Elie Wiesel Nobel-békedíjas író visszaadta a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét a Magyarországon újraéledő Horthy-kultusz miatt és azért, mert „szélsőjobboldali szerzők írásait szisztematikusan felvették az iskolai tananyagba”. Nyirő József, Szabó Dezső, Wass Albert írásairól van szó, ezek kerültek be a Nemzeti Alaptantervbe. Elie Wiesel a magyar Országgyűlés elnökének, annak a Kövér Lászlónak címezte a levelét, aki személyesen vett részt 2012. május 27-én Székelyudvarhelyen az egyik említett író, Nyirő József emlékünnepségén. Beszédében méltatta Nyirő szépirodalmi munkásságát, a jelenlévőket pedig arra biztatta, adják könyveit gyermekeik kezébe.

Kövér László június 21-én kelt válaszlevelében szinte kizárólag a Nyirőre vonatkozó megállapításra reagált. Szerinte Nyirő nem volt háborús bűnös, sem fasiszta, sem antiszemita. Ezt azzal indokolta, hogy a Szövetségi Ellenőrző Bizottság sem 1945-ben, sem 1947-ben nem adta ki az emigrációban élő írót a magyar belügyminiszter kérésére. Egy Libanon című korabeli zsidó folyóiratra hivatkozva pedig megállapította, hogy Nyirő „irodalmi műveiben nem lelhetők fel sem náci eszmék, sem pedig az antiszemitizmus”. Következtetése: Nyirő József nem „jelentéktelen, de kétségtelenül tragikusan elhibázott politikai tevékenysége, hanem irodalmi életműve alapján érdemel tiszteletet”.

De csakugyan tiszteletre méltó, esztétikailag értékes életművet hagyott-e hátra Nyirő? És csakugyan nem volna fellelhető a fasizmusra jellemző gondolatvilág és az antiszemitizmus írói munkásságában? Filológusként, szövegekkel dolgozó, azokat elemző és értékelő szakemberként csak úgy foglalhatunk állást, ha megfogadjuk a parlamenti elnök tanácsát, kezünkbe vesszük Nyirő műveit, s a szövegből magából próbáljuk megismerni a szerző eszmerendszerét.

Erre a legalkalmasabbnak az 1944-ben megjelent utolsó regénye, a Néma küzdelem látszik. Ez a történelmi regény – cselekménye a dualizmus idején játszódik – Nyirő leghosszabb szövege. Címe a mezőségi falvak magyar identitásának megmaradásáért folytatott küzdelemre utal. Az utószót író Pomogáts Béla így ítéli meg az írói szándékot: „bensőséges empátiával hajolt a fogyatkozó magyarság mindennapi erőfeszítései fölé, hogy legalább krónikásként megörökítse ezeknek az önvédő, önmegtartó – és ezzel nemzetmegtartó – erőfeszítéseknek a közösségi morálját és történetét”. (Nyirő József, Néma küzdelem. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2004, 420.)

A magyarok és a románok a regény által alkotott szemantikai mezőben egymás kizáró ellentéteiként értelmeződnek. A magyar szereplők még gyengeségükben, bukásukban is hordoznak magukban felmutatható értékeket, a románok viszont a regényben kizárólag negatív összefüggésben jelennek meg. Ez megmutatkozik a szöveg kevésbé hangsúlyos mondataiban is. Az öreg gróf kikocsizik és ezt látja: „Az idő különben szép, az égen egyetlen felhő sincs. A mezőkön oláhok szántanak felszínesen, vétkesen, elgazolva a drága földet.” (406.) A „drága föld” a magyaroké, ezt akarják elvenni a betelepülő románok, ennek birtoklásáért folyik a címmé emelt „néma küzdelem”. Pomogáts így fogalmaz: „Nyirő József 'etnikumok küzdelmének', mondhatnám így is: 'fajok harcának' látja és láttatja a mezőségi magyarok mind általánosabb térvesztését a betelepült románokkal szemben...” (423.)

