Aczél Endre
- Részletek
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
- Aczél Endre
Az én olimpiám – 2.
2012.07.30.
Van aranyunk már, van „gyógyír a feledésre” (Katajev). De nem ezzel kezdem. Ami elfelejtendő, az persze a háromszoros olimpiai bajnok magyar vízilabda-válogatott nem hogy négygólos veresége, hanem esélytelen, bénult fellépése az örök mumus szerbek ellen. És akkor ünnepélyesen megalkotom az angol Gary Lineker „a foci olyan játék, ahol mindig a németek nyernek” bon mot-jának legfrissebb parafrázisát: a vízilabda olyan játék, ahol, ha magyarok és szerbek kerülnek egymással szembe, mindig az utóbbiak nyernek. Pót-parafrázis: kivéve, ha olimpia van. Most már ez se igaz, bár ha magunkhoz térünk, akkor az egyenes kieséses körben, mondjuk a legjobb négy között vagy a döntőben meccselhetünk még egyet velük. Talán nyertesen.
Ungvári Miklós (fehérben) küzd a grúz Lasa Savdatuasvili ellen a férfi 66 kg-os súlycsoport döntőjében - Ungvári ezüstérmet nyert - MTI-fotó: Kollányi Péter
Elsőnek Ungvári Miklóstól, a 66 kilós cselgáncsozótól kaptuk a gyógyírt, amihez csak annyit: a fene az orvost, aki felírta. Egy jukóra voltunk csak az olimpiai aranytól. A jukó persze nem hosszmérték, hanem a legkisebb értékű, egypontos dobás. Sajnálatos módon ezt az egy pontocskát egy grúz fiú neve mellé írták, holott kettejük közül föltétlenül Ungvári volt a jobb. Csak épp fogást nem tudott találni a tömzsi és ravasz grúzon, holott az előző meccsei közül kettőt ipponnal, a legnagyobb értékű dobással nyerte, ami súlycsoportjának kiemelkedően a legjobb teljesítménye volt. És a rákövetkező három erős – mindenesetre Savdatuasvilinél jóval erősebb – ellenfelét is „megjukózta”. Kis túlzással úgy állhatott ki a döntőre, mint a magyar labdarúgó válogatott 1954-ben Bernben az NSZK ellen, és… ugyanaz lett a vége. Ezüst.
Ahhoz képest, hogy Ungvári, akit én – laikusként – évek óta a magyar cselgáncs legeredetibb tehetségének gondolok, min ment át az elmúlt egy-másfél évben, ez a teljesítmény ugyannyit ér a szememben mint Kovács „Atom Anti” barcelonai aranya (1992).
Szilágyi Áron legyőzte az olasz Diego Occhiuzzit és aranyérmet nyert a 2012-es londoni nyári olimpia férfi kard egyéni versenyének döntőjében - MTI-fotó: Illyés Tibor
Az igazi gyógyírszerző a csonttá soványított magyar vívókülönítmény egyetlen kardozó tagja, az egyetemista, matematikus-tehetségnek elkönyvelt, tündérien kedves, mindössze 22 éves Szilágyi Áron volt – istennek hála, hogy kardozó! Mert hát a magyar kard ugyebár… Pézsa Tibor tokiói aranya után csekély 28 évet kellett várnunk a következőre (Szabó Bence, 1992), de most csak 20-at az újabbra. Őszintén szólva a „csapatmentes” magyar vívóküldöttség egyik tagjától se vártunk semmit (négyen vannak), még az idén Világkupa-győztes Szilágyitól, nagy-nagy ígéretünktől se, aztán ő mégis „beúszott”, mind hajdanán Czene Attila azon a bizonyos surranópályán, Atlantában, a 200 vegyes döntőjében. De igazságtalan vagyok. Szilágyi az egész vasárnapot félig önkívületben vívta végig, az elődöntőben és a döntőben valósággal „felfalta” orosz meg olasz ellenfelét. Aki látta az orosz elleni meccsét, tudta, hogy innen nincs, nem lehet megállás. (Kár, hogy Ungvárinál volt.) „Tök” esélytelennek látni és ilyenként is kezelni az ellenfelet: ilyesmit is ritkán látni vívódöntőben. (Ad notam: a William Hill angol fogadóiroda – a szakmában a legnagyobb – hét magyar aranyra adott oddsokat, a Szilágyié persze nem volt közöttük.) Aranyával és vívásával Szilágyi Áron megmentette a magyar vívás becsületét és – de ezt már csak puszta gonoszkodásból teszem hozzá – vívósportunk szerencsétlen menedzsereinek a státusát is talán. Az a sportág, amelyik aranyat hoz, „érinthetetlen”.
