Emlékezés Pápán


2012. július 15-ének délelőttjén szokatlanul népes volt a pápai belváros. A parkolók zsúfolásig megteltek. Emberek sétáltak a szemerkélő esőben egyesével, csoportosan a zsinagóga Petőfi utcai épülete felé. Itt nyílt meg fél tizenegykor az Elfeledett szomszédok – Családok, sorsok, történetek a pápai zsidóság két évszázadából című kiállítás. A rendezők különös szellemidézésre vállalkoztak. Fényképek és dokumentumok segítségével elevenítették meg azoknak a pápai polgárcsaládoknak a békés életét, akiket 1944-ben munkaszolgálat során vagy koncentrációs táborokban gyilkoltak meg. A szinte csoda folytán fennmaradt fényképek két és fél ezer áldozat életét, sorsát idézik a látogató elé, azokét, akiknek arca, neve évtizedekig szinte kitörlődött a közemlékezetből.**

Mi, a háború után született nemzedék tagjai csak mostanában, több évtizeddel a vészkorszak után szembesülünk élményszerűen szülővárosunk zsidóságának történetével. Most értjük meg, miért nem voltak zsidó iskolatársainknak rokonai, s ha voltak, miért éltek Amerikában vagy Izraelben. Miért volt textilraktár a zsinagóga, miközben a Nagytemplomba és a református templomba még a Rákosi korszakban is jártak emberek? Mostanában próbáljuk csak meg némi lelkifurdalással feltárni a „hiány helyét” (Kőbányai János), s Pápa történelmi térképére rárajzolni a reformátusok és katolikusok által belakott terek mellé a hajdani zsidó polgárok által látogatott szakrális és közösségi tereket. Pedig ezek nem is különültek el annyira egymástól. A Református Kollégium régi épülete közel volt a zsinagógához, s Petőfi is itt, az akkoriban „Zsidó utcának” nevezett utca egyik szegényes házában szállt meg pápai diáksága idején.


Pápai utcakép a második világháború előtt – az Elfeledett szomszédaink című kiállításról*

Pápán a tizenhetedik századtól éltek zsidók. Az izraelita hitközség 1748-ban alakult meg Esterházy Ferenc gróf védlevele alapján. Mint a pápai származású Jakov Katz Végzetes szakadás. Az ortodoxia kiválása a zsidó hitközségekből Magyarországon és Németországban (Múlt és Jövő, 1999) című könyvében írja, a zsidó polgárosodásnak legjobb esélyei az úgynevezett földesúri városokban voltak. Pápa ilyen volt, az Esterházyak támogatták a zsidó lakosok betelepülését. A városban nagy számban éltek ortodox zsidók, haszidok, iskoláik, imaházaik is voltak, Jakov Katz édesapja is egy ilyennek volt a tanulója. A zsidók száma a tizenkilencedik század közepén már a város lakosságának egyötödét tette ki, szükségük volt egy nagy befogadóképességű templomra. A klasszicista stílusban épült hatalmas neológ templom építéséhez Esterházy gróf is hozzájárult százezer téglával. Magyarország harmadik legnagyobb zsinagógáját, a pápait 1846. szeptember 11-én avatta fel Lőw Lipót rabbi magyar nyelvű beszéddel. Tágasságát jelzi, hogy a földszintjén mintegy nyolcszáz férfinak jutott hely,  a nők az erkélyen ültek.


A pápai zsinagóga a 20. század elején – Wikipédia

Pápán a különféle felekezetekhez tartozók jó kapcsolatban éltek egymással. Ezt bizonyítja az, hogy az 1583-ban alapított Református Kollégiumba az anyakönyvek tanúsága szerint már a tizenkilencedik század elejétől jártak izraelita tanulók, a helyi kereskedők és kézművesek gyermekei. Volt egy olyan tanév – az 1848/49-es –, amelyben a beiratkozottak többsége Mózes-hitű volt, ahogyan azt az anyakönyvek rögzítették. Még rabbicsaládok is küldtek tanulni Pápára gyerekeket, többeket éppen a héber nyelv magas szintű oktatása vonzott távoli településekről. A két felekezet közti kapcsolatot jellemzi, hogy Lőw Lipót főrabbi 1850 őszén rövid ideig személyesen tanította a kollégiumban a héber és a francia nyelvet, Pserhoffer Sámuel pedig a kollégiumi Jótékony Egylet orvosának tisztét látta el. A zsidó tanulók szülei közül pedig a tehetősebbek az 1830-as években több alapítványt is tettek a kollégium támogatására.

