Aczél Endre
- Részletek
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
- Aczél Endre
Az én olimpiám – 14.
2012.08.11.
„Die hard”, azaz Ne add olcsón az életed. Ezzel írta be magát Bruce Willis a filmtörténetbe. Mocsai Lajos, kézilabdázóink szövetségi kapitány egyfolytában attól óvta a tanítványait, hogy „olcsó” gólokat kapjanak. Azt kell mondanom, hogy nem kaptak, s ha a döntőbe jutásért vívott meccsen Svédországtól egy góllal kikaptak is, lehetett volna fordítva. A magyar csapatnak volt tartása. Nem hagyta a mezőny fizikailag legjobb állapotban levő, magasságra és testi erőre nézve legkiemelkedőbb együttesét megszökni. Akárhányszor elmentek a svédek két-három góllal, ügyes és leleményes megoldásokkal sikerült utánuk erednie. Az egygólos vereség „titkát” két dologban kísérlem megragadni. Az egyik: ezúttal kivételes balszerencsénk volt a kapufákkal és az ejtésekkel. Aminek be kellett volna mennie, nem ment be – ide sorolnék néhány büntetőt is. A másik: a svéd kapus(ok) teljesítménye. Ezúttal Fazekasnak az izlandiak elleni produkcióját egy Andersson nevű ember ismételte meg – nem véletlenül ölelgették és szeretgették őt „halálra” a meccs lefújása után a játékostársai.
A svédek technikai tudásban, ezt meggyőződéssel mondom, alatta maradtak a mieinknek. Viszont „begyötörték” szinte valamennyi komoly esélyüket. Izzadságos, de nagyon eredményes kézilabdát játszottak, körülbelül olyat, amely győzelemhez segítette őket az előző meccsükön is az Európa-bajnok dánok ellen. (Nota bene: mi a dánokat is megverhettük volna, a kétgólos vereség, amit a csoportmeccsen elszenvedtünk tőlük, a Mocsai-legénység egyik legjobb és legszerencsétlenebb alakítása volt.) Ebben a svéd csapatban nincsenek francia és spanyol típusú labdabűvészek, még csak olyan ellenállhatatlan figurák se, mint amilyenekkel az izlandiak büszkélkedhetnek, és mégis. Fizikailag nőttek/nőnek egy mind inkább fizikálissá váló sportágban az ellenfeleik fölé. Ennyit róluk, rólunk meg annyit, hogy akármi lesz is a vége (jönnek a bronzért a horvátok, jobb is lehetne…), a magyar kézilabda-válogatott minimum emelt fővel térhet haza az olimpiáról. A szerb meccs után öröm volt őket nézni. Igaz: mindannyian abban reménykedtünk, hogy az „izlandi csoda” megismételhető, de a csodák soha nem megismételhetők. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy az általam a világ legjobbjának kikiáltott horvát válogatott elődöntőbeli legyőzőjével, a sportág művészeivel (a franciákkal) mire viszik a svédek a döntőben.
Svédország–Magyarország 27-26. Putics Barna, Harsányi Gergely és Zubai Szabolcs. A férfi kézilabdaválogatott bronzéremért játszhat (MTI-fotó: Kovács Tamás)
Egyszersmind önkritikát kell gyakorolnom. Amelynek első fejezete a horvátok levitézlése. Igazán nem gondoltam volna, hogy Vori, Lackovics, Balics és a többiek nem menetelnek simán a döntőig. Ahogyan azt se gondoltam, hogy a szerb vízilabdaválogatottat negyeddöntőbéli legyőzőink, az olaszok megverik, és elütik Vanja Udovicsicséket a döntőtől, amelyet ők ellenünk gondoltak a végén megnyerni. Valami olyasmit írtam ugye, hogy a szerb csapat verhetetlen és Nobel-díj jár annak, akinek ez mégis sikerül. Alábecsültem az azzurrik új zsenijét Figliolit és társait (Felugo, Gallo), ezt a remekül összerakott, fiatal és éhes farkasokból álló társaságot. Holott Budapesten, nem sokkal az olimpia előtt legyőztek bennünket. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a biztos aranyesélyes szerbeknek még csak esélyük se volt rá, hogy nyerjenek. „Futottak” az eredmény után, s a végén háromgólos hátrányukat sikerült kettőre csökkenteniük: ennyi írható a javukra.
