Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. június 27.

• Nyomtatás

Részletek

2012. június 29. péntek, 03:54

Megbeszéljük

Bolgár György kérdései 2012. június 27-ei műsorban

Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy a Költségvetési Tanács és az Állami Számvevőszék elnöke óvatosságra intett a parlament költségvetési vitáján. Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter viszont a múlt hetinél is optimistábban beszélt a magyar gazdaság kilátásairól. Beruházási fordulat jön, mondta, és 2 százalék körüli növekedés. Igaz, hogy a költségvetésben csak 1,6 százalékkal számolnak. Ezek szerint a helyzet napról napra javul? Vagy álom, álom, édes álom?

Másik témánk, hogy a magyar országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága a szlovákiai Révkomáromban tart ma kihelyezett ülést. Annak ellenére, hogy amiatt a szlovák parlament elnöke tiltakozott. Hogy akarunk összetartozni, ha közben a szomszédainkkal veszekszünk?

Mit szólnak ezenkívül ahhoz, hogy a legújabb nemzeti konzultációban eddig mindössze 370 ezer válasz érkezett vissza a kormányhoz. Vajon mitől ilyen lusták és lassúak a választópolgárok? Akik összesen több mint 8 millió levelet kaptak Orbán Viktortól. Lehet, hogy csak megfontoltak?

Mi a véleményük továbbá arról, hogy a Jobbik volt alelnökét és európai képviselőjét, Szegedi Csanádot lezsidózzák a szélsőjobboldalon, miután egy szélsőséges portál kiderítette, hogy édesanyja zsidó származású. Vajon lesz katarzis? Vagy csak még durvább antiszemitizmus?

És végül beszéljük meg, hogy már ősztől minden nap kötelező lesz a testnevelés az iskolákban. De minek a kárára?

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

A kormány két évéről
Takács Gábor, a Nézőpont Intézet elemzője

Bolgár György: - Ma a reggeli külföldi lapszemlénkben hallottam kollégámtól, hogy Ön megjelentetett egy – gondolom – olvasói hozzászóló levelet a bécsi Die Pressében. Ugye így volt, jól emlékszem?

Takács Gábor: - Igen, egy hosszabb terjedelmű kommentárt jelentettem meg. A dolog előzménye annyi, hogy a múlt hét elején megjelent, szintén a Die Pressében  egy Bécsben élő magyar történésznek, Ráski Bélának egy írása*, amelyben az Orbán-kormány első két évét elemezte különböző szempontokból.

- És nem takarékoskodott a kritikus megjegyzésekkel.

- Nem nagyon. Talán annyit érdemes idézni belőle – mert nyilván az olvasók vagy a hallgatók közül kevesen olvasták ezt az írást –, hogy röviden dilettánsnak, nem konzekvensnek és katasztrofálisnak minősítette ezt az első két évet. Úgy éreztem, hogy szükséges egy kicsit árnyalni a képet, már csak azért is, mert rendszeresen követjük a külföldi sajtóban a Magyarországról megjelenő írásokat, tudósításokat és nagyon sok olyan megállapítással találkoztam ebben az írásban, amik visszaköszönnek, már fél-, egy-, másfél, kétéves múlttal rendelkező toposzok. És úgy gondoltam, hogy ez a kétéves cezúra megfelelő alkalom arra, hogy megpróbáljuk egyszer legalább összefoglalni, hogy mit érdemes a mérleg másik serpenyőjébe tenni.

- Teljesen egyéni indíttatásból gondolta így, hogy én, mint a Nézőpont Intézet kutatója, elemzője úgy gondolom, hogy ez nem igazságos, ez nem fair, nem jól látja a dolgot, nem tárgyilagosan, nekem ebből elegem van írok egy levelet a Die Pressének?

- Nyilvánvaló, hogy minden egyes külföldön megjelenő írásra nem volna egyszerűen kapacitása az embernek, meg értelme sem volna reagálni mindre. Általában a fontosabb sajtóorgánumok, külföldi lapok illetve blogoldalak figyelésével foglalkozunk, illetve ezekkel próbálunk olyan kapcsolatot kialakítani, hogy adott esetben fogadókészek legyenek egy-egy írásunkra. És úgy ítéltük meg, hogy a Die Pressének egy ilyen terjedelmű írása megfelelő, hiszen itt karakterszámban hat-hétezer karakter közötti írásról volt szó, tehát szemmel láthatóan nagy teret szántak neki. Úgy gondoltam, hogy ezt érdemes megpróbálni.

- Úgy gondolta vagy úgy gondoltuk? Mert többször többes szám első személyt használt.

- Amikor többes szám első személyt használtam, akkor arra gondoltam, hogy a kollégáimmal figyeljük a külföldön megjelenő sajtótermékeket, de alapvetően én vagyok az, akinek az a feladata, hogy az esetleg megszülető kommentárokat, cikkeket megfogalmazza és adott nyelven bemutassa.

