Haszontalan
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2012. június 27. szerda, 05:18
„Haszontalan és értelmetlen” – így minősítette a magyar miniszterelnök a Die Presse című nagy osztrák lapnak a napokban adott interjújában a kormánya politikájára vonatkozó bírálatot. A „haszontalan” jelző bizonyos értelemben jogos: akinek nincs füle a kritikára, és minden érv lepereg róla, annak tényleg fölösleges bármit is mondani. Habár az utóbbi időben olyan módosításokra került sor a magyar kormány politikájában, hogy a kijelentést inkább már csupán nagyképű póznak lehet minősíteni. Viszont az „értelmetlen” jelzőt a nyilatkozó legföljebb csak szeretné jogosnak látni: mert ha ő nem is, a nagyközönség mégiscsak okul a bírálatokból. Ezért nem szabad szó nélkül hagyni ezt az ostobán fennhéjázó nyilatkozatot sem.
Az interjú egyik első blokkja az euró magyarországi bevezetésének lehetőségével foglalkozott. Az idevágó kérdésre a mélyenszántó és bölcs válasz az volt, hogy csak akkor jöhet szóba a belépés, ha már teljesen fölkészültünk. (Valóban: addig ugyanis nem engednek belépni bennünket.) Ám még mélyenszántóbb és még bölcsebb volt az indoklás: eszerint a déli államok válsága megmutatta, hogy a túl korai belépés az euróövezetbe katasztrófához vezethet, mivel később esetleg arra kényszerülhetünk, hogy az övezetet újra elhagyjuk. De mert Görögországon kívül másutt ez a dilemma így sehol nem merült föl, talán jegyezzük meg: bár a görögök tényleg úgy léptek be az övezetbe, hogy készültségük fokát illetően félrevezették az Uniót, a katasztrófa nem következett volna be, ha utána nem pazarolnak, hanem normális gazdaságpolitikát folytatnak.
A kérdésre, hogy célunk-e egyáltalán a belépés, elkezdődött a szokásos mellébeszélés, amiből azonban világosan kitetszett a lényeg, hogy ugyanis tulajdonképpen nem. Merthogy Európáról úgymond két vízió van: Európa mint birodalom (ettől a komplexusától a nyilatkozó láthatólag nem tud megszabadulni), vagy pedig „a nemzetek Európája” – és ő határozottan ez utóbbi mellett van. Viszont valutaunió nem lehetséges politikai unió nélkül, aki tehát bent van az euróövezetben, annak már nincs sok választása. Ergo: be sem szabad lépni. Különben is, az övezeten kívüli országok sokkal sikeresebbek a pénzügyi válság elleni harcban – Magyarország például nagyon sikeres… Az ország tényleges helyzetére utaló megjegyzésekre az volt a válasz, hogy a siker a céltól függ, mi például még sikeresen talpon vagyunk, miközben Görögország összeomlik. Márpedig Magyarország az ő kormányra kerülésekor rosszabb állapotban volt, mint Görögország! Ezt az arcátlan és pimasz hazugságot eddig 125-ször cáfolták meg a statisztikusok, de miniszterelnökünk van olyan arcátlan és pimasz, hogy 126-odszor is előálljon vele.
