„Látom a jövőt”
- Részletek
- 2010. június 15. kedd, 03:13
- Gulyás András
Gulyás András
Nem tudom, Sándor György humoralista, akitől a címet kölcsönvettem, hogyan látja most a jövőt, látja-e egyáltalán, mindenesetre hosszú ideig, talán máig a jobboldali pártokat tartotta alkalmasnak hazája kormányzására, és ennek megfelelően egy magyarnemzet nevű szélsőjobboldali, bár magát polgári lapként meghatározó sajtótermékben publikált.
Ez az írás persze nem róla szól, meg nem az említett napilap „mintaszerű” einstandolásáról, hanem arról, miként látom én a jövőt. Azért tartom ezt most fontosnak megosztani azokkal, akiket érdekel, mert az utóbbi hetekben-napokban sokan, még amúgy képben lévők is csodálkoznak, meglepetten kapkodják a fejüket, hogy hát mi van itt máris, és mi lesz, hiszen még alig kezdődött el a jövő, és akkorát csaptak a lecsóba a „fiúk”-ból lett „államférfiak”, hogy már most nem győzzük magunkról törölgetni a szaftot.
Ezek az emberek vagy nem olvasták Debreczeni írásait, meg a könyvét, vagy nem hittek neki. Azt gondolták, ha Orbán és hű kollégái pozícióba kerülnek, főként minősített fölhatalmazással, akkor majd megnyugszanak, és okosan, még akár gesztusoktól sem visszariadva, az EU-val meg a szomszédokkal, a nemzetközi nagytőkével és talán egymással is egyeztetve pragmatista, lehetőleg a választók három harmadának megfelelő politizálásba kezdenek. Csalódniuk kell, az most már szinte biztos. Nem számoltak Orbán torz személyiségével, ami már rég átragadt tettestársaira, sőt választóira is. Úgy lettek foglyai szeretett vezérüknek, mint a lepke a fény csapdájának, ahonnan igen nehéz a szabadulás, amíg a villany ég. De ki kapcsolja le, és mikor? Lekapcsolja-e valaki egyáltalán?
És akkor a jövő: ebben az országban elsősorban a jobboldal húszéves, de különösen Orbán Viktor négy vagy inkább nyolc, de lehet hogy annál is több éves munkálkodása révén olyan mértékben deformálódtak el a lelkek – ez esetben ez a fennkölt kifejezés adekvát –, hogy gyógyulásuk vagy újraformálódásuk már nem lehetséges. Pontosabban lehetséges, de ahhoz óhatatlanul kell most már valami. Valami, amit senkinek, legkevésbé magamnak kívánok, és aminek előbb-utóbb mégis meg kell lennie. Egy igazi, nem egytankos, szemkilövetéses operett, nem is szavazófülkés, hanem véresen valódi forradalom, netán polgárháború.
A magyar emberek igen jelentős része fogékony a rasszizmusra, antiszemitizmusra, valamint a maga és nemzete azon tagjainak kritika nélküli magasztalására, akik hozzájuk hasonlóan szeretik a mellüket döngetni. Ezen a ponton akkor most értsünk egyet Ungváry Rudolffal, aki nemrég ezeken az oldalakon a magyar emberek történelmileg determinált jobboldaliságát hangsúlyozta. Ha – föltéve, de nem megengedve – ezen említett tulajdonságok (is) jelentik a jobboldaliságot, akkor a magyarok valóban nagyon jobboldaliak, de legalábbis azzá lettek az elmúlt két évtized máig tartó, a MDF-MIÉP-Fidesz-Jobbik, illetve a bértollnokaik (Bayer, és tettestársai) által gerjesztett agymosás következtében.
A most következő autokráciában ez a szomorú helyzet tovább eszkalálódhat, különösen akkor, ha a nép várható csalódása a kormányban a Jobbik erősödését hozza magával. Ez könnyen jelentheti Orbán pártszövetségének további radikalizálódását, és ez valószínűsíthetően egy permanens fasizálódáshoz vezet.
Így lesz-e vagy nem, majd kiderül, de hogy Magyarország már a jelenlegi romlottsága okán sem kerülhet el egy súlyos megrázkódtatást, egy megtisztulást jelentő kataklizmát, az szinte bizonyosnak látszik.
Adja az isten, hogy tévedjek!