Finnugrászok, jobbikosok, dögunalom

Ha Istenről, nyelvrokonságról, öröklésről akarok gondolkodni, a legritkább eset, hogy politikusokkal folytassak párbeszédet. Most mégis kénytelen vagyok folyamatosan politikusokra reflektálni, hiszen a hatalom bástyái mögül lőnek intellektuális erődítményeket.

„A finnugor elmélet bizonyíthatóan a Habsburg-ház megrendelésére született (Budenz József, Paul Hunsdorfer), célja pedig büszkeségünk, identitásunk megtörése volt”durrantotta el megint az egyik nagyágyúját a Jobbik.

Jó, akkor beszéljünk erről.

A finnugrisztika úgy kezdődött, hogy egy Sajnovics János nevű jezsuita szerzetes-tanárt érdekelte a csillagászat. Olyan jól kitanulta ezt a szakmát, hogy Bécsben Hell Miksa segédje lett, az udvari csillagvizsgálóban. Azon a nyáron pedig, amikor a Föld északi felén különleges jelenségre vártak – a Vénusz átvonult a Nap előtt –, Hell Sajnoviccsal együtt utazott Észak-Norvégiába. S mivel Sajnovics barátkozó természetű volt, nappal mindig besétált az ott élő emberek közé, akik történetesen lappok voltak. Feltűnt neki, hogy a lapp nyelv igen sok szerkezeti elemében, de olykor a szókincsében is hasonlít a saját nyelvéhez. Belevetette magát a nyelvészetbe, és ebben a szakmában is messzire jutott. Amikor hazajött, megírta a magyar és a lapp nyelv hasonlóságairól szóló könyvét. Mindez az 1700-as évek végén történt, amikor a Habsburgok részéről Mária Terézia ült a trónon. Azt nem lehet mondani, hogy az országban demokrácia uralkodott volna, de azt igen, hogy a Habsburg Mária Terézia éppen akkor tette lehetővé a magyar iskolarendszer megreformálását, és legalább is nem gátolta az első magyar nyelvű hetilap, a Hírmondó megjelenését. Olyan utasítást pedig, hogy Sajnovics semmiképp se mutasson ki lapp-magyar nyelvi rokonságot, biztosan nem adott, két okból. Az egyik, hogy ha valaki, akkor ő – akinek trónra kerüléséért külön örökösödési törvényt hoztak létre a Pragmatica Sanctión belül – nagyon jól tudta, mennyire nem a múlt rögzültségei adják az ember önérzetét. Úgy ült ott nőként a trónon, mint annak a rendje. A másik, hogy ha ennek ellenére mégis bele akart volna szólni a magyar önérzet alakulásába, akkor annak jeleit a buzgó jobbikosok már megtalálták volna. Ők azonban csupán egy csaknem egy évszázaddal későbbi eseményre hivatkoznak, amelynek érvényesülését ráadásul senki és semmi nem bizonyítja.

Sajnovics János se zsidó, se német származású nem volt, így az ő nevét nem lehet visszanémetesíteni, ahogyan azt a Jobbik a magyarrá vált Hunfalvy Pál nevével tette. Sajnovicsnak tehát elvileg tetszenie kéne a jobbikosoknak. De hát mivel azt sem tudják, ki volt, már hogyan is tetszene nekik?

Ami igaz, az igaz: Sajnovicsnak is akadt „jobbikosa” a maga korában, aki megsértődött a „nem eléggé előkelő atyafiság” emlegetése miatt, de alulmaradt a szellemi küzdelemben. Barcsay Ábrahámnak hívták, és nemcsak katona volt, hanem műkedvelő költő is. Azt azonban végül ő sem tudta megmondani, hogy mitől jobb a szkítáktól vagy az avaroktól származni, különösen a nőknek. Sőt, akárhogy is nézem, a költészetében sincs semmi nyoma semmiféle szkíta reminiszcenciának. Mindazonáltal mégis azt javaslom: a jobbikosok inkább Barcsay Ábrahám verseit olvasgassák. Mellékelem is az egyik, jellemző versét, melyhez a szittya vér kellő felpezsdülését kívánom:

Unalom.
Ez egy kövér gyermek, borzos s nehéz fejű,
Színtelen, szomorú s nagyon csípás szemű,
Míg bírja a testit, sohasem mosolyog,
Mint béka földdel él s szüntelenül vinnyog.
(Pataji kunyhómból 29-dik octobris 1771.)

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!