- De ezt mikor, ki határozta el, hogy a Nézőpont Intézetnek az is dolga, hogy válaszoljon alkalmanként külföldi kritikákra, megjegyzésekre? Hiszen egy tudományos kutatóintézet, közvélemény-kutatással foglalkozó meg elemzőintézet általában és alapesetben nem ezzel foglalkozik.

- Azért a magyar médiában, ha belegondol, a televízióban, rádióban vagy akár a különböző újságokban is szerepelnek politikai elemzőintézetek munkatársai, s ezeket azért olyan értelemben nem lehet tudományos intézeteknek nevezni, mint mondjuk az akadémiai kutatóintézeteket, mert azok között számos baloldali és néhány jobboldali beállítottságút találunk. Ezek munkatársai rendszeresen szerepelnek, rendszeresen publicisztikákkal, nyilatkozatokkal, kommentárokkal blogbejegyzésekkel és mindenféle egyéb megnyilatkozási formákkal részt vesznek a médiában, a véleményformálásban.

- De a magyar médiában. Itthon.

- A magyar médiában. És természetesen ez vonatkozik kisebb, sokkal kisebb mértékben a külföldire. Hadd mondjam, ha már ez szóba került, hogy amikor én tavaly ősszel először vettem fel a kapcsolatot a Financial Times újsággal – ahol szintén megjelent azóta néhány kommentárom –, akkor pontosan egy olyan írásra reagáltam, ami egy magyarországi elemzőkolléga tollából jelent meg a Financial Times portálján.

- Az ki írta? Ha nyilvános volt, akkor nincs mit takargatni róla, nem sértünk vele senkit, csak egyszerűen nem emlékszem magyar vendég kommentátorra a Financial Timesban.

- Nem a nyomtatott sajtóban jelent ez meg. Létezik egy olyan blog, ahol rendszeresen jelennek meg Kelet-Közép-Európával foglalkozó írások és egy ilyenről van szó.

- És egy magyar politológusnak jelent meg a cikke?

- Így van, egy magyar politológusnak, aki egyébként teljesen nyilvánvaló, hogy ugyanazokat a véleményeket vállalja Magyarországon is. Ahogy mondjuk én vagy egy intézetbeli kollégám is, ha nyilatkozna külföldi médiának, akkor egyértelműen nyilatkozna.

- Értem. És akkor elhatározták, hogy ha mondjuk balliberális oldalról szabad, akkor miért ne volna szabad Fidesz közeli oldalról?

- Igen és nem is feltétlenül az, hogy mi szabad és mi nem, egész egyszerűen arról van szó, hogy ha most konkrétan erről a Die Pressés írásról beszélünk, akkor nagyon sok esetben nem is véleménybeli eltéréseket éreztünk, hanem az volt a szilárd meggyőződésem, hogy itt ténybeli kérdésekről is szó van.

- Még egy kérdést feltennék az általánossal kapcsolatban, aztán térjünk át a Die Pressére konkrétan, illetve az Ön válaszára. Nekem valahogy rémlik néhány hónappal ezelőttről, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes egy nyilvánosan megjelent nyilatkozatában azt mondta, hogy annyi kritikus vagy támadó vélemény jelenik meg Magyarországgal szemben a nemzetközi sajtókban, hogy kormányoldalról ez ellen tenni kell, és akár fizetnének is azért, hogy megtalálják azokat, akik hatásosan megvédik a kormány álláspontját. Ennek nincs köze ahhoz, hogy például Önök aktívabbak lettek kormányközeli oldalról? Nem a pénz miatt, nehogy félreértsen, nem hiszem, hogy a kormány így pénzeli mondjuk az Ön egyik írását, csak a kormányzati elhatározást erősítendő hoztam ezt fel.

- Erre hadd mondjam azt, hogy tudomásom szerint a kormányzati kommunikáció az sem néhány hónappal ezelőtt, sem pedig jelenleg nem a miniszterelnök-helyettes úrhoz tartozik.

- De az igény megvan.

- Másfelől pedig érdekes azt látni, hogy amikor egy ilyen igény megjelenik – bár nem kötném én ezt egy konkrét megnyilatkozáshoz – inkább az tapasztalható, hogy a kormánynak azok a tisztviselői, akik hivatalból ezzel kell, hogy foglalkozzanak, mindenekelőtt mondjuk a nagykövetek, időről időre azért elhelyeznek egy-egy véleménycikket hasonlóan neves amerikai brit, német, osztrák lapokban.

- Szorgalmasan írogatnak, az igaz. A kritikusok meg azt mondják, hogy ez inkább olyan pártállami módszer szokott lenni, az észak-koreai meg hasonló nagykövetek szoktak helyreigazító cikkeket írni a nagy lapoknak, de nem akarom magunkat Észak-Koreához hasonlítani.