A regény kollektív hőse az egykor színmagyar falu közössége, amely fokozatosan fogy, nemcsak a nehéz paraszti munka és a rideg természet csapásainak következtében, hanem elsősorban a magyarokkal ellenséges két etnikai csoport, a román és a zsidó gyilkos dühe és aljas tettei miatt. Nyirő mind abban, hogy hősének egy falu közösségét választja, mind pedig stílusában Szabó Dezső Elsodort falujára emlékezteti az olvasót.

Nyirő a mezőségi lakossági identitás átalakulását, a nyelvvesztést, a fokozatos elrománosodást szörnyű katasztrófaként láttatja: „Az egykor büszke, lázadó, gőgös, nagylelkű, szívós, elpusztíthatatlannak látszó, fölényes látású, kemény nép a folyton sorvasztó súly alatt hozzázüllik a méltatlan, alsóbbrendű környezethez. Abban könnyebb élni, szégyen, igények nélkül, a rongy bűzében, kezdetlegesen, az állati vágyak szintjén, megfeledkezve önmagukról, ha valaki annyira le tud süllyedni, hogy elveszítse ember voltát.” (356.)

A románság még a hintóból nézve is ellenszenvet vált ki az utazóban, a cselekmény központjában levő faluban élő román parasztok azonban egyenesen démoni figurákká stilizálódnak. Vezérük a magyarság elveszejtésében a pópa és román tanító. Ők azok, akik aljas manipulációkkal nyelvük és vallásuk megtagadására veszi rá a magyar parasztokat. A görögkeleti vallásra áttérőket azzal korrumpálják, hogy földet osztanak nekik: „Húsz-harminc év múlva már száz lélek, ötven múlva kétszáz, száz év múlva egy új román falu... Került mindez huszonnyolc-harminc holdba. Még mindig drágállod, bade Cionca?” (163.)

A falu parasztjai lelki és szellemi vezető híján – sem magyar tanító, sem pap nem él már itt évtizedek óta – kínlódnak a terményt, takarmányt fukarul adó sovány földön. Közülük azok, akik a román tanító és pópa csábító szavára és pénzére árulókká válnak, mint Máté, úgy érzik, a lelkük sem az övék már. Máté – a regény egyik legszörnyűbb jelenetében – kisfiával együtt (!) kiássa a román temetőből felesége koporsóját, hogy az magyar földben pihenhessen. Azután – akár egy kárhozott lélek – maga is eltűnik a faluból.

A könyv legnagyobb szimpátiával ábrázolt szereplője Enyedi László levita (református paptanító). Ő ébreszti fel a falu lakosaiban már csak pislákoló istenhitet, ő vezeti vissza őket a református egyházhoz. Ő téríti észre az önpusztító életmódba menekülőket, ő ad vigaszt a gyászolóknak. Ő mutatja meg az öreg grófnak, hogy felelősséget kell éreznie a birtokain élőkért, testi jólétükért és szellemi épségükért. A levita hatására kezd a gróf elmélyedni a gazdaság tudományában és veszi észre a politikai összefüggéseket. Az ő hatására próbál a parasztokkal hosszú távú és emberséges bérleti szerződéseket kötni. Ezt azonban pénzsóvár családja és az őket körülvevő aljas bankárok, ügyvédek meghiúsítják. Az öreg gróf utolsó kívánsága – hogy kedves magyarjai között feküdjön a szilvafa alatti temetőben – azonban teljesül. A Nyirő-regény logikája szerint a magyar érzelmű arisztokrácia, a lelkészség, a parasztság összefogása a magyarság megmaradásának egyetlen lehetősége.

