Aczél Endre
- Részletek
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
- Aczél Endre
Az én olimpiám – 12.
2012.08.09.
Az úgy volt, hogy két magyar olimpiai arany élményét is elnyomta egy tétre menő, de éremmel pillanatnyilag nem járó kézilabdameccs. Amelyhez hasonlót én meg nem éltem meg. Biztos volt valaha, valamikor – talán Eb-n, talán vébén, talán európai kupákban – ilyen, de egész biztosan nélkülünk. Kajak-kenuban viszont ritkán történt valami nélkülünk.
Nincs ember e hazában (ideértve a kézilabda iránt amúgy közönyös nejemet is), aki ne tudná, hogy Golgotát járt Mocsai csapata, amíg két hosszabbítás után nyerni tudott a világ pillanatnyi legjobbjai közé sorolt, bennünket sorozatosan és nagy arányban verő Izland ellen. Nincs ember, aki a magyarok folyamatos vezetése és soha – igen, soha – nem látott újra- meg újraéledése után ne nyúlt volna iszonyatos káromkodások közepette a távkapcsoló után, amikor a lefújás előtt 14 másodperccel, izlandi vezetés (az egész meccsen összesen három volt) után mi „biztos”, kétgólos vesztők voltunk. Nincs ember, aki a magyar főnix láttán (vereség helyett döntetlen, köszönhetőn fantasztikus kapusunknak, „Nándinak” – ez a név eddig foglalt volt: Hidegkutinak) ne hitt volna abban, hogy MI megszolgáltuk a győzelmet, és az így vagy úgy, de el fog jönni.
Magyarország–Izland 34-33 (Fazekas Nándor, Nagy László, Zubai Szabolcs) – MTI-fotó: Illyés Tibor
Tévedés ne legyen: szerdán nem Dávid győzte le Góliátot. Az igazat szólva a negyeddöntőbe jutást érő, nyertes szerb meccs után telepedett meg bennem az a gondolat, hogy a Mocsai-csapat egyéni képességek dolgában (talán a horvátokat leszámítva, de ez se biztos) senkinél se gyöngébb, következésképp VALAMIKOR ki kell jönnie belőle annak, ami BENNE VAN. Erről a meccsről a drámán túl az marad meg az emlékezetemben, hogy Nagy Lászlót nem véletlenül szavazták meg a világ legjobb kézisének. Az eddigi magyar meccseken a világ legjobbja nem volt a világ legjobbja: szerdán az volt. Mint góllövő mindenképp, de legalább annyira mint irányító, helyzetfelismerő, mint védő és – nem kevésbé – szellemi vezér. Nagy, akiről helyzetének végleges tisztázódása (jön a Veszprémbe, nem kell kínlódnia még egy idényt a Barcelonában) alighanem levett valami óriási lelki terhet, azt a bizonyos „szellemi vezér” szerepet magától értetődő természetességgel vette át Császár Gábortól; mindvégig látszott, hogy ő szervez, ő irányít, rá hallgatnak. És ez nagyon, de nagyon kifizetődött nekünk. Mindig akkor voltunk halaványabbak, amikor nem volt a pályán, s akkor elemünkben, amikor ott volt. Én a magam részéről elfeledtem neki azt a rossz ízű három évet, amikor azzal vacakolt, hogy spanyol vagy magyar válogatott legyen-e. Lehet, a pillanat hatására teszem ezt, de hát én is esendő ember vagyok, mint mi mindannyian.
Dombi Rudolf és Kökény Roland – MTI-fotó: Kollányi Péter
Az én izgalom-dobogómon Dombi Rudolfé és Kökény Rolandé a második hely. Amikor a kajak kettes 500 méteres döntője után láttam, hogy a „sehonnai” portugálok arca ragyog, a mieinké meg szottyadt, elkapott az imént említett távkapcsoló-effektus. Ezer méteren át láttam harcolni ezt a két remek embert, hol a svédekkel, hol (a végén) a németekkel, s amikor mindkét csatából győztesen jöttek ki, akkor elképzelhetetlennek gondoltam, hogy a surranópályáról egy alapjában nem kajakos nemzet gyermekei (Portugália) a szó nem-fizikai értelmében megverhetik őket. Nem is verték – derült ki csakhamar a célfotóról, engem meg olyan boldogság fogott el, mint őket. A hasonlattal azért élek, mert Dombi és Kökény a himnusz alatt annyira szaporán szedte a levegőt, azaz küzdött férfimód a könnyeivel, hogy láttam: ez nem öröm, ez boldogság.
