Mihályi Gábor új könyve a magyar baloldal tragédiájáról

Részletek
2012. június 20. szerda, 05:24
Mihályi Gábor


Részlet Mihályi Gábor: Két apa között – A magyar baloldal tragédiája (1899–1990) című könyvéből (Kalligram, 2012)

Horváth Zoltán* letartóztatása

Kiszabadulása után Zoltán azt mondta nekem, hogy nem verték. A megkapott kevés iratból azonban kiderül, hogy többször is bántalmazták. Zoltán is elmesélte, de Farkas Vladimir önéletírásából is kiviláglik, hogy ő is, és más kihallható tisztek is viszonylag nyílt kártyákkal játszottak. Azt magyarázták a foglyoknak, így Zoltánnak is, hogy az ellenállásnak semmi értelme, addig verik, amíg alá nem írja az általuk elkészített jegyzőkönyvet, és el nem ismeri ügynök voltát. Végül is Zoltánt azzal győzték meg, hogy közölték vele, az aláírás megtagadása esetén a lányát iskolából kijövet halálra gázolhatja egy teherautó. Addigra Zoltán is meggyőződött arról, hogy ezek az emberek mindenre képesek.

Szörnyű egy világ volt. Hiszen kínzóik is úgy érezhették, az ő nyakukon is szorulhat a hurok. Tudták, ha nem produkálják az aláírt hamis jegyzőkönyveket, a konstruált pereket, akkor ők is az elfogottak mellé kerülnek. Legalábbis utólag ezzel az indokkal magyarázták gazságaikat.

Nem óhajtom megsajnáltatni a pribékeket, csak magyarázni próbálom viselkedésüket. Persze vannak szituációk, amikor már vállalni kell a felállás kockázatát. Csak éppen milyen alapon lehet megmondani, hogy hol a határ, amikor már nem szabad vállalni az együttműködés ódiumát. Ezek extrém morális szituációk, okos ember ügyel arra, hogy ne kerüljön ilyen helyzetbe. Ez azonban nem mindig sikerül. A kívülállónak más kontójára könnyű ítélkeznie, ám – legalább is bizonyos határok között – mégiscsak elvárható némi empátia.

Bár Farkas Vladimir visszaemlékezéseiből** az derül ki, hogy a nyomozóknak, kihallgatóknak nem voltak sem szakmai, sem erkölcsi skrupulusaik. Magától értetődőnek tűnt számukra, az ő feladatuk arra korlátozódik, hogy a vádlottakat minden eszköz igénybevételével, fizikai és lelki kínzással bűnösségük bevallására kényszerítsék. Ezt a kikényszerített vallomást önmagában is perdöntő bizonyítéknak tekintették. Az ÁVO légkörében fel sem merülhetett bármiféle kétely felvetése, megfogalmazása.

Amikor kiderült, hogy Zoltánra a Rajk-perben nincs szükségük, tulajdonképpen szabadlábra is helyezhették volna, csakhogy akkor már bekerült a titkos régiókba, túl sokat tudott ahhoz, hogy szabadon engedjék. Valójában a vád mellékes is volt, Rákosinak és az ÁVH-nak az volt a fontos, hogy eltüntessék a Szociáldemokrata Párt két koponyáját, Justust és Zoltánt, akik képesek lehettek volna, hogy kigondolják a lehetséges ellenlépéseket, a követendő stratégiát és taktikát.

Az igazság persze az, hogy az adott helyzetben semmiféle ellenlépésük nem volt. A Nyugatra szökés lett volna az egyetlen lehetséges lépés, de már le voltak zárva a határok, s ha mégis kijutnak, kínos lett volna szembenézni a kint lévők, elsősorban Bán Antal és Böhm Vilmos szemrehányásaival.

Nyilvánvaló lehetett, hogy Zoltánt életrajza alapján sehogy sem lehet egy Rajk-perbe belekeverni. Igaz, Justust sem. A képtelenségek azonban nem zavarták a Pestre küldött szovjet tanácsadókat. Ebben a vallássá alakított pártideológia elfogadásában a „credo quia absurdum” követelménye is fontos szerepet játszott. A párthűség bizonyítéka lett, hogy valaki elhiszi, sőt hangosan hirdeti a pártvonal minden képtelen állítását. Eszébe sem jut kételkedni. Ez önállóan gondolkodó értelmiségi ember számára egyre nehezebbé vált. De éppen ez volt a cél, kiszorítani a vezető állásokból mindazokat, akik nem követik vakon a pártot, tehát nem száz százalékig megbízhatóak.

Alternatíva azonban nem volt, tehát aki nem akarta elveszíteni eddig megszerzett állását, pozícióját, az igyekezett pártosnak, párthűnek mutatkozni.


* Horváth Zoltán, a Népszava egykori főszerkesztője, 1949-ben letartóztatták, 1956-ban szabadult

** Farkas Vladimir: Nincs mentség. Interart Stúdió, Budapest, 1990



A Kiadó ajánlója

A szerző bevezetőjéből
„Az olvasó nem történelemkönyvet, nem is politológiai esszékötetet tart a kezében.  Azt a történelmi hátteret vázolom fel, amelyben apáink és a magam nemzedékének boldogulnia kellett – már amennyire tudtunk.  Három ember, két apám: Mihályi Ödön, a fiatalon meghalt költő, második apám, a szociáldemokrata politikus-történész, Horváth Zoltán és a magam sorsán keresztül beszélem el, hogy mit is jelentett a nehéz 20. században élni, átvészelni a történelmi kataklizmákat, úgy hogy a baloldal tragédiái ellenére is megőrizzük hitünket a haladás eszméiben, az emberek testvériségében, a gondolkodás, a szólás, az alkotás szabadságában, a növekvő jólétet biztosító szociális igazságban.”

„Mi, akik őszintén hittünk a földi paradicsom, az új Éden kialakításának a lehetőségében, nehezen, szomorúan vettük tudomásul, hogy az élet, a társadalmak, az emberek nem úgy működnek, ahogy mi képzeltük, szerettük volna.  A világ, a társadalom ellentmondásait nem lehet kitörülni, felszámolni. Maradnak a szegények és a gazdagok, a hatalmasok és a hatalomtalanok. Elűzzük az egyik zsarnokságot, és jön  a másik.”


Mihályi Gáborról

Irodalomtörténész, kritikus 1923-ban született Kassán. Tanulmányait az ELTE BTK francia-angol szakán, az Eötvös Collegium tagjaként végezte (1945–50), közben 1948–49-ben a párizsi Sorbonne-on tanult. A Nagyvilág című folyóirat rovatvezetője (1961–90), majd a Magyar Lettre International című lap főszerkesztője, később pedig az Európai Kulturális Füzeteket jelentette meg.


Könyvei:

Molière (1954); Roger Martin du Gard (1960); Végjáték. A nyugat-európai és amerikai dráma 25 éve (1945-70) (197l); Színházról vitázva (1978);  Az életkudarcok írója, Roger Martin du Gard élete és művei (1981);  A Kaposvár-jelenség (1984);  A klasszikus görög dráma múlt és jelen összeütközésében (1987); A moderntől a posztmodernig, (1998); Az ellenreneszánsz drámairodalma (2001); Két apa között (2012)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!