- Hadd idézzek fel annyit újságírói gyakorlatomból, hogy például egy jelentős európai uniós tagállam budapesti nagykövete több ízben helyezett el a kormánya álláspontját kifejtő írásokat és ebben sem a szerkesztők, sem az olvasók, sem én mint újságíró, aki ezekkel találkozott, nem éreztünk kivetnivalót. Tehát én nem gondolnám, hogy ezek pártállami reflexek, itt arról van szó, hogy ezt a fajta offenzívát a kormány a maga eszközeivel nyilván megpróbálja valahogy menedzselni. Itt nem kell arra gondolni, hogy én heti rendszerességgel teleírnám a nyugati sajtót. Amikor úgy adódik, hogy fogadókészség is van, illetve egy megfelelő olyan megfogalmazott vélemény, amivel mondjuk érdemes vitába szállni – konkrét esetben egy kétéves periódus értékelése –, akkor megtesszük.

- Akkor áttérve a konkrét ügyre és a konkrét válaszra, azzal jellemezte hajlandóságát, hogy megírja ezt a választ, hogy most már rendszeresen visszaköszönnek azok a bizonyos régi toposzok. A nyugati sajtó, a nyugati közvélemény, akár a nyugati kormányok is rendszeresen ismételgetik ugyanazokat a fenntartásaikat és bírálataikat a magyar kormánnyal szemben, és ezt nyilván sokan a kormányzati körökben vagy kormányhoz közelálló körökben unják. De vajon nincs-e igazuk ezeknek a nyugati kritikusoknak?

- Pontosan ezt a fajta kérdésfeltevést érzem kicsit félrevivőnek. Általánosságban azt mondani, hogy a kritikusoknak igazuk van-e, nyilvánvalóan nem lehet. Bizonyos kritikáknak igazuk van, bizonyosoknak nincsen. Nyilvánvaló, hogy én azokat a pontokat igyekeztem összegyűjteni, amelyekben úgy éreztem, hogy igazságtalan a megítélés. Például azért érdekes megnézni az eredeti kommentárban, hogy gyakorlatilag egy darab szám sem szerepel bennük. Úgy beszél a szerző gazdasági problémákról, gazdasági iratokról, hogy számot nem idéz. Azt mondja, hogy az Orbán-kormány nem tett le programot az asztalra. Tulajdonképpen ez volt az első olyan pont, ahol úgy éreztük, hogy azért hozzátartozik a képhez az, hogy a Nézőpont Intézet nemrég készített egy elemzést, amelyben megpróbáltuk összegyűjteni azt, hogy a kormányprogramban, pontosabban abban a választási programban, ami később egy az egyben kormányprogrammá vált, mik a konkrét lépések.

- És talált benne kilencvenkettőt. Hogy csinálták ezt? Mert én is elcsodálkozom ezen.

- Az igazság az, hogy ez néhány héttel ezelőtt publikált elemzésünk, amit az Intézet honlapján bárki eltölthet.

- Azonnal pótolni fogom. De én olyanokra emlékszem, hogy megmentjük az egészségügyet. Ahhoz képest, hogy csökken az egészségügyre fordított állami kiadás és látjuk a következményeket is, én nem értem, hogy mi ebben a megmentés és a konkrétumot sem látom.

- Ha már az egészségügyet idézte, akkor hadd mondjak arról a területről néhány konkrétumot. Például konkrétan megjelent az, hogy a különböző ellátási szintek egyértelmű meghatározása. Megjelent az, hogy a várólisták hosszának csökkentése legalább a felére. Megjelent az, hogy fiatal orvosok praxishoz jutásának támogatása. Összesen ezen a területen mi huszonhét ígéretet találtunk, a rend területén kilencet.

- És csökkentek a várólisták? Praxishoz jutottak a fiatal orvosok?

- A várólistákat pontosan azért idéztem, hogy mutassam azt, hogy nagyon nagy számmal voltak olyan ígéretek, amik nem teljesültek. Mi egy olyan módszertant követtünk, hogy az egyes ígéreteknél megnéztük azt, hogy akár törvényi előterjesztés vagy bármiféle más kormányzati lépés szintjén történt-e ezen a téren valamiféle előrelépés. Nullától négy pontig terjedt az, amennyit adtunk egyes területeknek, és ez alapján jött ki egy olyan hatvannégy százalékos teljesítménymutató, ami természetesen nem azt jelzi, hogy a kormány hatvannégy százalékkal teljesítette a feladatát, hiszen egy kormányprogram mindig csak egy kiinduló helyzetet vehet figyelembe. Mindenesetre az egyértelműen kiderül belőle, hogy nem állja meg a helyét az, hogy nem voltak konkrétumok.

