Egy mondat a zsarnokságból
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2012. augusztus 01. szerda, 03:02
- Fazekas Csaba
Egyetértek Lendvai L. Ferenc minapi konklúziójával: Orbán Viktor egyhetes kommunikációs offenzívája határkő lesz, illetve lehet. Legutóbb meghirdetett víziói Európáról, a „hanyatló Nyugatról”, vele szembeni fölényünkről, a demokrácia feladhatóságáról stb. már magában rejtik egy tekintélyuralmi jelleget meghaladó politikai rendszer megteremtésének igényét, továbbá a hatalmához görcsösen ragaszkodó, paranoiás félelmektől vezérelt, önmaga kiválasztottságáról meggyőződött vezető imázsát. Beszédeit érdemes alapos elemzés alá vetni, hiszen az utóbbi napokban elejtett mondatait lehet, hogy nemsokára egy alapjaiban új, diktatórikus jellegű felépítmény homlokzatán láthatjuk viszont.
Nem tudom, a T. Olvasó hogy van vele, e sorok írója végighallgatta Orbán „tusványosi” beszédét, amelyet a Hír Tv után a közszolgálati csatornák egyébként több alkalommal is megismételtek. (Teljes, leírt változata e pillanatig nem található az interneten*, pedig a beszéd pár év múlva politikatörténeti szöveggyűjteményekbe kívánkozik majd. Leginkább bőséges közlése illetve a videó elérhető itt.) A teljes elemzés, a beszédből kirajzolódó konstrukció egésze meghaladja mostani lehetőségeinket, viszont több mondat is kínálkozik arra, hogy gyűjtőlencsébe fogja az orbáni rendszer egész ideologikus konstrukcióját. A miniszterelnök a következőt is mondta hőségben bóbiskoló erdélyi illetve magyarországi híveinek: „Egész történelmünket is új, korábban nem ismert nézőpontokból kezdjük tanulmányozni.”
Ha az ember csak ennyit hall, logikusan visszakérdez: ugyan miért? De a miniszterelnöki előadás nem szűkölködött részletekben sem. Maradjunk mégis az ominózus mondatnál. Először is a feltűnő többes szám első személynél, amelyet Orbán gyakran használ úgy, mintha csupán két fél (ő és népe) közösen kiforrott elhatározását öntené szavakba. Ám nemcsak erről van szó: ő egyszerűen királyi többest használ. Igényt formál arra, hogy új történelemképet alkosson, a nemzeti (és nyilván: az egyetemes történeti) múltat sajátos nézőpontjából újraértelmezze. Azzal persze önmagában nincs probléma, ha a történettudományban új nézőpontok, értelmezések, divatos szóval: narratívák fogalmazódnak meg, amelyeken hozzáértő tudósok konferenciákat, szakfolyóiratok hasábjait felhasználva törik a fejüket. (Sajátjukat és egymásét egyaránt.) Szakmai szempontból persze kíváncsian várjuk, hogy milyen „új, korábban nem ismert” értelmezésekről lehet szó, hiszen a történelem, mint tudomány, valóban változatos diszciplináris megközelítéseket tesz lehetővé.
Viszont nagyon is figyelemre méltó, ha ezt egy vezető politikus jövőbeli programként határozza meg. Nyilvánvaló, hogy Orbán nem önnön hobbijáról beszélt (ha a történészkedés számára valóban az), hanem arról, hogy új, semmihez nem mérhető, és minden másnál tökéletesebbnek hitt politikai rendszert épít. Ez már önmagában elgondolkoztató, hiszen nem biztos, hogy a formálódó orbáni Magyarország, amelynek most átélői vagyunk, valóban nélkülözi a történeti előképeket, s hogy az általa fémjelzett rendszerhez hasonló még sosem volt. (Meglehet, hogy így van egyébként.) Viszont a miniszterelnök már tovább is lépett: az új jövőhöz új múltra is szüksége van, s ahogy az általa determinált és vizionált jövőt boldognak, egyedül célra vezetőnek képzeli, úgy a saját történelemképéről is könnyen hiheti, hogy csak úgy lehet értelmezni a mögöttünk hagyott évszázadokat.
