rss      tw      fb
Keres

„Nyögdelleni, ez szép” – huszonnyolcadik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)          


A „nyelvhelyesség” védelmében sok minden másra is szokás hivatkozni, nem csak a „nyelvtanra”: például az irodalmi nyelvre, az esztétikumra, a nyelvtörténetre, a gazdaságosságra (célszerűségre) és a logikára. Azaz helyes, amit a nagy íróknál, a nyelv történetében megtalálunk, ami szép, ami a célszerűséget szolgálja, tehát gazdaságos és logikus; helytelen mindaz, ami nem ilyen. Csakhogy ezek a szempontok tökéletesen megfoghatatlanok, és alkalmatlanok arra, hogy a „nyelvhelyesség” kérdéseinek eldöntésében használhassuk őket – jelentős részüket már 1931-ben szétcincálta Gombocz Zoltán. Az „irodalom nyelve” nem lehet támpont, mert vajon minden író minden műve példa, vagy csak néhány kiválasztotté, és miért éppen ők a kiválasztottak? A nyelvtörténet és a nyelv történetéből leszármaztatott nyelvtan sem igazít el, mert a nyelv történetéről változik a tudásunk, az meg hogy néz ki, hogy ha előkerül egy újabb nyelvemlék, hirtelen más lesz a „régi”, és így más lesz a „helyes”? És főként: a nyelv folyamatosan változik, mit kell a nyelvhelyesség kiindulópontjának tekintenünk? Aranyt, Pázmányt, esetleg a Halotti Beszédet? A célszerűség számonkérése oda vezetne, hogy a végén még az eszperantóhoz hasonlóan steril műnyelveket hinné valaki „tökéletesnek” a valóságosan létező, igazi nyelvek helyett. A logika egyszerűen alkalmatlan kritérium, mert a nyelv nem logikus, nem is illogikus, hanem alogikus, azaz a logika kategóriái alkalmatlanok a nyelv leírására, arról már nem is beszélve, hogy a nyelvben logikát keresők a legtöbbször a klasszikus latin grammatikák szempontjait próbálják más nyelvekre ráerőltetni. Az esztétikai kritérium abszurditása annyira átlátható (mármint hogy nyelvészeti szempontból értelme volna olyan mondatoknak, hogy az egyik nyelvi forma „szép”, egy másik meg nem), hogy bemutatásához Gombocznak elég volt egy Kazinczytól származó idézet: „Nyögdécselni – írta Kazinczy –, ezt a szót valaha én faragtam. Azt hittem, hogy szép. Nem: nyögdelleni, ez szép.”

Gombocz érvei ma is érvényesek, de az előíró szemlélethez ragaszkodókat ez a legkevésbé sem érdekli. Továbbra is gyakran hangzik el a „nagy írók példája” is – és továbbra sem lehet mást mondani erről, mint amit Gombocz mondott. Ki az, és ki dönti el, hogy ki az? Láttunk már néhány kánonátszabást, kikerült Hamburger Jenő, bekerült Molnár Ferenc, kötelező lett Ottlik, de már nem az, a rendszerváltás után volt, aki ki akarta paterolni a kánonból a „kommunista” József Attilát, s ha már ez nem megy, mert mégis botrányos volna, akkor művészi kvalitásoktól függetlenül, de muszáj markánsan jobbos (nacionalista, adott esetben nyilas) szerzőknek is bekerülniük a tankönyvekbe. Azt se felejtsük el, hogy kiszámíthatóan, széles közfelfogás szerint „szépen” Szabolcska Mihály írt és a hozzá hasonló szövegkisiparosok, a „nagy írók” nem egyféleképpen írnak, karaktereik pláne nem egyféleképpen beszélnek. És a frász kitörné őket, ha az irodalmi minőség mércéje az Édes Anyanyelvünk tanácsainak megfelelő műmájerkedés lenne.

A „szép beszédre” ma változatlanul sokan igényt tartanának, és mindenfélét értenek rajta. Lehet tiszta artikuláció, kellemes beszédhang, elegáns retorika, a trágár szavak – vagy a legcsekélyebb szlenggyanúba keverhető kifejezések – szigorú kerülése, de lehet mesterkélt bájolgás is. Amikor például egy (akkor) harmadikos ismerősöm azt írta a vasárnap délutánjáról (házi feladat volt), hogy kerékpározott a barátjával az iskola udvarán, nagyon boldog volt, és ujjongva tértek haza, akkor tudtam, hogy a tanító néni valószínűleg azt kérte, hogy „szépen”, „igényesen” fogalmazzanak – mert a gyerek egyébként teljesen normálisan beszélt. A „csúnya” beszéd – a sokféle „szépnek” megfelelően – lehet trágárság, szlengnek minősített szavak használata, nehezen érthető artikuláció, lezser beszéd, de akár izgatott – maradjunk akkor ennél – nyögdellés is.

