Kövér és Károlyi
- Részletek
- Balogh S. Éva
- 2010. június 16. szerda, 04:02
Majdnem minden nap lehet olvasni a magyar médiában elrettentő történeteket a fiatalok siralmas történelemtudásáról. Valóban nehéz elhinni, de nincs okom kételkedni Bernáth László igazmondásában, aki szerint 15 érettségizett és újságíróiskolába felvett diák közül mindössze egy tudta, ki volt Szálasi Ferenc, és csak egynek hangzott ismerősnek Rákosi Mátyás neve. Az egyik diákja úgy tudta, hogy a második világháború 1948-ban ért véget. Remélem, hogy nem lesznek belőlük „intézményi kommunikátorok,” ugyanis ez az újságíróiskola állítólag erre képesítette ezeket a fiatalokat.
A tudatlanság egy dolog, a történelemhamisítás már megengedhetetlen bűn, és sajnos jobboldali körökben ez folyik. És nem csak a Jobbik részéről, amelynek vezetői között sokan vannak olyanok, akik történelemszakon végeztek. Ezekről a jobbikos fiatalokról többször is írtam (A Jobbik és a fiatal történészek, Történelemtanárok a Jobbikban, Két fiatal a Károli Gáspár Református Egyetemről). Ami a Károli Gáspár Református Egyetemen a történelem oktatását illeti, mégis milyen történelemszemléletet ültet a diákok fejébe Raffay Ernő, aki Magyarország 19-20. századi történelmét tanítja a jövő nemzedékének. Raffay leginkább a trianoni békeszerződés éles bírálatáról, a fegyveres revízió hangoztatásáról vált ismertté, és ezért „hamar a magyar radikális és szélsőjobboldal egyik kedvelt, sokat idézett és hivatkozott figurája lett”.
Raffay 2009. szeptemberében került be ismét a magyar médiába, amikor egy interjúban „elmulasztott lehetőségekről” beszélt. Szerinte 1989 és 2000 között „legalább fél tucat olyan komoly történelmi lehetőségünk volt, hogy korrigálni tudtuk volna a trianoni békediktátumot”. Raffay, aki Für Lajos minisztersége idején honvédelmi államtitkár volt, ebben az interjúban azt állította, hogy „horvát részről már 1990-ben felvetődött egy szövetség létrehozásának gondolata Magyarországgal... és egy ilyen szövetségben visszaszerezhettük volna a szerbek által elvett területeinket”. Senki ne lepődjön meg tehát azon, hogy a Károli Gáspár Református Egyetemről olyan fiatalok kerülnek ki, akik nem riadnak vissza még a fegyveres revízió gondolatától sem.
Nem is olyan régen még csak a szélsőjobboldal foglalkozott állandóan Trianonnal, Nagy-Magyarország széteséséinek okaival és természetesen bűnbakkereséssel. A bűnbakot hamarosan meg is találták Károlyi Mihályban. Raffay Ernő Trianon titkai című könyvében azt állítja, hogy a trianoni békeszerződés feltételeit alapvetően negatívan befolyásolta a belgrádi egyezmény. Megnyugtathatom Raffay Ernőt és lelkes tanítványait, hogy ez egyszerűen nem igaz. Alkalmam volt a határmegállapító bizottságok jegyzőkönyveit végignézni, és ott még véletlenül sem említették meg a belgrádi katonai egyezményt. Az sem igaz, amit egy másik, nem régen elhunyt hadtörténész, Zachar József állít, hogy a „belgrádi lépés … teljesen felesleges” volt. Ha nem hisznek a jobboldali történész urak Hajdu Tibornak ( Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom [Budapest, 1968], talán elfogadják azt, amit Romsics Ignác* mond erről a kérdésről: „A kormányzat első jelentős lépése egy katonai konvenció megkötése volt a balkáni francia haderő parancsnokával, Franchet d'Esperey tábornokkal november 13-án. Erre azért került sor, mert a tábornok érvénytelennek tartotta a padovai fegyverszünet előírásait [amit még az Osztrák-Magyar Monarchiával kötött az antant], s csapatai – november 5-én átkelve a Száván – magyar területek felé közeledtek.”
