Populizmus és neokonzervativizmus között

Nem világos, hogy a „nemzeti együttműködés” új gazdasági rendjét meghirdető kormány az abszurd kommunikációjával vajon azt a populista gazdaságpolitikát kívánta-e Brüsszelben megalapozni, amit ellenzékben hirdetett, vagy éppenséggel itthon akart visszakozni tőle; tehát hogy milyen célt szolgáltak valójában azok a nyilatkozatok, amelyek gazdasági vészhelyzetről, államcsőd közeli állapotról, meghamisított költségvetési adatokról, a 3,8 százalékos hiánycél tarthatatlanságáról szóltak. Mindenesetre amikor kiderült, hogy az Unió semmiképp sem fogja tolerálni ezt a gazdaságpolitikát, viszont a felelőtlen riogatások az ismert következményekhez vezettek, egyértelmű lett a funkciójuk: az, hogy a meghirdetett populista céloktól vissza lehessen táncolni, de úgy, hogy ezért a felelősséget az előző kormányokra hárítsák. Ennek jegyében hangzottak el azok a szánalmas magyarázatok, miszerint vicc, hogy egy „nem kormánytag képviselő” nyilatkozata, akinek és városának nevét külföldön kimondani se tudják, összedönthetné a világgazdasági rendszert. Csakhogy az illető a kormánypárt egyik legfőbb embere, akinek nyilatkozatát a kormányszóvivő hivatalosan megerősítette… Az aztán még szánalmasabb volt, amikor ő maga azzal védekezett: csak kimondta az igazságot, mert „növeli, ki elfedi a bajt”, amit persze a szocialisták okoztak. A legfelsőbb szintű megnyilatkozások is ezt a vonalat vitték tovább, szofisztikáltabb formában. Maga a miniszterelnök jelentette ki: „Hatalmas kihívások állnak előttünk, mert az ország közel sincs olyan jó állapotban, ahogy az előző kormány lefestette. A költségvetésben továbbra is felettébb kétséges számok szerepelnek.” Konkrétan azonban mindössze arra hivatkozott, hogy a tervezett hiány több mint 80 százaléka már el van költve, és ez nem természetes, mert más években nem volt ekkora a szám. Talán nézzen utána, mennyi volt a 2002-es kormányváltáskor – egyébként pusztán az a beismerés, hogy a 3,8 százalékos hiánycél mégis tartható, önmagában cáfol minden hazugságot a költségvetési adatok meghamisításáról. Ezért aztán a kinyilatkoztatás így folytatódott: „Ezt régóta gyanítottuk; de mindez a múlthoz tartozik, a múlt része. Mi most már nem hátrafelé nézünk.” Szóval konkrét számokat nem fogunk kapni, csak ezt az üres állítást, érjük be vele és higgyük el. Ez ugyanis arra természetesen elég lesz, hogy az ún. elszámoltatás megtörténjen.

A brüsszeli követelményekkel háromnapos munka során összhangba hozott „akcióterv” alapjellege már nem populista, hanem neokonzervatív, bár szép számmal maradtak benne populista vonások. Ha a nagyszabású adócsökkentés ígéretét nem is lehetett betartani, született néhány idevágó, makrogazdasági szinten alkalmasint hasznos intézkedés. Ide tartozik a kisebb jövedelmű vállalkozások 10 százalékos társasági adója, továbbá néhány jelentéktelen adó és illeték eltörlése. Mivel a hatás nagyságrendje itt nem igazán látható, jóval fontosabbnak látszik az egykulcsos, 16 százalékos személyi jövedelemadó. Persze az adózók óriási többsége eddig is 17 százalékot fizetett, továbbá ez akkor sem azonos a szó valódi értelmében vett (és beígért) családi adózással, ha komoly gyermekkedvezményeket fognak beleépíteni. Egészében véve pedig az intézkedés kifejezetten a magas jövedelműeknek kedvező, ahogyan az ő érdeküket szolgálja a vagyonadó megszüntetése és az ún. szuperbruttósítás eltörlése. A kisebb jövedelműeket fogja inkább sújtani az adójóváírás megszüntetése is, így elsősorban a minimálbér megadóztatása, mert aligha fogják tudni olyan szintre emelni, hogy a nettó jövedelmek ne csökkenjenek. Egy ilyen korábbi kísérlet egyszer már – minden fogadkozás ellenére – elbocsátási hullámhoz vezetett. Az ugyancsak neokonzervatív szellemű más intézkedések némelyike nyilvánvalóan szintén ilyen hatással fog járni, nevezetesen az „olcsó állam” jelszavával végrehajtandó 15 százalékos bértömegcsökkentés és ehhez hasonlók (költségstop stb.) az államigazgatási, illetőleg állami érdekeltségű szférában, alkalmasint az egész ún. közszférában. Ha majd a 10 év alatt teremtendő 1 millió munkahely ügye tényleg napirendre kerül, az itt elbocsátott emberekre remélhetőleg gondolni fognak. No meg arra is, hogy az elvégzendő munka mennyisége nem lesz kevesebb egy hivatalban attól, hogy a létszámot csökkentik. Az országgyűlési és önkormányzati képviselők számának, valamint a párttámogatásnak a csökkentése, továbbá bizonyos végkielégítések megterhelése 98 százalékos adóval aligha fog nagy megtakarítással járni, és voltaképpen már az „akcióterv” populista jellegzetességei közé tartozik.