- Térjünk vissza még az ígéretekhez. Én úgy emlékszem, hogy a programban megígérték a magánnyugdíjpénztári vagyon megmentését vagy megőrzését, hogy nem hagyják, hogy ez a vagyon elvesszen, aztán váratlan fordulattal – az ígéreteket talán egészen másképpen értelmezve – államosították a magánnyugdíjpénztári vagyont. Lehet persze azt mondani, azt is mondja a kormányzat, hogy ezzel jól megmentettük, de ha egyszer a magánnyugdíjpénztárak hozammal gazdálkodtak és ki is fizettek tényleges reálhozamban több százmilliárd forintot a magánnyugdíjpénztári takarékoskodóknak, akkor sajnos ennek az értelmezésnek nincs alapja. Magyarán most akkor ez teljesített ígéret volt vagy éppen egy megszegett ígéret?

- Ez nagyon jó példa arra, hogy a jogszabályi, törvényi lépések számbavétele csak egy szegmense lehet a bármiféle kormányzati munka értékelésének. Tehát nyilvánvaló, hogy lehet rögzíteni, hogy megszülettek olyan törvények, amik valamilyen célt megfogalmaznak. És azt, hogy ezt a célt elérték-e, egy későbbi és más módszertanú elemzéssel lehet kimutatni.

- Jó, értem én, akkor térjünk át arra, hogy mennyire igaztalanok a kritikák, például ami a dilettantizmust illeti. Ha a legutóbbi heteket nézzük, akkor ennek a Nyirő-ügynek az előkészítése, megtervezése, bedobása a köztudatba, megvalósítása, végrehajtása és a bukás egyértelműen dilettantizmusra utal. Utólag már egyik-másik vezető szereplő is azt mondta, hogy annak tudatában, ami történt, most már biztos, hogy nem csinálná azt, amit akkor. Aztán itt van a kötelező nyugdíjba vonulás bevezetése hatvankét év fölött a közszférában. Két másodperc alatt kiderült, hogy ha ezt akarnák megcsinálni a bejelentés után, akkor az egészségügy, valamint a felsőoktatás összeomlana. Folytassam még? A dilettantizmusra napról napra születnek újabb és újabb súlyos példák.

- A cikkben a dilettantizmus és következetlenség úgy fogalmazódott meg, mint a kormány gazdaságpolitikájának az alapvető jellemzője.

- Akkor megnézhetjük a gazdaságpolitikát is, mert azt látjuk, hogy a GDP Magyarországon visszaesett másfél százalékkal, az Európai Unióban a harmadik legrosszabbul teljesítő ország vagyunk, vagyis az eredmény nem igazol semmit a kormánypolitikából. Az infláció a legmagasabb, arról nem beszélve, hogy a gazdaságpolitikát totális bizalomvesztés övezi az egész Európai Unióban, de a nyugati világban is. A nemzetközi elszigeteltség gazdaságilag, diplomáciailag és politikailag ennél nagyobb nem lehet.

- Az Ön által idézett gazdasági adatokhoz érdemes hozzátenni azért az államháztartási adatokat is, tehát azt, hogy deficit terén tulajdonképpen az a 2,5 illetve 2,9 százalék, amit az idei és a jövő évre nem a kormányzat, hanem az Európai Bizottság vár, az az EU átlagnál sokkal kisebb.

- Igen. Hajlamos vagyok erre bólintani, és azt mondom, hogy a kormány ezt felismerte. Igaz, hogy 2010 nyaráig éppen meg akarta duplázni a költségvetési hiányt, csak erre Brüsszelben nemet mondtak, ezután jött ez a totális fordulat, de úgy, hogy Matolcsy György a napokban elismerte egy parlamenti bizottsági meghallgatáson, hogy háromezer milliárd forintos megszorítást hajtott végre a kormány. Talán nem így kellett volna, nem? És akkor ez is besorolható akár a kényszerű, de mégiscsak dilettáns megoldások sorába.

- Érdemes azért arra odafigyelni, hogy azok az irányok és azok a lépések, amiket tesznek két évre visszamenően, ha ezt az Ön által említett deficitcsökkentési célt, pillanatot kiindulópontként tekintjük, az azóta eltelt időszakban egy elég markáns jellemzője volt a kormány gazdaságpolitikájának, hogy nem a munkát próbálták megadóztatni, hanem a fogyasztást. A vállalatok terén azokat a szektorokat próbálták adóztatni, amelyek nem termelő, hanem szolgáltató pénzügyi társaságok. Ebben a kérdésben teljesen konzekvens volt a kormány és ezek jelentik egy-egy költségvetési politika fő sarokszámait.