A másik kedvenc elképzelése jobboldali történészeinknek, hogy csak Károlyi és kormányának gyengesége miatt veszítette el az ország területeinek nagy részét. Bezzeg, ha Károlyi hadügyminisztere nem küldi haza a frontról hazatérő katonákat! Szidiropulosz Archimédesz, aki az 1956-os forradalom görög származású résztvevőiről írt könyvet, ilyen badarságokkal állt elő a Magyar Rádió a Vasárnapi Újság című műsorában 2005. november 1-én: „ha Tisza István lett volna [Károlyi] helyében, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a trianoni határok mentén az etnikailag kompakt egységben élő magyarság területei biztos hogy nem vesztek volna el.” Ellen kellett volna állni fegyveresen, úgy kellett volna eljárni, ahogy a Kratochwill Károly által felállított Székely Hadosztály, de azt nem teszik hozzá, hogy a székely csapatok „a kilátástalan helyzetben 1919. április 26-án Demecsernél letették a fegyvert, és Kratochwillt a románok Brassóba internálták”. Persze a jobboldali kommentátorok mindig hozzáteszik, hogy mindez csak azért történt, mert „a budapesti kormányok akadályozták Kratochwill csapatainak működését, azok vélelmezett ellenforradalmisága miatt”.
Azt még értem, hogy a fiatal Jobbik-aktivisták, akik Raffaytól és más jobboldali történészektől tanultak történelmet, nekiesnek Károlyi Mihálynak, akiről legrosszabb esetben azt lehet mondani, hogy naiv volt, amikor azt hitte, mivel róla tudják a győztesek, hogy demokrata és békebarát, kevésbé fogják Magyarországot büntetni, mint ha a régi politikai vezetők maradnának hatalmon. Ezek a jobbikos politikusok meg vannak győződve róla, hogy – mint Czeglédi János, a Jobbik budapesti elnöke mondta – „Károlyi Mihály dicstelen és magyargyűlölő tevékenysége hozzájárult a Tanácsköztársaság hírhedté vált magyarellenes pogromrendszerének 133 napig tartó véres rémuralmához is”. Ez még semmi! Hegedűs Tamás, a Jobbik országgyűlési képviselője szerint a trianoni békediktátumot Károlyinak „köszönheti” az ország. Károlyi szobrának a Kossuth téren, amit egyelőre csak fekete lepellel takartak le, el kell tűnnie.
Károlyi Mihály – Varga Imre, 1975 – Wikimedia/Csanády
Az ellenben egyszerűen mellbevágó, hogy Kövér László a Károlyi-szobor „eltávolítását ígérte a Magyar Hírlap és az Echo Tv közönségtalálkozóján”. Ugyanis Kövér, aki hét évig nyomta az ELTE jogi karának padját, „szabad idejében” történelmet hallgatott a bölcsészkaron. Teljesen tudománytalan elképzeléseit Károlyiról nem ott szedte fel, az biztos. Persze az is lehet, hogy nem jutott el a 20. századi magyar történelem tanulmányozásáig.
A helyzet az, hogy a szélsőjobboldal és Kövér történelemszemlélete Trianon és Károlyi kérdésében tökéletesen ugyanaz. Mire alapozom ezt a véleményemet? Egy beszédre, amelyet Kövér Kézdivásárhelyen mondott 2009. december 13-án. Ugyanis ezen a napon avatták fel Kratochwill Károly szobrát. A felavatásról kuruc.info is beszámolt. Szóval, mit is mondott Kövér ebből az alkalomból? Csak néhány idézet. Ma „hosszú évtizedek hazugságai után … már megállapíthatóak az égbekiáltó hibák és bűnök, feltárhatóak a soha el nem évülő felelősségek … az akkor bekövetkezett történelmi romlás egy alapvető okozati összefüggésének felismerésével a magyarság napjainkig adós maradt.” Kövér tehát megvilágosodott. Most már el lehet mondani az igazságot az égbekiáltó hibákról és a bűnösökről. Így aztán Károlyiról is. Ezért kell eltávolítani a szobrát is.