A következő érdekes mondatrész az állítmány, miszerint csak most „kezdjük” új módon tanulmányozni a történelmet, vagyis olyan múlt-értelmezést kaphatunk nemsokára, amelynek pontos mibenlétéről még a nagyhatalmú miniszterelnöknek is csak körvonalazódnak a gondolatai. (Rajta kívül persze még ezt sem mondhatja el magáról senki.) Nem kiérlelt rendszerről van szó, hanem olyanról, amelynek csupán a filozófiai kontúrjai vannak meg, s ezt ezután „kezdjük” (vagyis kezdi Orbán) megtölteni tartalommal. Azután ott van a mondat elején egy fontos elem, miszerint „egész” történelmünk átalakításának programját hirdette meg, vagyis nem egyes események, múltbeli személyiségek újraértelmezését, „helyretételét”, a vonatkozó kutatások ösztönzését tartja kívánatosnak, hanem egy ma még totálisan ismeretlen konstrukció megrajzolását a honfoglaló magyaroktól (vagy előbbről) az államalapításon, Mohácson, a Habsburgokon, a Horthy- és Kádár-korszakon át a 2010-es fülkeforradalomig. (Tett már ilyen típusú megjegyzéseket egyébként korábban is.) A szövegkörnyezetből, vagyis a felvezető, „vesztébe tántorgó” Európáról szóló fejtegetése pedig arra utal, hogy nemcsak a magyar nemzet múltját, hanem az európai történelem teljes újraértelmezését is saját szája íze szerint igényli.
Nem nehéz észrevenni, hogy ez az orbáni mondat-gyöngyszem már valóban azokat a túlfejlett tekintélyuralmi rendszereket idézi, amelyeket a „múltat végképp eltörölni” leállíthatatlan (mert önigazolást hajszoló) forradalmi hevülete hozott létre és tartott fenn hosszabb-rövidebb ideig. Azokat, amelyek nem elégedtek meg a hatalom megszerzésével, majd a politikai intézményrendszer saját képükre való átalakításával, önmagukat formába öntő alkotmánnyal, gazdaság-, oktatás- stb. politika „feltalálásával”, ennek megfelelő jogszolgáltatással és sajtóval stb. Hanem már a történelmi múltat is önnön képükre és hasonlatosságukra akarták átformálni, több-kevesebb sikerrel. Anélkül, hogy feltételezésekbe bocsátkoznánk az orbáni történelemértelmezés majdani tartalmát illetően, az eddigi kétéves kormányzás és a vonatkozó megnyilatkozások alapján néhány sejtésünk azért most is lehet. Orbánnak azok a politikus elődei, akik tudatosan törekedtek a történelemformálásra és a történelmet megújító szemlélet kialakítására egyszerre, valahogy mindig azokat a múltbeli eseményeket (személyeket, társadalmi csoportokat, folyamatokat stb.) tartották a legfontosabbaknak, amelyeket önnön előképükként lehetett felmutatni. Ha egy tekintélyuralmi rendszernek vagy diktatúrának balos volt az árnyalata, a hivatalos történetírás mindenben az osztályharcot és a proletariátust kereste (akként is fogalmazott), ha jobbos, akkor a vallási vagy „nemzeti” jelleget, és a példák hosszan sorolhatók. Márpedig Orbánról is sejthető, hogy lesznek „udvari” történészei, akik valahogy majd mindenben a hanyatló Nyugat és az egészséges magyarság küzdelmét, természetesen utóbbi sorozatos győzelmeit fogják látni, és talán még azt is hozzáteszik: „amint nemzetünk miniszterelnöke rámutatott…” (Lehet persze, hogy nem is lesz ez a jövőbeli fideszes múlt annyira új, csak a 20. században már levitézlett történelmi panelek újrahasznosított változata.)
Az eltelt időszak tapasztalataiból (különösen az Alaptörvényhez illesztett „hitvallás” történelemértelmezéséből, a Nemzeti Alaptantervből, az oktatási rendszer átalakításából, a tankönyvpiac leszűkítéséből stb.) az is kirajzolódik, hogy Orbán új, ma még ismeretlen történelemszemlélete nem marad meg egy közszereplő egyéni és vitatható véleményének. Épp ellenkezőleg: hivatalos rangra emelkedik majd, áthatja az iskolai oktatást, végighullámzik minden tankönyvön és nemzeti ünnepen tartandó megemlékezésen, és elvárják majd a történészektől is a tiszteletben tartását és követését. (Talán lesznek majd „másként gondolkodók” is.) Vagyis a most még nem sejthető történelemszemléletet jó eséllyel kötelezőnek is szánják.