- Értem. Hadd vitatkozzam Önnel. Azt mondja, hogy nem a munkát akarják megadóztatni, aztán érdekes módon a személyi jövedelemadó egykulcsossá tételével ugyan a jobb módúak munkáját valóban jóval kevésbé adóztatták meg, de az átlag alatt keresőket bizony megadóztatták. Már csak azért is, mert eltörölték a minimálbér adómentességét és a tizenhat százalékos adóval sokan kifejezetten kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek, amit aztán egy-egy állami vagy részben az állam által kikényszerített kompenzációval próbáltak meg orvosolni. Megint csak nyugodtan lehet mondani rá, hogy dilettáns módon. Belekormányozták magukat egy olyan gazdasági helyzetbe, aminek nagyon is kétséges az eredménye.

- A kommentáromban azt fogalmazom meg, rögtön az elején tézisként, hogy félidőben van ez a kormány, azt, hogy milyen területen ér el sikereket illetve kudarcokat, lehet latolgatni. Biztosan látni csak később fogjuk. De egy dologban nem hiszem, hogy vitatkozni lehet, hogy az a kísérlet, amit az Orbán-kormány elindított, gyakorlatilag az elmúlt két évtizedben a leghatározottabb kísérlet arra, hogy túllépjenek, korrigálják azokat a diszfunkciókat, amiket bizony 1990 körül kialakított, magában hordott, felszínre hozott a politikai, gazdasági, intézményi struktúra. Illetve azokat, amiket bizony még a szocializmustól örököltünk. Gondoljunk a nyugdíjrendszerben megbúvó egyáltalán nem öregségi jellegű ellátások óriási terheire. Tehát én azt gondolom, hogy irányként feltétlenül érzékelni kell azt, hogy mindezt egy olyan nemzetközi környezetben kell végrehajtani, amikor a nálunk sokkal nagyobb és erősebb országok vezetői sem feltétlenül biztosak abban, hogy másnap milyen árfolyamra és milyen gazdasági mutatókra ébrednek. Úgy éreztem, hogy ezeket a tényezőket szükséges hozzátenni a képhez. Azzal együtt, hogy megfogalmaztam azt, hogy nyilvánvalóan a sikerekről és a kudarcokról előbb-utóbb számot kell adni. De azt a fajta, egyértelműen lefelé mutató és semmiféle irányt, semmiféle szándékot nem látó értékelést, amivel a kiindulópontként kezelt elemzésben találkoztam, úgy éreztem, hogy árnyalni kell. Pontosan azért, mert ha egy külföldi ország, egy külföldi kormány teljesítményéről olvasunk, akkor bizony mi is hajlamosak vagyunk nagyon egyszerű panelekben gondolkozni. Egyszerűen azért, mert kevés időnk, kevés energiánk van azzal foglalkozni.

* Lásd kiemelt hírünket: Die Presse – Orbán és csapata legalább egy profi távozásra képes-e?

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Az újabb magyar-szlovák konfliktusról
Dorosz Dávid a Parlament nemzeti összetartozás bizottságának LMP-s tagja

Bolgár György: - Ahogy tudom, nem Révkomáromból beszél, ahol ez a Bizottság ma ülést tart.

Dorosz Dávid: - Nem, valóban, itt vagyok Budapesten, sajnos egy másik, előre egyeztetett programom miatt nem tudtam részt venni ezen az ülésen.

- Elment volna egyébként, ha nem lett volna más programja? Bár a Parlament a költségvetésről is tárgyal, úgyhogy nem tudom, mi a fontosabb. De ha minden szabad lett volna, akkor átruccant volna Szlovákiába?

- Igen, pontosan a költségvetéssel foglalatoskodtunk a frakcióban a mai nap, de amennyiben nem lett volna ilyen programütközés, akkor részt vettem volna ezen a bizottsági ülésen.

- Mi ennek az ülésnek a témája és Ön egyetértett-e azzal, hogy ezt egy szlovákiai magyar városban rendezzék meg vagy ezt az ülést ott tartsák?

- Itt azért azt el kell mondani, hogy az elmúlt másfél évben a bizottság majdnem az összes Kárpát-medencei magyar közösségnél járt és tartott ilyen kihelyezett üléseket. Szlovákiában is ez a második ilyen kihelyezett ülés, ahol általában a Bizottság tagjai – így jómagam is – a helyi közösségek helyzetéről, problémáiról tájékozódunk és velük beszéljük meg ezeket az ügyeket. Én azt gondolom, hogy ebben semmi kivetnivaló nincsen.

- Főleg akkor nyilván, ha a szlovák parlament vagy Romániában a román parlament illetékes bizottsága azt mondja, hogy persze, semmi kifogásunk ellene, jó munkát kívánunk, esetleg még segítünk is abban, amit szeretnének csinálni, nem?

