rss      tw      fb
Keres

Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból, XII.


Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével           


Tömegszázad – tömegkultúra

Még a hetvenes évek legelején, mint az Állami Könyvterjesztő sajtóosztályának munkatársa, rendszeresen bejártam a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének irodájába a Vörösmarty térre, a Vigadó tér felőli ronda tízemeletes épületbe. Az építmény sehogyan sem illeszkedett a tér patinás hangulatába, de ez talán most mellékes. Sokkal érdekesebb, hogy ott találkoztam a Magvető Könyvkiadó legendás és nagy műveltségű író, műfordító főszerkesztőjével, Bor Ambrussal, aki az Egyesület szomszédságában dolgozott. Neki is adtam egy csokorra valót írásaimból, és kértem, hogy mondjon róluk véleményt. Akkor már a Látóhatárban, a Magyar Ifjúságban, és más helyeken is megjelentek verseim, novelláim, sőt már birtokomban volt az a levél, amelyet Örkény István írt nekem, és amelyben kifejtette, hogy írásaim alapján biztatnia kellene, hogy írjak még, de nem teszi, mert úgyis írni fogok. Bor Ambrus egy héttel később felhívott, hogy ugorjak át hozzá a Vörösmarty térre. Könnyen megtehettem, hiszen a szomszédban dolgoztam, a Deák Ferenc utcában. Leültetett a szobájában, és egy szép, hosszú monológba kezdett. Nagyjából így: Tudod Mihály a 20. század második felével kezdetét vette egy olyan száz év, amelyet én – és persze velem együtt sok más értelmiségi – egyszerűen csak tömegszázadnak nevez, méghozzá a tömegkultúra tömegszázadának. Nincs többé szükség a műveltségre, csak úgy általában. Nincs szükség az igazán szép művészetekre, mert nincs visszhangja, nincs közönsége. Egyre kevesebben olvasnak, egyre kevesebben járnak kiállításokra, és te hiába írsz SZÉPIRODALMAT, a bestsellerek korszaka kezdetét vette. A televíziókban szappanoperák ültetik le a nézők millióit, és zanzásított irodalmi átdolgozásokkal rombolják a közízlést. Persze lesznek még művészfilmek, igényes irodalmi alkotások, különleges kiállítások és színházi előadások, de szinte ugyanannak a néhányezer rajongónak, akik akár egy klubba is tömörülhetnének. Az alkotók, mármint az értéket alkotók egyedül maradtak, és ez az egyedüllét fájdalmas. Valóban ezt az utat akarod járni?

Nem akartam hinni neki, hiszen alig múltam 25 éves. Pályám kezdetén álltam. Készültem az esti egyetemre, és ha körülnéztem… Ez volt a francia új hullám fénykora, az Egyetemi Színpad legendás előadásainak korszaka, a modern festészet felfedezésének ideje, amikor még csak egy tévécsatorna volt, amely hétfőn nem is sugárzott. Még azt sem tudtam pontosan, mit jelent a szappanopera, mert nem is láthattam ilyet. Bor Ambrus viszont a kortárs nyugati irodalom egyik legavatottabb tolmácsolója volt. Ő fordította Heinrich Böllt, Günther Grasst és sorolhatnám a világhírű szerzőket. Általuk bepillanthatott abba a világba, amelynek eljövetelét jó néhány év múlva mi is megtapasztalhattuk, de akkor ez számomra a „jövő század regénye” volt. Bor Ambrus 1995-ben maghalt, és én elfelejtettem megmondani neki, hogy mennyire igaza volt. Mentségemre szolgáljon, hogy mire minderre rájöttem, már izraeli tudósító voltam, és hazajövetelem után 1994-ben nem jutott eszembe megkeresni őt.

Ez a történet még egy fontos tényezőre hívta fel a figyelmemet, nevezetesen az utókor problémájára. Régebben, ha azt mondtuk, hogy majd az utókor meghálálja, hajlamosak voltunk száz években gondolkodni, de legalább száz évben. Nos, ez a helyzet a gyorsuló időben gyökeresen megváltozott. Az utókor ma már akár évtizedekben, sőt tíz évben is mérhető, és ez egy újabb emléktöredék-sort indított el bennem az utókorról.