Vasárnap – interneten – megnéztem az Egyesült Államok kosárlabdacsapatának első meccsének a javát egy igen jó együttes, a franciáké ellen. (Többen közülük az NBA-ben játszanak, sőt van egy sztár is, Parker.) Ezt meg KELLETT nézni, mert a közbeszéd „második Dream Team”-et emleget. Az a bizonyos első, az 1992-es, amelyik első ízben hozta át Európába (Barcelonába) az istenáldotta tehetségek soha nem látott, a felülmúlhatatlan Michael Jordan vezényelte áradatát – addig amerikai profik nem indultak olimpiákon –, olyan hatást tett az Amerikán kívüli világra, aminőhöz hasonlót talán nem is lehet fölemlíteni. Az a csapat átlagban 44 ponttal verte az ellenfeleit – ez a mostani nem fogja. Annak a hatásnak a titka egyébként az volt, hogy az NBA-t – sportcsatornák, internet nem lévén még – leginkább csak Amerikában ismerték; az NBA különleges minőségét a Jordan (Pippen, Barkley, Bird, Robinson)-féle hírvivők itatták be Európa tudatába. Azóta az NBA sztárvonalon talán egy kicsit gyöngébb lett, de Londonba mindenesetre eljött LeBrun James, Carmel Anthony, Kobe Bryant s velük együtt eljöttek mindazok, akik változatlanul a világ krémjét reprezentálják kosárlabdában. Ám őket már jól ismerjük, idehaza is. Az NBA meccsei a világon bárhol elérhetők, nézhetők, senki sem ámuldozott azon, hogy ez a Team USA 27 ponttal verte a franciákat, amiképp verni fogja a többi ellenfelét is. Az a döbbenet, amelyet az „igazi” Dream Team okozott, megismételhetetlen. A mostaniak győzelmei nem ínyencségek lesznek, hanem háztartási plauzibilitások.
Nagy László és Császár Gábor a Magyarország-Dánia (25–27) mérkőzés után, a B csoport 1. fordulójában a londoni Copper Box kézilabdacsarnokban - MTI-fotó: Kovács Tamás
Vasárnap már éjféltájra járt, amikor kénytelen voltam elkönyvelni, hogy a magyar kézilabda-válogatott, amely előkészületi meccsen még az olimpiai bajnok franciákat is megverte otthonukban, nyitó mérkőzésén két góllal – egyébként remekül játszva – kikapott a nála föltétlenül jobb dánoknál. Ezzel ugyan, miként a vízilabdázóknál, semmilyen remény nem szállt el még, de nyugtázom azt is, hogy a „megmentőnk” nem volt a megmentőnk. A három éven át hezitáló barcelonai Nagy László a meccs elején két gólt lőtt, aztán a második félidőben szinte nem is játszott, s amikor bejött, három rossz passzából három gólt kaptunk. Nem mondom, hogy Naggyal rosszabbak lettünk, de azt se, hogy jobbak. A válogatott szellemi vezére egyszersmind legjobb góllövője Császár Gábor maradt, és – hát igen – akkor voltuk igazán jobbak az ellenfeleinknél, amikor „nagylaci” nem volt a pályán. Nota bene, ez még változhat, reménykedek.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!