Ide tartozik az az orbáni felvezető mondat is, miszerint „a fejünkben is átrendeződik a világról alkotott elképzelés”. (Elhiszem, hogy a miniszterelnök tényleg érzékel önnön gondolkodásában ilyen folyamatot, akkor is, ha sokan még nincsenek így ezzel.) Nem nehéz észrevenni a sorok között azt, hogy „a fejekben való átrendezést” (esetünkben a beharangozott új történelem kapcsán) népétől is elvárja majd a kormányfő. A tekintélyuralmi rendszerek hamisítatlan jellemvonása, hogy nem képesek megelégedni az állam működési mechanizmusának teljes átalakításával vagy épp a közterek szimbolikus elfoglalásával, hanem a társadalom gondolkodásmódját is az általuk egyedül kívánatosnak tekintett irányba akarják terelni, rosszabb esetben előbb-utóbb elvárják a polgáraiktól, hogy számukra megfelelően gondolkozzanak és ellenségesnek tekintik vagy akár ki is rekesztik azokat, akik erre nem hajlandók.
Aki politikai vezetőként így hirdeti meg a történelmi múlt újragondolásának szükségességét, annak a hangja nem a demokráciából szól. Kerülgethetjük a szót, de ki kell mondani: diktatórikusak voltak azok a politikai rendszerek, amelyek számára a történelem soha nem tudománynak számított, hanem az uralkodó ideológiának alárendelhető, nélkülözhetetlen önigazolásnak, a kizárólagos hatalomgyakorlás díszletének, amelynek „igazi” formájára e rendszerek első emberei találták csak rá. (Ráadásul legtöbbször nagyon zavarták őket a történelmi források, meg a velük bíbelődő értelmiségiek.)
Orbán beszédében amúgy elejtett ebből a „legújabb múltból” egy-egy (alábbiakban nem részletezhető, ám tanulságos) elemet. Például meghirdette azt a sajátos tételt, miszerint a „hazafiak” mindig könnyebben megegyeztek egymással, mint az internacionalisták. („Picit” leegyszerűsíti miniszterelnökünk a dolgokat, elfelejtve, hogy a nemzeti identitásokat rendszerint erősítette, ha egy másik nemzet ugyanilyen igényét tagadhatták, arról nem is beszélve, hogy mintha a múltban ezen identitásokat túlértékelő politikai erők összecsapásába, háborúiba belehaltak volna pár ezren.) Sajátos szavakat hordott össze a „nemzetek reneszánszáról”, a „második világháború árnyékában élő” Európáról, amelyeket nem fejtett ki pontosabban (ezért nehezebb is kommentálni), de érezhetően nagyon tetszettek neki a saját gondolatai. Az Európai Unió szapulása miatt többször beszélt viszont arról, hogy a politikában megvetendőnek tartja az „elvek és intézmények” tiszteletét, viszont kiemelten fontosnak azokkal szembeállítva a „hatalom személyes természetét”. Ebben pedig benne van, hogy nemcsak a „bürokratikus” EU-intézményektől idegenkedik, hanem az olyan „elvektől” is, mint például a demokrácia, amely kétségtelenül macerásabb dolog, mintha egy arra kiválasztott személy intéz el mindent az ő végtelen bölcsességével. (Olvassuk csak el például ezt a hajmeresztő eszmefuttatást: „Szerintem a hatalom személyes természetét illetően még jobb ösztönökkel rendelkezik Közép-Európa, mint a nyugatiak, mert nem éltük át azt a jóléti társadalmat, mint a Nyugat.”) Ideológiai konstrukciójának jellemzéséhez pedig hadd hívjam fel a figyelmet a demokrácia és a jogállam iránt elkötelezett Majtényi László korábbi remek cikkére, amelynek már címe szerint is „jobb intézmények, mint emberek uralma alatt élni”. A tartalmát pedig ajánlanám a miniszterelnök úr és követői figyelmébe.
Bármennyire zavaros is lesz ez az orbáni történelemszemlélet, attól tartok, sokat fogunk találkozni általános megfogalmazásaival, részkérdéseivel, hivatalos ideológusaival és botcsinálta lakájaival. S remélem, olyanokkal is, akik ki tudják vonni majd magukat a hatása, illetve a kényszere alól, pusztán csak azért, mert – jobb- és baloldalon egyaránt – annál sokkal jobban tisztelik az élet tanítómesterét.
* Ma már olvasható Orbán honlapján (a szerk.)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!