Egy másik blokk az IMF-hez való viszonyunkra és a kölcsön szükségességére vonatkozott. Nos, hangzott a fellengzős válasz a kérdésre, mi természetesen kölcsön nélkül is tudjuk finanszírozni az államot, még a következő két évet is át tudjuk vészelni, így hát voltaképpen nincs is szükségünk a hitelre. Csak hát izé… na, hát szóval nagyon magasak sajnos a kamatok! Vagyis az IMF nélkül legkésőbb két év múlva beledöglünk a kamatok törlesztésébe. Ezért aztán kénytelenek vagyunk tárgyalni azokkal ott Brüsszelben, pedig az nem egy fair népség. A politikusok ugyanis, hogy sikeresek lehessenek, mindig fair módon járnak el (a mindenit, ezt eddig nem vettem észre!), de a „bürokratákra” ez nem áll. A közbevetett kérdésre, hogy itt az EU Bizottságára gondol-e, a nyilatkozó rafináltnak hitt álszentséggel azt válaszolta: Ó, dehogyis, csak főigazgatóságokra meg osztályokra, na meg persze az Európai Központi Bankra. (Ezek nyilván egyenesen szabotálják az Unió irányvonalát.) Az pedig végképpen nem fair, amit a nyugati cégek mondanak, hogy itt mi kiszámíthatatlanok vagyunk, s ezért nincs nálunk jogbiztonság. Egyáltalán nem kiszámíthatatlan, amit csinálunk, csak nekik nem tetszik – például én ugye kiszámíthatóan bejelentettem a válságadókat, és megmondtam, hogy kiszámíthatóan 3 évre szólnak! Amikor pedig helyettük új adókat vezetek be, azt is megmondom majd, hogy ezek kiszámíthatóan az idők végezetéig fognak szólni. És még hogy ezek az adók diszkriminatívak lennének! Hiszen a magyar cégek sokkal több válságadót fizettek be, mint a külföldiek! Aki nem hiszi, járjon utána, s ha netán más eredményt kap, legföljebb nem állok vele többé szóba. Paul Lendvai például – folytatja a magát láthatólag ugyanolyan szellemi szinten állónak képzelő nyilatkozó – megmondta a véleményét, én is megmondtam a magam véleményét, egy vita tehát semmire sem vezetne. Lám, az ellenzéket is meghívtuk az alkotmány-előkészítő bizottságba, de nem jöttek el konzultálni velünk!
Hát igen, mert a maguk részéről ők is nyilván úgy látták, hogy a vita fölösleges lenne – és milyen igazuk volt. Minek vitatkozni egy diktátori allűröket mutató autokratával? Még Horthyval is több értelme volt. Horthy ugyanis tényleg nem volt sem fasiszta, sem diktátor, s úgy tűnik, nem is akart az lenni. Mondjuk Pétain vagy Franco diktátorok voltak, az előbbi egy paternalista, az utóbbi egy militarista stílusban, de fasiszták éppúgy nem voltak ők sem, mint Horthy. A fasizmust ott az Action Française, illetve a Falange képviselte, miként nálunk a nyilasok. (Kéretik elolvasni Ormos Mária és François Furet könyveit.) Horthy éppúgy egy reakciós antiliberális volt, mint eredetileg amazok is, és ő meg is maradt ennél. De ettől még nem kell neki szobrot állítani, mert ez nem hőstett. Hogy Otranto? Bár hősies gesztus, ám kisléptékű – ki merné összehasonlítani Pétain nagy verduni győzelmével?! És hogy a mai miniszterelnök pártja akkor a Kisgazdapárt ellenzéki szerepét játszotta volna? Na ne! Mondjuk legföljebb a Gömbösét.
The Nuremberg Trials – Wikipedia
Nyírő temetése pedig a magyar miniszterelnök szerint tisztán kegyeleti kérdés, ahogyan a Kádár-megemlékezés is az volt. Hogy az előbbin viszont részt kívánt venni a magyar országgyűlés elnöke, e fölött a kérdés fölött a válaszadó átsiklik. De ha már szóba jött, lupus in fabula. Elie Wieselnek küldött válaszlevelében a házelnök azzal érvel, hogy a nyugati megszálló hatalmak Nyírőt nem adták ki Magyarországnak, tehát nem volt fasiszta. A mellébeszélés újabb szép példája. Horthy kiadatását a magyar kormány sem szorgalmazta, s a nürnbergi törvényszék is csak tanúnak idézte be, mert nem tartotta háborús bűnösnek. Hogy fasiszta volt-e, vagy sem, a kutyát nem érdekelte. Ha minden fasisztát bíróság elé állítottak volna, nem győzték volna a munkát. Hogy tehát Nyírőt nem adták ki, csak azt jelentette: akárcsak Horthyt, őt sem tartották háborús bűnösnek – akár okkal, akár ok nélkül. De ettől még fasiszta volt. És hogy nála is ugyanúgy el kellene választani a művet és a magatartást, mint – mondja az elnök úr – Lukácsnál? Amint a múltkor írtam, Eliadénál vagy Heideggernél – szemben Nyírővel – van mit elválasztani. Miként Lukácsnál is. Az elnök úr különben is akkor hivatkozzon legközelebb Lukácsra, ha már részt vett egy róla szóló megemlékezésen, netán, horribile dictu, tudományos konferencián.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