- Természetesen. Ez a szlovák belpolitika csiki-csuki játszmája, ez a bizonyos Pavol Paska országgyűlési elnök úr által tett kijelentés a magyar kártya sajnálatos módon való újabb kijátszása volt. A szlovák belpolitika indokolta ezt a nyilatkozatot. Az LMP részéről felmerült, hogy hiba volt és nem értünk egyet azzal, hogy a Bizottság ülésére a felvidéki magyar pártok közül a Most-Híd vegyes párt képviselőjét nem hívták meg. Ez sajnos a Fidesz megosztó-kirekesztő politizálásának eredménye, amit az elmúlt két évben is folytatott a Kárpát-medencében, és azt gondoljuk, hogy ha van kivetnivaló ebben az ülésben, akkor az ülés megszervezésének ez a körülménye az, amivel nem érthetünk egyet és ami elítélendő.

- Nem tudom, hogy a szlovákiai Most-Híd párt elnöke, Bugár Béla is ezt tartja-e kivetendőnek vagy kifogásolnivalónak. Mindenesetre ő sem értett egyet ezzel a mostani üléssel, pedig elvileg akár nekik is segíthetne egy ilyen kihelyezett ülés. De ezek szerint meg sem hívták őket és ő sem tartja jónak, hogy most ezt ilyen körülmények között rendezték meg.

- Hogy teljesen őszinte legyek, én személy szerint gusztustalannak tartom azt, hogy a Fidesz a nemzet fogalmát politikai furkósbotként használja, jó magyarokra és rossz magyarokra osztja. Nemcsak a határon belüli magyarságot, hanem a határon túli magyarságot is. Ezek azok a folyamatok, amelyek eredményeképpen a határon túli magyar közösségek járnak rosszabbul, például azok az emberek, akik egyértelműen támogatták Bugár Béla pártját. Mégis a Fidesztől, Orbán Viktortól és a kormánytól teljes elutasítást kapnak csak.

- A korábbi kihelyezett ülések alkalmával vajon az illetékes magyar bizottság vezetői vagy elnöke egyeztetett az ottani szomszédos ország parlamentjével vagy megfelelő bizottságával, hogy oda szeretnénk menni, kérjük a segítségüket, támogatásukat, esetleg részvételüket, mert számunkra ezek fontos dolgok? Vagy pedig ezt mindenféle helyi – nem is jóváhagyás, hanem egyszerűen csak együttműködés nélkül azt mondták, hogy na, most Kolozsvárra megyünk, most Révkomáromba megyünk, és azt csinálunk, amit mi jónak látunk. Hogy zajlott ez eddig?

- Én azt láttam eddig, hogy ezeket az üléseket megfelelő előkészítés mellett, hosszas egyeztetések előzték meg és a mai napig nem tapasztaltunk egyetlenegy ország részéről sem problémát illetve elutasítást. Én magam szomorúan és meglepődve vettem tudomásul, hogy ez az ügy – aminek valójában semmilyen Szlovákia-ellenes felhangja nincsen – most egy ilyen szlovákiai belpolitikai játszmában sajnos előkerült. De még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy Magyarországnak, a magyar politikai pártoknak és a magyar országgyűlésnek is kötelessége a határon túli magyar közösségeket támogatnia és helyzetükről állandóan és folyamatosan informálódnia. Azt gondolom, hogy vannak bizonyos szlovák politikai erők, akik ezt a teljesen ártalmatlan lépést szeretnék a saját belpolitikai hasznukra kihasználni.

- De miután ez így van és előfordulhat, hogy a Fico-kormány él a magyar kártyával vagy egy-egy lapjával, az is lehetséges, hogy majd Romániában a Ponta-kormány ugyanezt teszi, mondjuk, hogy visszavágjon a Nyirő-ügyben és így tovább, bármelyiküknek bármi eszébe juthat, mégiscsak ők vannak a szomszédos országokban kormányon. Nem az volna-e a célszerű inkább, hogy ha felvetődik valamilyen hajánál fogva előrángatott kifogás vagy valamilyen belpolitikai játszma részeként előrángatott kritika, akkor a magyar félnek arra kéne törekednie, hogy akkor is meggyőzze az ottani fogadó felet hogy ez nem ellenük irányul, ez az együttműködés része, normálisan ment eddig is, reméljük ezután is? Tehát nem a konfrontációt, hanem az együttműködést kellene keresni.

