „külön”, mert közben lehiggadtam, és arra kell gondolnom, hogy az érem csak hab a tortán. Persze, hogy jó lesz majd ez: neki a dobogón állni, nekünk meg itthon nézni, ahogyan most neki és nekünk szól a Himnusz. De számomra mégsem ez a lényeg. Ha belefutok éppen, megnézem, ha nem, az sem baj – én már megkaptam a magam katarzisát. (És hogy éppen egy kalapács elröptetésétől! A fene se gondolta volna!)
Mert a lényeg mégiscsak az, hogy egy ember néhány pillanatra képes volt valamit létrehozni, ami megközelítette a tökéletességet, és ami bárkit be tud vonni egy dolog szépségébe. Ha semmit sem kap érte, még egy alumíniumot sem, az én szememben ez akkor is maga a csuda és maga a reménykedés.
(Lévai Júlia)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