Esto no es un chancho – flickr/desaint

Az utókor hálája, hálátlansága és közömbössége

A címben jelzett variációk mindegyikére van valamilyen példám, és még csak erőlködnöm sem kell, hogy felidézzem őket. Bár hozzá kell tennem, hogy a hála kényes kérdés, ugyanis az ember nem azért tesz valamit, hogy utána meghálálják, sőt, talán nem is tudja, hogy hálára érdemes, amit tett. Aki pedig később a tettet viszonozza, nem azért teszi, mert kötelességének érzi, hanem azért, mert számára egy kérésnek eleget tenni kötelesség.

Erre volt jó példa, amikor a Gyűrűk ura-trilógia megjelenése után lelkesen készítettem az interjúkat tévében, rádióban, újságokban Göncz Árpáddal, miközben fogalmam sem volt róla, hogy hosszú szilenciuma után nálam szerepelt először a nyilvánosság előtt. Lehet, hogy akkor ez őt sem foglalkoztatta, és természetesnek tartotta, hogy egy ilyen alkotót próbáló munka után interjúkat készítenek vele. Viszont ez alatt a néhány hét alatt annyira összebarátkoztunk, hogy amikor a kilencvenes évek végén hatalmas vállalkozásom miatt – a Szentföldi Szent Helyek üzenete című teljes Biblia-feldolgozásommal – felkerestem, hogy segítsen nekem anyagi támogatókat szerezni, soron kívül fogadott, az elnöki irodájából azonnal felhívta az ismerőseit, és elintézte, hogy az 50 részes dokumentumfilmemhez támogatást kapjak.

1982-ben és 1984-ben kétszer nyertem el a japán állami televízió, az NHK nagydíját, amelynek összegéből kétszer hat hétig, hat-hat ember utazhatott a távol-keleti szigetországba, luxus körülmények között, első osztályon, teljes ellátással, szállodával, mikrobusszal, sofőrrel, sőt a stáb pályadíjából mindkét alkalommal még két-két nagyfőnök is meglátogatott bennünket két-két hétre, úgymond nyaralni. Később, amikor ismét nekem lett volna szükségem támogatásra, közömbösen átnéztek rajtam, vagy jobb esetben megmagyarázták, hogy ők most milyen nagy bajban vannak. Egyetlen ember volt, aki segített, az első filmsorozat rendezője, Kővári Péter, aki akkoriban az MTV alelnöke volt, és azonnal szerződött velem a szentföldi sorozat vetítésére, ezzel is támogatva a készülő filmet. Ez a szerződés azután megnyitotta számomra a banki és az alapítványi kapukat.

1988 telén, mint a rádió tudományos szerkesztőségének szerkesztő-riportere és a Háttér Lap- és Könyvkiadó alapító igazgatója, Agárdi Péterrel, a rádió akkori alelnökével kitaláltuk, hogy a népszerű műsorból, a 168 órából készítsünk hetilapot, amelyben az aktuális műsor legérdekesebb részeit nyomtatott formában és szerkesztve is megjelentetjük, természetesen háttéranyagokkal és érdekes hírekkel feltupírozva. Tudtuk, hogy a rendszerváltás előtt álló országban egy ilyen hetilapnak óriási sikere lesz. Csupán meg kell nyernünk Mester Ákost, hogy vállalja a hetilap főszerkesztői tisztét. Ákos keményen ellenállt, nem akart plusz terheket magának, hiszen maga a műsor is komoly munkával járt. Megnyugtattuk, hogy minden segítséget megadunk hozzá. Megfelelő újságírókat, szerkesztőket toboroztunk számára, míg végül, hosszú kapacitálás után, beadta a derekát, azzal a kikötéssel, hogy a helyettese Bölcs István legyen. Ennek mi külön örültünk, hiszen így a kulturális témáknak is megvolt a felelőse. Kívánalma szerint megállapodtunk – az akkori viszonyok között – borsos fizetésükben, megtaláltuk az általa is elfogadható szerkesztői és újságírógárdát, és 1989-ben útjára indulhatott a 168 óra hetilap, amelynek főszerkesztője Mester Ákos lett – a mai napig –, helyettese pedig Bölcs István. Én mint felelős kiadó szerepeltem a lapon. Az első év után az újságot a teljes munkatársi gárdával egyetemben Pulitzer-emlékdíjjal tüntették ki. Még a gépíró és a titkárnő is díjat kapott – kivéve a lap alapítóját és kiadóját, e sorok íróját. Róla elfeledkeztek. Később, amikor a műsor készítőitől a Csúcs-érában megvált a Magyar Rádió, megmaradt számukra életük végéig a hetilap, amelyet korábban alig akartak elvállalni. Ma ebből élnek. Néhány éve, amikor az egyik anyagi csődből  a másikba zuhantam, szégyenszemre elmentem segítséget kérni Mester Ákostól. Majdnem elsírtam magam, amikor végighallgattam, hogy milyen szörnyű anyagi helyzetben van, még munkát sem tud ajánlani. A lap persze azóta is megjelenik, de én már tudom, hogy az már csak az „éhenhaláshoz elegendő”.