- A határon túli magyar közösségeket akkor tudjuk a legjobban segíteni, ha az érdekeiket határozottan, erőteljesen, ám taktikusan képviseljük, tehát az, amit az Orbán-kormány az elmúlt két évben művel, teljesen egyértelműen kudarcos. Ezt láttuk a legutóbbi erdélyi önkormányzati választásoknál is, ezt látjuk azokban a folyamatokban, hogy lényegében Orbán Viktor körül megfagyott a levegő a Kárpát-medencében. Az lenne a jó megoldás, amire Ön is utalt, hogy taktikusan, erőteljesen és okosan kell képviselni a magyar érdekeket, nem pedig ajtóstól rontani a házba mindenhol, nemzetközi diplomáciai bonyodalmakat okozva. Azt gondolom, hogy ez egy teljesen elhibázott, dilettáns politizálás, aminek egyetlenegy értelme van, mégpedig az, hogy a Fidesz ugyanúgy, ahogy Magyarországot is Fidesz-gyarmattá szeretné tenni, a határon túli erdélyi, felvidéki illetve a többi magyar közösséget is Fidesz-gyarmattá szeretné tenni. És éppen ezért senkire és semmire nincsen tekintettel.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

A melegek elfogadottságáról
Hadas Miklós szociológus

Bolgár György: - Ma Budapesten megkezdődött a melegek, leszbikusok, biszexuálisok és transzszexuálisok európai sportversenye, egy nagy rendezvény. De hát Magyarországon nagyon furcsa és kicsit idegesítő körülmények között, fenyegetések érik őket, szélsőjobboldali hírportálok és közösségi oldalak részéről. Azt is tudjuk, hogy néhány hónappal ezelőtt Tarlós István főpolgármester is levette a kezét a rendezvényről, tehát a főváros hivatalosan nem áll ki mellette. És fenyegetés érte a rendezvényt megrendező sportegyesületet is, hogy álljon el ettől. Szóval azt akarom kérdezni mindennek ürügyén és kapcsán, hogy Nyugat-Európa és az Egyesült Államok hogyan birkózott meg ezekkel az előítéletekkel, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt ott is eléggé élesek voltak és ott is voltak hasonló fenyegetések, támadások, akár fizikaiak is, atrocitások a melegekkel szemben. Mi az, amit Magyarország megfogadhat jó tanácsként, követhet és tapasztalatokat leszűrhet?

Hadas Miklós: - Nyugaton sem ment könnyen a dolog, a nagy előnyük az, hogy ötven évvel korábban kezdődött. Tehát a hatvanas évek végén indult el az a forradalom, amelynek köszönhetően a melegek, a leszbikusok vagy bármilyen egyéb tekintetben a másságuk által jelölt emberek megpróbáltak a jogaikért küzdeni. Mindenekelőtt a feketéket kell említeni ebben az összefüggésben. És hát tudjuk, hogy milyen harcok, milyen áldozatok, emberáldozatok, gyilkosságok történtek az Egyesült Államokban. Tehát nem ment könnyen a dolog, és ott is több évtizednek kellett eltelnie. Hozzátehetem, hogy Skandináviában sem ment olyan könnyen ez a szexuális forradalom, ott is felülről, a baloldali jóléti gondoskodó állam kezdeményezéséből származtak azok az iniciatívák, amelyeknek köszönhetően egy-két évtized alatt többé kevésbé természetessé vált a társadalom legkülönbözőbb tagjai számára, hogy nemcsak heteroszexuálisok vannak, hogy nemcsak a fehér középosztályi férfiak nézőpontja érvényes, azaz eltelt két generációnyi idő, és mára a meleg ünnepnapok vagy a meleg sportolók, vagy nem csupán a meleg, hanem a leszbikus, transzszexuális vagy biszexuális csoportosulások is teljesen legitim, elfogadott, bevett csoportosulások lettek a nyugati világ nagyobb részében. De ott sem mindenhol.

– És ehhez valamiféle példamutatás kellett? Ha tetszik, hivatalosságok vagy valamiféle közéleti szereplők által, vagy nagyra becsült és tisztelt, ismert szereplők általi példamutatás kellett, az ő általuk mutatott tolerancia volt az, ami hatásosnak bizonyult?

– Ez is fontos elem, de ne feledkezzünk meg a jogszabályok változásában rejlő erőről. Arról nevezetesen, hogy a múlt század nyolcvanas éveire a legtöbb országban már büntették a xenofóbiát, az idegengyűlöletet, a melegekkel szembeni ellenérzést. És természetessé vált az ezredfordulóra az is, jogszabályok által, kanonizált módon, hogy házasságot köthetnek azonos nemű emberek, sőt utódokat is örökbe fogadhatnak, akik a vagyont is öröklik.

– De a jogszabályi változások már valaminek a következményei. Természetesen nélkülözhetetlenek, mert enélkül nyilván nem menne, de a társadalom jelentős részét meg kellett győzni arról, a választott politikusoknak kellett meggyőzniük őket, hogy én ilyen jogszabály módosítást fogok képviselni, és szeretném bírni a te szavazói támogatásodat is hozzá.