Kövér azt állítja, hogy „az elvesző magyar hazát és becsületet védő Székely Hadosztály nemzetiszínű kokárdát viselő székely katonáira rátörtek a budapesti kommunista kormány Vörös Hadseregének egyenruhájába bújtatott, sapkájukon vörös csillagot viselő katonái, akik szintén magyarok voltak”. Sőt, egyetértésben a románokkal, „harapófogóba fogták a székelyeket, két tűz közé szorították őket és pénztárukat kifosztották”. Ez nekem új. Ugyanis a toborzás a Vörös Hadseregbe csak április 20-án indult meg. A román csapatok április 23-án már Debrecent is elfoglalták, és mivel április 26-án Kratochwill megegyezett a román parancsnoksággal, és letette a fegyvert, Stromfeld Aurél vezérkari főnök kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. Sőt egy hosszú 320 oldalas könyv is jelent meg Gottfried Barnától arról, hogy a Székely Hadosztály egyes tagjai a Vörös Hadseregben szolgáltak.
Valószínűleg más forrásokat használtunk.
Az állítás a vöröskatonák szembefordulásáról a Székely Hadosztály nemzeti érzelmű tagjaival azonnal érthetővé válik, ha megnézzük, a vélt árulást mivel hasonlítja össze Kövér: a 2004-es népszavazással. Szerinte az 1918-19-es események mögött éppen úgy, mint a 2004-es népszavazásnál, az előzmények mindent megmagyaráznak. A „boldog békeidők” egyáltalán nem voltak boldogok, hanem „politikai, morális és intellektuális züllöttség” uralta az országot. Akkor is, és most is. És gondolom, Isten megbüntette a népét, és a „történelmi haza kifutott a lábunk alól”. (Ez is érdekes leírása annak, mi történt az elveszített háború következményeképpen.) Mégpedig azért futott ki, mert 1919-ben és 2004-ben a magyarok ugyanazt a hibát követték el. „Hagyták magukat meggyőzni az éppen hatalmon lévő kommunista irányzatok által arról, hogy ők már nem egy nagy nemzeti család tagjai.”
Kövér úgy gondolja, hogy 1918-19-ben mindenki helytelenül viselkedett, kivéve Kratochwill Károlyt és székely katonáit. Ők voltak azok, akik „visszaadták a hitet a magyaroknak, hogy sorsuknak nem csak elszenvedői, hanem alakítói is lehetnek”. Tehát Kövér véleménye megegyezik a szélsőjobboldal történelmi felfogásával. Károlyi szobrát el kell távolítani, mert érdemtelenül áll ott, hiszen Károlyi átadta a hatalmat a kommunistáknak, és a kommunisták miatt veszett el az ország.
Mondanom sem kell, hogy mindebből egy szó sem igaz. Károlyi nem adta át a hatalmat a kommunistáknak, mert a szociáldemokratáknak adta át, és a határoknak semmi közük nem volt a Magyar Tanácsköztársaság megalakulásához. A határokat már március 21-e előtt megállapították. Amikor Ján Smuts, az antant megbízottja ellátogatott Budapestre, és április 4-én tárgyalt Kun Bélával, akkor a demarkációs vonal, amelyet felajánlott neki, pontosan megegyezett a későbbi román-magyar határral. Kun Béla nem fogadta el, Smuts pedig felállt, és kijelentette, hogy nincs tovább miről beszélni.
Talán jó lenne Kövérnek újra beülni az iskolapadba, de semmiképp sem ajánlom a Károli Gáspár Református Egyetemet.
* Romsics Ignác, Magyarország története a XX. Században (Budapest, Osiris, 1999) 113 old.