Pápa az elmúlt kétszáz évben gazdag kultúrájú polgárváros volt, ebben pedig nagy szerepet játszott felekezeti sokszínűsége és lakóinak toleranciája. Békében éltek benne katolikus polgárok, szerzetesek, protestánsok, elsősorban reformátusok és zsidók. Voltak közülük olyanok, akik áttértek valamelyik keresztény felekezet hitére, a többség azonban őrizte ősei hitét. A zsidó polgárság jelentős szerepet játszott a város iparának, kereskedelmének, kultúrájának fejlődésében. Életvitelükkel, munkakultúrájukkal, ízlésükkel polgári értékeket jelenítettek meg és közvetítettek. Az organikus együttélésnek ezt az idilljét törte darabjaira a magyarországi zsidótörvények kirekesztő szelleme, az azt követő üldöztetés. Aztán a véres végjáték: a pápai zsidóság túlnyomó többsége áldozatává vált a fasiszta tömeggyilkosságnak, a holokausztnak.


A pápai zsidó elemi iskola első osztályosainak csoportképe 1930-ból (Rosenfeld Henrik pápai fotográfus) – az Elfeledett szomszédaink című kiállításról

A történelmi események, ahogy mondani szokták, Pápára is begyűrűztek. 1944 májusában a  az Eötvös, Rákóczi, Petőfi, Szent László és a Bástya utcák által határolt területet gettónak nyilvánították. A 13 és fél hektárnyi gettót két méter magas fakerítéssel vették körül. Összesen 3600 ember volt ide bezárva, közülük 900-at a devecseri és a zirci körzetekből szállítottak ide. Egy holokauszttúlélő pápai, László András, aki később Amerikában fényes operatőri pályát futott be, így ír a getttóbeli életről: „A gettó viszonylag kis területén, megfelelő egészségügyi körülmények híján összezsúfolt sok ember miatt nagy volt a bűz. Nem vitték el a szemetet és nem takarították az utcákat. A megtelt emésztőgödrök kicsordultak és a forró napokon hányingert keltő bűzt árasztottak.” (Lábjegyzet a történelemhez. Budapest: Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2011, 152.). Innen vitték el a fiatal férfiakat, köztük László Andrást és Sándor bátyját munkaszolgálatra, a többieket pedig 1944. június 30. és július 5. között az auschwitzi megsemmisítő táborba.

Pápáról 3300 zsidó polgárt hurcoltak el, mintegy háromszázan tértek vissza. Az ő leszármazottaik jó része sem Pápán él már. A visszatérők, mint László András is, „kísértetvárosnak” látták Pápát: „Úgy éreztem magam, mintha egy idegen országban éltem volna, ahol mindenki megvetően, gyanakvóan és félelemmel néz rám. Mintha mindenki azt várta volna, hogy rátámadok és bosszút állok a múltért.”(Uo. 252.)

A hallgatás, a felejtés évtizedei következtek. Azért is – ez volt az ipari méretű és technológiájú emberirtásnak egyik perverz következménye –, mert nem volt hol emlékezni. A meggyilkoltak nevét csak közös emlékhelyekre véshették fel. Nem voltak sírjaik, hol „unokáik leborulhattak” volna, ahol elhelyezhették volna a kegyelet és emlékezés virágait vagy kavicsait. A szocialista korszak ideológiája tagadta a zsidóság sorsának az egyediségét, a holokausztot pedig a szokásos háborús szenvedések közé sorolva jelentéktelenítette el.

A múlttal való szembenézés céljából gyűltünk most össze, majd ezren, a templom épületében. A pápai zsinagóga már évtizedek óta nem szolgál szakrális célokat, bár 1945-ben Eisenberg Akiba győri rabbi újra felavatta. De ez éppen mostanában változni látszik. 2007-ben megalakult a Pápai Zsinagóga Hasznosítási Alapítvány, amely gyűjti a forrásokat az épület részben templomi, részben kulturális célú felújításához. A lepusztultságában is monumentális, sötét belső teret kevés lámpa világította csak meg, a falakon levő tárlókon fényképek és szövegek idézték fel negyven pápai zsidó család életét, munkáját, otthonát.