Nyirő József – mek.niif.hu

A regénynek van az ostoba, piszkos és aljas románoknál egy ellenszenvesebb szereplője is. Ő a zsidó boltos és uzsorás Zweig, aki boltjában italkimérést is üzemeltet. Az ő drágán mért pálinkájától vesztik el erkölcsi és szellemi erejüket a férfiak, az ő kocsmája előtt töri ki a nyakát egy erőszakoskodó részeg az urát hazavinni készülő Máténénak. Zweig ezenkívül munkaközvetítéssel is foglalkozik: fiatal férfiakat közvetít ki busás haszonnal városi gyárakba munkásnak, ahonnan fizikailag és lelkileg végsőkig megnyomorodva térnek vissza.

A zsidó Zweig a falu gonosz szelleme, a mások szegénységéből gazdagodó aljas manipulátor. Céltudatosan teszi tönkre a falu népét. Mivel csavaros eszű, kíméletlen machinációi nem leleplezhetők. A regény egyik szereplője azt mondja róla, még a pajesza is paragrafusjelet formáz. Csak az erőtől, a nyílt fenyegetéstől szeppen meg. Vincze Kiss Jóska, a regény egyik legrokonszenvesebb szereplője azzal fenyegeti, hogy rágyújtja a házat. Csak ekkor, a kényszer hatására ad hitelbe élelmet az éhségtől egészen legyöngült asszonyoknak.

Vincze Kiss Jóska így gúnyolja: „Tisztességes ember ez a Zweig úr. Megérti az okos szót. Nem nézheti, hogy ezek a szerencsétlen fehérnépek olyan laposak, szárazak, mint a decka, s az ő feleségének akkora hasa van, hogy a másik részét ne is említsem, mint a fődgömb. Ha a haját megcsavarja, abból is zsír csepeg ki... Az is igaz, hogy minden asszony nem lehet szappannak való, de mi a sújt csináljon az ember, ha nekik is lyukas a hurkájuk. Valami csak kell abba is!” (361.)

Az írás elején feltett kérdésre, hogy csakugyan tiszteletre méltó, esztétikailag értékes életmű-e Nyirőé, én nemmel válaszolok. A Néma küzdelemben Nyirő Szabó Dezső-epigonnak látszik, az eredeti sodró nyelvi ereje nélkül. A hapax legomenonok sorjázása, a tájnyelv imitálása időnként egyszerűen parodisztikus. A szöveg esztétikai szempontú megítélésében egyetértek Lévai Júliával (Nyirő és a hajukat tépdeső rigók).

Ami pedig a náci eszmék, valamint az antiszemitizmus szövegbeli jelenlétét illeti, szintén más állásponton vagyok, mint az Országgyűlés elnöke. Nyirő – nemcsak ebben a művében – a magyarság szupremáciáját jeleníti meg oly módon, hogy a nem magyar szereplőket állati sorban tengődő, szubhumán lényként és/vagy démoni gonoszként ábrázolja. Ez pedig az uralkodásra termett felsőbbrendű faj és a megsemmisítendő, vagy szolgasorba taszítandó alacsony rendű faj dichotómiájának esszenciája.

Az pedig, hogy történelmi regényének rokonszenvesnek ábrázolt szereplőjével „szappannak való”-ként említteti a zsidó boltos feleségét, cinikus anticipáció. A regény 1944-ben jelent meg. Megírásának idején, 1943-ban, 1944-ben a Goebbels- és Hitler-rajongó Nyirő nyilván tudott a haláltáborokról és működési mechanizmusaikról. Éppen ő ne hallotta volna az elpusztítottak testének „újrahasznosításáról” keringő pletykákat? Alig hihető.

Elie Wiesel nem ért egyet Kövér Lászlóval Nyirő megítélésében. Azt írja: „Az én forrásaim mást mondanak.” Igen, a hiteles források Wieselt igazolják. A legautentikusabb forrás, az írói életmű mond ellent minden utólagos kozmetikázásnak és hérosszá stilizálásnak.

Huszár Ágnes nyelvész

Írásai a Galamusban

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!