– Így van. Ebben a civil mozgalmaknak volt hatalmas jelentőségük. Azoknak a civil mozgalmaknak, amelyek elkezdték a különböző másságok képviseleteit a legkülönbözőbb nyugat-európai országokban. És ezek a civil mozgalmak kényszerítették rá elsősorban a baloldali kormányokat és baloldali politikusokat, hogy vállalják fel az ügyet, és innen aztán felszivárgott a döntéshozatal magasabb szintjeire a dolog, és meghozták azokat a törvényeket a parlamentek vagy az illetékes szervek, amelyek tolerálták a különböző típusú másságok jelenlétét a társadalomban. Tehát az alulról jövő nyomás eredményeképpen történt mindez.

– De azért változott a politikai szemlélet is.

– Így van.

– Már nemcsak a baloldalon, azért Nyugat-Európában ma már a konzervatív pártok is…

– Azt mondom, hogy eredetileg elsősorban a baloldaliak voltak a támogatók. De hát manapság már teljesen természetes, hogy egy konzervatív képviselő meleg, vagy hogy Izlandnak leszbikus miniszterelnöke van, vagy Párizsnak meleg főpolgármestere. Vagy a vezető konzervatív amerikai politikusnak leszbikus leánya. Tehát ezeket már le kell nyelni és az amerikai konzervatív politika le is nyeli.

– Dick Cheneyről van szó, ugye Bush alelnökéről, akinek a lánya épp a napokban kötött leszbikus házasságot hivatalosan Amerikában.

– Pontosan. Tehát pár évvel ezelőtt, amikor a konzervatívok, a republikánusok egyik képviselője úgymond xenofób megjegyzéseket tett, akkor neki le kellett mondania az Egyesült Államokban. Tehát nem elviselhető ez a beszéd sem, oly mértékben megváltozott a klíma a nyugati társadalmakban. És azt gondolom, hogy mi is követjük, és mi gyorsítva fogjuk követni ezt a folyamatot. Hiszen rákényszerít a nyugati civilizáció, Európa egy unió.

– De mintha nem látnánk ennek a nyomát, mintha inkább az ellenérzések radikalizálódását látnánk.

– Persze, ha rövidtávon szemlélődünk, akkor azt érzékeljük, hogy micsoda ellenállás van. De ha ezt összehasonlítjuk azzal, hogy milyen ellenállás van Pozsonyban, Moszkvában, Belgrádban, akkor azt mondhatjuk, hogy Magyarország nagyjából azt a helyet foglalja el eme civilizációs kontinuumon is, mint a többi tekintetben.

– Annyira vagyunk távol és közel.

– Így van. Óriási különbség van Bécs és Budapest között, de talán ugyanekkora különbség van Budapest és Bukarest, vagy Budapest és Szófia között. Vagy Kijev, vagy Belgrád között e tekintetben. Itt azért szerencsére nem ölik a melegeket vagy nem történnek olyan atrocitások, vagy nem tiltják be a meleg felvonulást. Még ha ez problematikus is.

– Igen, még egy dolgot ezzel a most kezdődő vagy kezdődött sporteseménnyel, játékokkal kapcsolatban meg a melegfelvonulással kapcsolatban is. Magyarországon ugye azt mondják a melegekkel szemben megnyilvánulók gyakran, de azok is, akik nem nyilvánítanak véleményt, csak egymás között vagy barátilag a magánéletben, hogy hát nekem semmi bajom nincs velük, de ne mutogassák magukat. Márpedig mintha az elismertetésük és elfogadásuk egyik hatásos eszköze az volna, hogy igen, meg akarják magukat mutatni akár egy meleg büszkeség felvonuláson, akár egy sportrendezvényen, egy európai játékokon. De ez vonja maga után az ellenállást is. Szóval?

– Ez is vonja maga után természetesen, ugyanakkor én úgy vélem, hogy joguk van megmutatni magukat, éppen a büszkeség hangsúlyozása a lényeg, és ezáltal válik középtávon elfogadhatóvá a dolog. Természetessé válik, hogy két azonos nemű ember egymást szereti. Párizsban senki nem kapja fel a fejét, ha két férfi csókolózik az utcán. Budapesten ez sokkoló hatást vált ki. De megszokták az emberek, hozzászoktak a heteroszexuálisok ahhoz, hogy nem mindenki heteroszexuális, hanem vannak biszexuálisok vagy melegek, vagy leszbikusok.

– Mint ahogy mindig is voltak. És nem válnak az emberek attól homoszexuálissá vagy leszbikussá, hogy ilyet látnak és van ilyen.

– Így van. Tehát ettől még semmi bajuk nem történik, és igenis azt gondolom, hogy szokjunk hozzá. A többség szokjon hozzá ahhoz, hogy a legkülönbözőbb kisebbségek a legkülönbözőbb másságok képviselői megmutathassák magukat.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >