Aczél Endre
- Részletek
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
- Aczél Endre
Az én olimpiám – 5.
2012.08.02.
Ettől az angoltól joggal féltettem Gyurta Dánielt. Ezt az angolt – Jamiesont – csak világcsúccsal lehetett megverni Londonban. És Gyurta megcsinálta! A magyar úszók túlnyomó többségére nem jellemző módon itt, a 200 méter mellen is alaposan megjavította önnön legjobbját, a magyar csúcsot, amely egyébként azonos volt az olimpiai rekorddal – amiként tette ezt 100 méteren is (ahol 1 perc alatti egyéni és magyar csúccsal negyedik lett).
Ez a 100 méter volt a kulcs. Mármint annak megítéléséhez, hogy milyen formában van Dani, mit lehet tőle várni 200-on. Soha életében ilyen jól nem teljesített ún. gyöngébb távján, ennélfogva semmi meglepetést nem éreztem, amikor a szerda esti döntőben féltávnál gyakorlatilag – a rá egyébként már nem veszélyes – japán Kitadzsimával együtt fordult, és 130 méternél már legelöl úszott.
Arany! – MTI-fotó: Illyés Tibor
A „Gyurta-koreográfia” ennek előtte szinte minden Európa- és világbajnokságon az volt, hogy a magyar fenomén 100-nál még a középmezőnyben úszott, 150-nél került élközelbe, s aztán az utolsó ötvenen a szó szoros értelmében „leúszta” a mezőnyt. Most ez a „koreográfia” 180 fokos fordulatot vett: úgy tetszett, hogy amikor Kitadzsimát megelőzte, már nem lesz szüksége arra a bizonyos klasszikus hajrára. De az utolsó 20 méteren az uszoda mégis drámai színpaddá változott. A vezető magyarhoz egyre közelebb került az általam megjósolt „igazi” ellenfél, Jamieson, aki olyan hajrát vágott ki, mint amilyet Gyurta szokott. Pontosan olyat. Nem akarok ünneprontó lenni, de mint uszodai veterán, azt mondom: ha 210 méteres a verseny, az angol csap be elsőnek. Hála az égnek azonban, bajnokunknak megmaradt 15 század másodpercnyi előnye a korábbi minimum háromszorosából, és ilyenformán két világ- és két Európa-bajnoki aranya, egy olimpiai ezüstje után megszerezte élete első olimpiai aranyát is, egyszersmind a másodikat Magyarországnak. Csakhamar kiderült róla, hogy nemcsak világra szóló tehetség, hanem érzelmes nyilatkozó is: azt mondta a köztévé riporterének, hogy az utolsó métereken az édesanyjára gondolt. Ezzel megríkatta fél Magyarországot. És arra az ostoba kérdésre, hogy mi fog változni ezután az életében, azt mondta: semmi, legföljebb az éremgyűjteménye lesz gazdagabb. Nem csak érzelmes, értelmes fiú is.
Ezen a ponton kalapot emelek (még sokszor szeretnék emelni) az angol William Hill fogadóiroda előtt: ama hét arany közül, amelyet Magyarországnak megjósolt, az első (Gyurta) bejött. Most kicsit bizakodóbb vagyok a lólengésben várható újabb magyar-angol párharc (Berki kontra Smith) kimenetelére nézve, mert Smith a selejtezőben ugyanúgy jobb (sokkal jobb) volt ugyan, mint Jamieson Gyurtához képest, de a William Hillnél még mindig szilárdan áll Berki Krisztián (vasárnap esedékes) aranyesélye.
Még egy pici uszoda, mert másról is beszélni kell. Az úszószámok vége felé közeledve Cseh László – a jobb későn, mint soha elve szerint – megtalálta önmagát. Ha van „szép bor”, akkor van „szép úszás” is. Nos Cseh egy dupla betli (400 vegyes, 200 pillangó) lelki terhével a 200 méteres vegyesúszás elő- és középfutamában olyan elegánsan lett győztes, hogy (a döntőbeli) összesítésben csak Ryan Lochte előzi meg – Michael Phelps nem. Remek. Nem volna szép, ha Laci érem nélkül jönne haza Londonból.
Ez is uszoda, bár nem úszás. A két magyar vízilabda-válogatott szerda délutánig háromszor szállt vízbe és háromszor kapott ki. A hölgyek történetesen az Egyesült Államoktól. Szerdára (egy nappal a fiúk Montenegrótól elszenvedett veresége után) megkapták csoportjuk leggyöngébbnek ítélt – a spanyolok által például nagyon megvert – részvevőjét, Kínát, amellyel egyébként mindig szoros meccseket játszottunk. A négy negyedből három és valamennyiben csak futottunk az eredmény után, ahogy mondani szokás. A kínaiak jobbak voltak, szétlőttek bennünket, kétszer is vezettek három góllal. Néztem, és sokáig egy fillért se adtam volna azért, hogy a vége „ide” lesz és nem „oda”. De a nagyon megfiatalított magyar hölgypóló-válogatott az istennek se adta föl. És melléje szegődött a szerencse is. A cserekapus Gangl Edina, akit a „csakis miénk lehet az arany” (rög)eszméjéhez ragaszkodó Merész András szövetségi kapitány jó érzékkel hozott be, a negyedik negyedben kivédte „a kínaiak szemét is”, ők meg, akárhány 100 százalékos helyzetük volt is, mind kihagyták. Részvétem nekik, de nem őszinte. Győztes gólunk (Bujka Barbara) ugyanis a magyar „finesz” diadala volt – érdemes megnézni többször is a videóját – az erő fölött (11-10).