A megnyitó – a Pápa ma hírportál felvétele

A megnyitó istentiszteleten először a 70. zsoltár hangzott fel Schwezoff Dávid kántor tolmácsolásában. Polnauer Sándor berni főrabbi a zsoltár szövegéből kiindulva beszélt arról, hogy nem sebeket feltépni és embereket kioktatni jött, hanem azért, ami a kiállítás célja is: az elfeledetteket újra a közösség emlékezetébe idézni. Mert zsidó ember számára nincs szörnyűbb büntetés, nincs elviselhetetlenebb a felejtésnél.

A kiállítás megálmodója és megalkotója, dr. Gyekiczki András a holokausztot követő hallgatás évtizedeiről beszélt. Hallgattak a túlélők, mert túlságosan nagy fájdalommal járt számukra az emlékezés. Hallgatott a csendes többség, az együtt érzők és a közömbösök is. Csak a rendszerváltás után lehetett feltenni a kérdéseket, s csak most jött el a válaszok ideje. Erre készült a 2006-ban alakult PÁZSIT (Pápa és Környéke Zsidó Kulturális Egyesület), azzal, hogy mintegy 500 fényképet és több száz írást gyűjtött össze a zsidó lakosság életéről. Ezek egy része látható most a templom falán elhelyezett tárlókban, később pedig az egész anyag egy reprezentatív albumban. Célja a gyűjtésnek, a kiállításnak és az albumba rendezésnek az, hogy Pápa lakossága fogadja vissza tudatába történelmének ezt az elfelej(te)tett darabját, és ismerje meg elfeledett polgártársait, szomszédait.

Dr. Áldozó Tamás, Pápa polgármestere ezt a gondolatot fűzte tovább azzal, hogy mindenki hozza el a gyermekeit, és ismertesse meg velük hajdani polgártársainkat, mert csak így jöhet létre egészséges kontinuitás a történelmi gondolkodásban.

Politzer Sándor, a PÁZSIT elnöke saját családjáról beszélt. Nagyszüleiről és nagybátyjairól, a holokauszt áldozatairól, akiknek életéről az egyik tárlóban látható fényképek vallanak. Ő az „igazak”-at is említette, dr. Sulyok Dezsőt, Pápa országgyűlési képviselőjét és polgármesterét, valamint azokat a kisembereket, akik felemelték szavukat az embertelenség ellen, és saját  életüket is kockára téve védték zsidó szomszédaikat és ismerőseiket.

Ilan Mor, Izrael állam nagykövete az „eltűnt városok”, elenyészett zsidó közösségek sorában említette Pápát. Akiket innen elhurcoltak, akiket megkínoztak és megöltek, azok kettős kötődésű emberek voltak, mondta, éppoly lojális polgárai a magyar hazának, mint folytatói a judaizmus spirituális és kulturális hagyományának.

Az ünnepség hangulatához jól illettek a kulturális betétszámok is. Bálint András elmondta Radnóti Miklós az 1944. április 30-i dátumot viselő versét, a „Sem emlék, sem varázslat...”-ot. Elhangzott Max Bruch Kol Nidrei és Maurice Ravel Kaddish című műve Opicz József (ének) Zétényi Tamás (cselló) és Németh András (zongora) művészi közreműködésével. Énekelt még Pápa város Bárdos Lajos vegyeskara is.

A megemlékezés mártír istentisztelettel folytatódott a Veszprémi úti zsidó temetőben Polnauer Sándor főrabbi és Schwezoff Dávid kántor szolgálatával, Pápa város fúvószenekarának közreműködésével.

Vendégek jöttek több kontinensről – a pápai zsidóság leszármazottai –, Amerikából és Izraelből. Ők már a holokauszttúlélők második és a harmadik nemzedékéhez tartoznak. Voltak, akik már magyarul sem beszéltek, de fontosnak tartották, hogy a világ egyik távoli pontjáról eljöjjenek erre a méltó és nagyon régóta esedékes ünnepségre. A helyiek mellett részt vettek többen a kiállításmegnyitón a tudományos és kulturális élet kiválóságai, köztük Heller Ágnes filozófus és Konrád György író.

Szép ünnep volt. A békévé oldó emlékezésé.



* A kiállítás Facebook-oldala

** A kiállítás megnyitójáról szóló képes beszámolót lásd a Pápa ma hírportál oldalain


Huszár Ágnes nyelvész

Írásai a Galamusban



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!