1989 elején magához rendelt a nagy páros, a Forró Tamás–Havas Henrik-kettős. Felhívtak, hogy menjek le a szobájukba, amely egy emelettel lejjebb volt – néhány könyvötletüket kéne megbeszélni.

Nagyon gyorsan írnak nekem három könyvet, egyiket az osztrák menekülttáborokról, a másik kettőt pedig a romániai helyzetről. Havas Henrik meggyőzött, hogy kettőjük neve akár tízezres nagyságrendben is eladható, tehát jól nyomjam meg a ceruzámat a szerződéskötéskor, mert dögre keresem magam. Megjegyzem, addigra már úgy felduzzasztottam a Háttér Kiadó létszámát, hogy csak veszteséget termeltünk. Elhittem, amit Havas Henrik mondott, és egy akkor irreálisan magas árajánlatot tettem. Rögtön aláírták a szerződést, és hogy meg ne gondoljam magam, határidőre teljesítettek. Ki is fizettem őket, de a gyorsaság megbosszulta magát. Fércművek születtek, és a példányok fele a raktárban maradt. Később majdhogynem papíráron tudtuk csak eladni őket, fillérekért, az aluljárókban. Évekkel kérőbb Forró Tamás egy vele készült interjúban elmondta, hogy üzleti vállalkozását ebből a honoráriumból indította el.

A sors úgy hozta, hogy a kilencvenes évek közepén egy izraeli gyűjtő azzal keresett meg, hogy zsidó tárgyú eredeti festményeket vásárolna. Gondoltam, meglátogatom a Belvedere szalont, és beszélek Tamással. Belelkesedett. Közölte, hogy minden eladásból 10 százalék az enyém, hiszen ő tele van ilyen képekkel. Bevittem a vevőt, aki több százezer forintot hagyott nála, és persze vitte a képeket. Türelmesen vártam néhány hónapig, majd udvariasan rákérdeztem a százalékomra, ami néhány tízezer forint lett volna. Megmagyarázta, hogy a vevő lealkudta az árakat, így ő erre az üzletre csak ráfizetett, úgyhogy felejtsem el. El is felejtettem volna, de azután olvastam, hogy milyen vastagon keveredett bele a Kulcsár-ügybe, amelynek a tárgyalása még most is tart. Erre mondják, hogy Isten nem ver bottal. Korábbi párjával, Havassal sem jártam jobban, de ő filozófiát gyártott ahhoz, hogy miért nem segíthet: mert akkor ezen az alapon, mondta ő, szétoszthatná az egész megszerzett vagyonát. Ami persze nem kevés. Ma már tudom, hogy ez a vagyon alaposan megcsappant, de biztos hogy nem miattam.

És akkor még két igazi nagyágyúról nem beszéltem az utókor hálája ügyében. Az egyikük valaha volt barátunk, néhai Popper Péter, másikuk a már-már gyerekkori barát Markó Iván. Nekik azonban érdemes külön fejezetet szentelni.



Erdei Grünwald Mihály, újságíró


Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével           



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!