Szabó Gabriella még nem hiszi el, Kozák Danuta, Kovács Katalin, Fazekas Krisztina már igen – MTI-fotó: Kovács Tamás
A Szabó-Kozák-Kovács-Fazekas kvartettet 500-on csak a németektől kellett félteni, fölöslegesen. A táv második felében úgy mentek el fő riválisaiktól és mindenki mástól, ahogyan illett. Ez nem volt izgalmas meccs. Ez olyan volt, mint amikor az ember hátradől és „szól az asszonynak”, hogy kér még egy sört. Három kajak-kenu számból egy napon két arany: ez szerintem a nem föltétlenül elvárható maximum volt. Egyszersmind a William Hill iroda első tévedése. A hatodiknak befutó Vajdát fogadták biztos győztesnek a kenu 1000 méteren (6. lett, a jelek szerint nem vette nagyon a szívére, sőt), ehelyett bejöttek Dombiék. Amiből az következik, hogy a fogadó-királyok szerdáig jósolt magyar aranytömege „bejött”, csak másképp, mint gondolták. És Szilágyi Áronnal se számoltak. Minekünk meg teljesülhetnek a legszebb reményeink, hiszen eddig van hat aranyunk (én sok mással együtt négyet tippeltem mindösszesen, nem gondolva, hogy Pars és Berki meg a kajakosaink ilyen simán teljesítenek), és előtte vagyunk a „nagy kaszának”, amit csütörtökön Kozák Danuta, a Janics-Kovács-duó meg a férfi négyes ígér, ha ígér. Miért ne?
Lábjegyzet: a kajak klasszikusának a férfi 1000 méter számít, ahol is mi nem voltunk érdekeltek, ha csak azt nem számítjuk, hogy a kanadai Koeverden magyar anyától származik. Koeverden jó 800 méteren át vezetett, nem méterekkel, hanem hajókkal – és mi lett a vége? Lehajrázta őt a norvég Larsen. Hogyan lehet az erőt ilyen ostobán beosztani? – kérdeztem magamtól a futam végén, nyugtázva, hogy Koeverden képes volt rá. Nem figyelt eléggé a lappangó riválisra. Mással is megesett már.
Minthogy naplószerűen írok, most leállok, mert jönnek férfi pólósaink, és arra számítok, hogy legalább annyit fognak nyújtani a világbajnok olaszok ellen, mint a kéziseink Izland ellen. Ami a csapatsportokat illeti – sokban (kosárlabda, röplabda, labdarúgás) nem vagyunk ott –, csak beléjük helyezhetjük a reményeinket. Látványban ezek a mérkőzések nem összemérhetők az egyéni sportokkal, ahonnan mellesleg az aranyaink származnak.
Kásás Tamás elődöntő nélkül – MTI-fotó: Kovács Tamás
Hát ennek a gyönyörű szép napnak a vége szomorú lett. A magyar vízilabda válogatott kikapott az általa kicsit lenézett olaszoktól (9-11), éspedig úgy, hogy két gyors vezetés után kiengedte a kezéből a meccset. Nem ment a játék, mondta Mezei Dániel, teljes joggal. Nem jöttek be az emberelőnyök, az átlövések, mindaz, ami a világbajnokoknak sorozatosan bejött. Nem azért, mintha végig esélytelenek lettünk volna – a végén három gól hátrányból feljöttünk egyre –, de egészében és általában véve esélytelenek voltunk. Véget ért egy fejezet. Magyarország nem lett negyedszer is olimpiai bajnok, még csak elődöntős se, úgy látszik ez a csapat most és itt ennyire tudta vinni. Kell egy másik talán. Én magam Madaras szép balkezes góljain kívül semmi emléket nem viszek magammal. Csak egy csodálkozó fintort: a kézisek és a kajakosok sikerei miért nem tudták „feldobni” a pólósokat? Meg lennék lepődve, ha Kemény Dénes szövetségi kapitány tovább csinálná. Ott ült mellette Benedek Tibor, miként Tito Vilanova Guardiola mellett a Barcában, ideje átadni a marsallbotot. Persze van különbség: Guardiola győztesként vonult le a porondról. Vagy ha akarják: Kemény Dénes is csak negyedszerre, 12 év után bukott el; Guardiola fociban ennyiszer, ennyi éven át nem próbálkozhatott.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!