Aczél Endre
- Részletek
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
- Aczél Endre
Az én olimpiám – 1.
2012.07.29.
A debreceni úszó Európa-bajnokság aranyesője után euforikus állapotba került a jámbor magyar. Ha már itt, karnyújtásnyira a londoni olimpiától, felkészülés közben „ennyi” tudott kijönni a versenyzőinkből, mi lesz majd ott? – kérdeztük pirosló arcokkal. Hát az első napon az lett, hogy három Európa bajnokunk közül kettő – Hosszú Katinka és Kis Gergő – még a dobogóig se jutott el (holott Hosszúnak titokban már a nyakába akasztottuk az aranyat), büszkeségünk, Cseh László pedig döntőbe sem jutott. Fájdalmas volt, még akkor is, ha azzal vigasztaljuk magunkat, hogy nem annyira, mi magyarok, hanem a kontinensünk maradt le. Hosszú (4.) és Kis (6.) előtt tudniillik csak tengerentúliak végeztek, és 400 vegyesen, ahol Cseh a 9. legjobb időt úszta, a legjobb európai, az olasz Marin (akit Cseh rendre megvert korábban) a nyolcadik, tehát a legutolsó helyre úszott be a döntőben.
Cseh teljesítményére van is magyarázat meg nincs is. Az előfutamban szépen ott kocogott a minden idők legjobb úszójának elkönyvelt rivális, az amerikai Phelps nyakán, és a végén majdnem megverte. Ők ketten sok hosszal előzték meg a mezőnyt. Cseh joggal hihette, hogy mindketten biztos döntősök. Amíg rá nem nézett az eredményjelző táblára, s nem látta kettejük idejét. Akkor viszont azt hihette, joggal, hogy itt még baj lesz. Ezt történetesen megspórolhatta volna magának. Az én szememben nem mentség, nem „tévedés”, hogy egy időfutamban Phelpshez és nem az órához igazította a teljesítményét. Tudnia kellett, hogy azzal a 4:13 fölötti idővel, amit teljesít, végveszélybe sodorja magát. Tudnia kellett, hogy a biztos döntős helyhez 4:10 körüli idő kell.
Ne tudta volna? Óh, istenem. Életében sok ezerszer úszta végig a 400 vegyest. Bármiben fogadnék, hogy ma már minden egyes úszása után plusz-mínusz öt tizedre pontosan bemondja az eredményét. Még mielőtt az órára nézne. Amit tett, nem tévedés volt, nem is „a tévedések vígjátéka” (Kiss László szövetségi kapitány), végképp nem vígjáték, hanem hallatlan könnyelműség. Szárazabb leszek: rossz versenyzés. Függetlenül attól, hogy a döntőben Ryan Lochte, a későbbi győztes ellen minimális esélye se lett volna, de talán még három-négy másik tengeren túlival szemben se.
Apropó Lochte. Első londoni aranyát (jön még rá jó pár, fogadni lehet rá) úgy nyerte meg, mint Darnyi Tamás hajdanán a sajátjait. Úgy úszott el a mezőnytől, mint egy delfin, a negyedik úszásnemben, gyorson már vagy negyed uszoda választotta el a riválisaitól. Azért volt érdemes szombaton úszást nézni, hogy őt lássuk – na meg Hosszú legyőzőjét, a kínai tinédzser Jet, akiéhez hasonló utolsó 50 gyorsot én még nem láttam, legfeljebb utolsó 50 hátat (hiába, hazabeszélek), amikor Egerszegi Krisztina faképnél hagyott 14 évesen, Szöulban két NDK-s „ruhásszekrényt”.
(Ad notam: ha valaki nem emlékezne rá, voltak a női úszók között hajdanán kínai „ruhásszekrények” is, ám éppúgy eltűntek – persze doppinggyanú miatt –, mint NDK-s társaik, utóbbiak az országukkal együtt. De most Londonban a három első egyéni úszószámból kettőt kínaiak nyertek – teljesen normálisak –, ráadásul a 400 férfi gyorsot is betakarították, amiben az volt a feltűnő, hogy eddig szinte csak kínai nőkről tudtunk. Most már itt vannak a férfiak is, mint az oroszok a spájzban. Ezek tudnak valamit, amit más nem. Nem csak a GDP-jüket kell irigyelni.)
Az olimpia első napján egyetlen magyar úszó versenyzett kiválóan és meglepetésre kiválóan: a mellúszó Gyurta Dániel. Rosszabbik távján, a 100-on 1 perc alatti magyar csúccsal lett előfutamgyőztes, s jutott aztán még jobb idővel a döntőig. Sokszor leírtam: minden magyar úszóarany-jövendölés „billeg”; a 100-as teljesítmény után azt mondom, Gyurtának a maga fenomenális hajrájával éppúgy nyernie kell 200-on, ahogyan tavaly a sanghaji világbajnokságon a verhetetlennek hitt Kitadzsima ellen tette. (Aki, érzésem szerint, éppúgy leszálló ágban van, mint Phelps.)
Egy utolsó „visszalövés” az úszásra. A nap legrosszabb pillanata nekem nem Cseh kiesése és Hosszú Katinka 4. helye volt, hanem az a pillanat, amikor az általam Gyurtához hasonlóan aranyra tippelt tornász, Berki Krisztián lábai a magasból lejövet (nem is egy tizedmásodpercnyire) szétlendültek. A kétszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok „lólengőnk” a hivatalos fellépés – hála istennek csak selejtező – előtt úgy csinálta meg ezt a gyakorlatát, hogy a BBC tudósítója azt mondta róla állítólag: fenomenális. Hát amikor kellett, nem volt az. Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy a bírák jóvoltából csak a nevére és az eddigi teljesítményéra való tekintettel kapott 15 pont fölött, mert például egyik (izraeli) riválisát ugyanezért a hibáért nem tizedpontokkal, hanem egész ponttal büntették ugyanazok az emberek. Döntőznie mindenesetre csak nyolc nap múlva kell, reménykedjünk benne, hogy akkor nem ő, hanem legnagyobb riválisa, a nála most 8 tizeddel jobban teljesítő brit Louis Smith fog hibázni.
Ja és – bocsánat az understatementért – van már egy bronzunk. Amelyben az a szép, hogy Csernoviczki Éva cselgáncsban a „bronzmeccsen” egy japán világbajnokot vert meg, és az a nem szép, hogy ha nem is a fogadó irodáknál, de a magyar berkekben ő volt az egyik titkos favoritunk az aranyra.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!