Gangl véd – MTI-fotó: Kovács Tamás
Amúgy: mivel a női vízilabdában csak két négyes csoport van, mindenki bejut az egyenes kieséses negyeddöntőbe, csak az a kérdés, kivel játszik aztán. Mi kivel? Oroszokkal, ausztrálokkal? Mindketten verhetők; nekem történetesen tetszik Merész – és a lányok – elszántsága. Tényleg minden lehet még.
Mielőtt provinciálisnak tűnnék, nyugtázom, hogy a szerdai angol lapok valósággal könyörgőre fogták: legyen végre brit arany, „nehogy oda jussunk”, mint a kanadaiak Montrealban, akik nulla elsőséggel végeztek. Nem értettem ugyan, mi végre a nagy türelmetlenség, de az istenek aznap valóban kegyeikbe fogadták a briteket: egyszerre két arany is kijutott nekik. Egyet hölgyevezőseik szereztek, egyet meg – logikusan – az idei Tour de France szupermeglepetés-győztese, Bradley Wiggins az országúti kerékpározásban. Tudják mi az a 44 kilométer, amelyet Wigginsnek le kellett gyűrnie a Tourhoz képest? Hogy Lorán Lenke klasszikusával éljek: lepkefing.
Na! Ugyanannyi aranyunk van pillanatnyilag mint a rendező országnak. Csakhogy olvasható egy olyan összesítés – a BBC „szórakozik” vele –, ahol mi jobban állunk, mint ők. Valamelyik pihent agyú szerkesztő kitalálta, hogy aszerint rangsorolja a részvevő nemzeteket, hogy csapatlészámukhoz KÉPEST hány érmet szereztek eddig. És ezen a dicsőségtáblázaton mi pillanatnyilag a negyedikek vagyunk Kína, Románia és az Egyesült Államok után. 11-10–9-3 az „aránylista”, ami Magyarország esetében annyit jelent, hogy 159 sportoló 4 érmet tudhat magáénak. Noha az amerikaiaknak 51 érmük van, Románia azért van előttük, mert a Team USA 542, Románia viszont csak 103 sportolóval érkezett, és ennyien „termeltek” ki 10 érmet az amerikaiak 51 érmével szemben. Jó játék.
Végül némi kéretlen politika. Az úszóstadionban szerda este – szakkomentátorként – megjelent a köztévé leírhatatlan tömegben bakizó riportere mellett Czene Attila sportállamtitkár (volt olimpiai bajnok), aki jónak látta elmesélni, hogy kapott Gyurta győzelme után egy SMS-t, amelyben Tőkés László – Orbán stratégiai szövetségese – gratulált „Erdély nevében” a magyar úszóaranyhoz. „Ez önmagáért beszél”, fűzte hozzá alázatosan a riporter, én meg azt kérdezem, hogy a volt püspök, a romániai magyar politika legnagyobb kártevője ugyan miképp gondol beszélni a háromnegyedrészt románok lakta Erdély, de akár az erdélyi magyarság nevében, amikor az ő pártja (EMNP) valamivel nulla százalék fölött teljesített a minapi önkormányzati választásokon. Vagy más. A soha, semmit sem jól látó riporter az amerikaiak mellúszó csillagát következetesen Szőnyi Rebekának nevezte, amivel elérte, hogy gyanútlan hallgatósága egy újabb magyar sztárt, egy eladdig ismeretlen úszót kezdett ünnepelni. Rebecca Soni, akinek a szülei magyarok és Kolozsvárról vándoroltak ki, az Egyesült Államokban született, és azon kívül, hogy persze beszél magyarul, semmilyen magyar kötődése nincsen – hacsak azt nem tekintjük annak, hogy ugyanaz az ember edzi őt Kaliforniában, mint Hosszú Katinkát (Dave Salo) –, még nem is járt Magyarországon, talán Kolozsvárott se. Származása okán nem kéne őt talán „magyarosítani”, vagy ha ennyire kényesek vagyunk, akkor ajánlom riportereinknek, hogy a Caroline Wozniacki nevű dán teniszező-csillagot ne nevezzék „Voznyaki”-nak, mert a hölgy lengyel és a neve Voznyacki-ként ejtendő ki.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!