Egyértelműen ilyen jellegű azután a bedőlt lakáshitelű otthonok megvásárlása, a devizaalapú jelzáloghitelek megszüntetése (esetleges átváltása), a kilakoltatási moratórium és a közüzemi díjak moratóriuma, majd hatósági árral történő fölváltása. Ezek a tervezett intézkedések nem illeszkednek egy neokonzervatív gazdaságpolitikába, és csak a költségvetés terheit növelik. Ha például a közüzemi szolgáltató cégekkel nem sikerül megállapodni a nekik még megfelelő hasznot biztosító díjtételekben, akkor két eset lesz lehetséges: vagy a cégek hagyják abba a szolgáltatásukat, vagy az állam fogja kipótolni a veszteségüket. Ezzel szemben legalább nem vinné, hanem hozná a pénzt az a különben abszolút populista intézkedés, amely a bankokat és biztosítótársaságokat hatalmas adóval sújtaná: a jelenlegi 13 milliárd forint helyett 200 milliárddal. Bár a miniszterelnöki nyilatkozat szerint „ez nem bosszúvágy a bankokkal szemben. A kormány határozottan fellép a bankellenes hangulatot gerjesztőkkel szemben”, akinek azonban van némi emlékezőtehetsége, az kellő szinten tudja értékelni ezt az állítást. Ám a lényeg nem ez. Ilyen intézkedéssel már a szocialista kormány is próbálkozott, de látva a káros következmények veszélyét, visszakozott; a hasonló külföldi esetekben pedig a kormányok sokkal nagyobb óvatossággal járnak el. Mert itt két veszély is föllép: az egyik, hogy makrogazdasági szinten kevesebb és drágább lesz a bankhitel, a másik, hogy mikrogazdasági szinten a terheket áthárítják majd az ügyfelekre.

Mindez eltörpül azonban a világtörténelmi horderejű fölfedezés mellett, miszerint „a spekulatív kapitalizmus lejáróban van, a termelő kapitalizmusnak van jövője”. Hát még, ha némi magyarázatot kapnánk arról, hogy ez mit is jelent! Mert azt most már legalább tudjuk, hogy az „új gazdasági rendszer” lényege az együttműködés, ami például az öntudatos adózásban nyilvánul meg… A neokonzervativizmus nem valami szégyellnivaló dolog: akár egyetértünk vele, akár nem, mindenképpen tartható álláspont. Talán még dicséretet is érdemel az a politikus, aki a radikalizmustól elindulva, a nekonzervativizmuson át, végül eljutott a populizmushoz, de onnan most legalábbis megkezdi a visszautat, legalább a neokonzervativizmus felé. Akkor is, ha valami nagy elvi meggyőződésre persze nem vall a dolog. Ha a miniszterelnöknek – mint mondja – tényleg két nagy ellensége van, a nihilizmus és a cinizmus, mindjárt elkezdheti a harcot ellenük önmagáná


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!