Legközelebb, ha esélyem adódik rá, óvatosabb leszek a verhetetlenségi jóslataimmal. Itt még két megjegyzést tennék: egyfelől, hogy a délszláv vízilabda még mindig arannyal jöhet ki a nagy versengésből, hiszen az olaszokkal a horvátok játsszák a döntőt. És a „nagy sorozatokban”, mint amilyen az olaszoké volt, bekövetkezhet a szükségképpeni botlás – amely a kézilabdában Izlandot sújtotta épp ellenünk. Másfelől: most átkozhatják a szerbek magukat igazán, hogy szándékosan döntetlenre adták a testvéri Montenegró elleni csoportmeccsüket, mert ha nem teszik, ugyanazon az ágon mennek tovább, ahol a „testvérek” – illetve ők ugyanott, ahol a szerbek –, és az elődöntőben, meglehet, nem az olaszokkal kell(ett volna) viaskodniuk, hanem az általuk szándékosan a másik ágra segített Montenegróval. Aminek vélhetően jobb kimenetele lett volna. „Így jár minden ügyeskedő”, mondanám szívem szerint, de hát a káröröm távol áll tőlem. Végtére is a szerb önbizalom indokolt volt. Se minket, se az olaszokat nem tekintettek komoly ellenfélnek az után, amit az előcsatározásokban műveltünk. Aztán lám…
Úgy fest, ez a bűnbánat napja. A kínaiak pénteken egyetlen aranyérmet sem szereztek, ráadásul sehogy sem tudnak az amerikaiak elé kerülni. (Korábban azt írtam, a kínaiakat lehet ugyan feltartóztatni, de csak ideig-óráig. Hát nem.) Mivel az atlétika nem a legerősebb oldaluk, alig hinném, hogy oda kerülnek. Mindenesetre abból az 55 aranyból, amit nekik jósoltak, eddig csak 37 jött be, és arra most már 100 százalékos fogadást lehet kötni, hogy a vége nem lesz 55.
Douchev-Janics Natasa, itt még csak a középdöntőért (MTI-fotó: Kovács Tamás)
Nekünk a végére – szombatra – Natasa maradt. Adja a jó sorsom, hogy ne kelljen megint bocsánatot kérnem egy „verhetetlenségi nyilatkozatért”, és Janics nyerje meg a 200 méteres sprintversenyt. Az előfutamban simán nyert. A középfutam más volt, hátrányt kellett behoznia ott, ahol – lévén a táv nagyon rövid – ilyesmire ritkán nyílik mód. Janics Natasa azonban megtette, látni, hogy duzzad az erőtől, „borzasztóan” meg lennék lepődve, ha a péntekinél egy kicsit jobb rajttal bárki is megelőzné őt. Egyébként neki ez az egyetlen aranyszerzési lehetősége, miután Kovács Katival az 500 m-es kettesben a németek mögött lemaradtak. (Négyesben nem evezett.) A legkevesebb, amit mondani tudok, hogy a papírformának a szombati döntőben ki KELL jönnie. Ad notam: papírforma volt az is, hogy Vajda Attila a kenu sprinttávon semmire se viszi. Miért kellett egyáltalán neki, Peking olimpiai bajnokának (újból) „égetnie magát”?
És akkor még röviden visszatérnék kedvencemhez, a sasszemű William Hill fogadóirodához. Hét aranyat jósolt nekünk, a vége, ha minden jól megy, kilenc lesz. Gyurta, Berki, Pars, Kozák Danuta bejött. A kajak női négyesre (miért is?), a férfi kajak kettesre, Szilágyi Áronra, Risztov Évára – négy aranyunkra – nem számítottak, a Kovács/Janics duóval és Vajdával mellé lőttek. A hétből akkor találnak majd el ötöt, ha Janics nyer. Éppenséggel nem rossz arány, de ebben a találgatásban az a szép, hogy mi magyarok éppen attól lettünk igazán meglepetten boldogok, ami a William Hill főkönyveiben nem szerepelt. Egy olimpiát a meglepetések tesznek „történelmileg” széppé – lásd még Egerszegi Kriszta vagy a kardcsapat 1988-as győzelmét, hogy közhelyszerű példákkal éljek. És nem is föltétlenül aranyat kell nyerni ahhoz, hogy a nemzeti büszkeség dagassza az ember keblét, hiszen ott van Ungvári dzsúdós és Lőrincz birkózó ezüstje meg még tucatnyi más bronzos és pontszerző hely. Ami nagy nemzeteknek – velünk ellentétben – egyáltalán nem jutott ki, boronganak is mindahányan. Ja, és előttünk még az öttusa, ahol minden lehet. Arany is, tizenötödik hely is.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!