A lezserkedéssel gyorsan végzünk: a gyakran használt kifejezések a magyarban is, más nyelvekben is, könnyen rövidülnek, ebben se lustaságot, se hányavetiséget nem érdemes keresni – érthetetlen, miért nem örülnek az asszem, nemtom-féle alakoknak azok, akik különben azt szorgalmazzák, hogy beszéljünk minél gazdaságosabban, hiszen itt erről van szó. Mindenki érti az összevont alakot, és pont ugyanazt jelenti, mint az azt hiszem, csak éppen az informalitást is jelzi.

A többi „nem szép” címkéből a trágárság látszik a legegyszerűbben elintézhetőnek: a káromkodás valóban nem szép – éppen ez a lényege. Azért lehet vele haragot, fájdalmat, megdöbbenést, ijedtséget, azaz erős érzelmi felindultságot kifejezni, s azért lehet vele levezetni a feszültség egy részét, mert elvileg tilos. A káromkodás arra való, hogy tabut sértsünk – ha erről van szó, akkor a káromkodás természetesen funkcionális, és nem lehet mással helyettesíteni. Ezért émelygünk, amikor egy politikus tévébeszélgetésben azzal műháborkodik, hogy „de a macska rúgja meg, azt mégsem lehet hagyni, hogy...” – hazug és hiteltelen az „indulata”, és innentől kezdve gyanús, amit mond (többnyire mesterségesen összeráncolt szemöldökkel járnak együtt az ilyesfajta silány színészi produkciók). A tabusértés szándéka miatt trágárkodnak annyit a szépreményű sihederek is: nincs annál nagyobb gyönyörűség, mint rosszalló tekinteteket begyűjteni a villamoson egy kis hangosabb bazmegolással, legalább olyan felnőtt tőle az ember, mint az iskolai vécében sebtében elszívott cigarettáktól. E funkcióból aztán könnyű továbbcsúszni oda, hogy a trágár kifejezések a haverokkal, barátokkal, kortársakkal összekötő változat részévé válnak, és sem indulat, sem menősködés nem kell hozzá, hogy fölbukkanjanak a beszédben – innentől az informális, közeli kapcsolatot is jelzik.


flickr/marren

Közeli, bensőséges viszonyt csoporthoz tartozás jelzése nélkül, két ember között is mutathat a tabunak számító kifejezések használata: azt jelzi, hogy „mi vagyunk olyan jóban, hogy ne külső elvárásoknak megfelelő álarcok mögül beszéljünk”. Ezen a ponton szokott jönni a szívhez kapdosás, hogy „én soha nem sérteném meg a nőt, akit szeretek, azzal, hogy durva szavakat használok előtte”. Ez igen tiszteletreméltó álláspont, nyugodtan el is hihetjük, hogy így van, azt is, hogy a gyerekek előtt sem hangzanak el nem az ő fülüknek való kifejezések – az én szüleim is így voltak ezzel, nekünk még a hülye is a tiltott szavak között szerepelt, főként ha egymásra szándékoztuk volna alkalmazni a bátyámmal. Csak tudjunk róla: a nyelv bonyolult, még ugyanannak a szónak is sokféle stílusértéke lehet. Baj akkor van, ha rosszul mérjük föl a beszédhelyzetet, de nincs nyelvművelő, aki ezen segíteni tud, és kárunk is nekünk származik belőle – magunkra vessünk, és majd megtanuljuk, hogy kivel mit lehet, mit nem, milyen nyelvi viselkedésnek mi a következménye.

Tény az is, hogy a trágár szavak használata, amikor nem „csak úgy” hangzanak el, hanem valakit kikezdenek, provokálnak, fenyegetnek, támadnak, akkor valóban agresszívek: de ebben az esetben is funkcionálisak, hiszen a cél éppen a verbális támadás volt, amely helyettesíti vagy előkészíti a fizikai agressziót. Ne felejtsük el: trágár szavak nélkül is lehet terrorizálni gyereket, házastársat, idős szomszédot, munkatársat, idegent, akár emberek egész csoportjait (etnikai, vallási, kulturális, társadalmi alapon), a verbális agressziónak tehát csak egyik formája a nyelvi durvaság. Nem az egyébként sok más funkcióban is használatos kifejezés a nemkívánatos tehát, hanem az általa megvalósuló viselkedés.

Ha valaki végső érvként azt mondja, hogy de azért kell – mindig, következetesen, mindenhol – kerülnünk a trágár kifejezéseket, mert a végén még természetessé válnak, és beépülnek a hétköznapi társalgásba, akkor bizony ebben igaza van. Nem abban, hogy mindenhol, válogatás nélkül elítélendő a trágárkodás – pontosabban mindenki úgy húzza az orrát tőle, ahogy akarja, de ettől még a nyelvésznek nem finnyáskodnia kell, hanem fölismernie azokat a funkciókat, amelyeket a tabuszavak betöltenek. Igaz viszont, hogy beépülnek, de akkorra sokat veszítenek erejükből. A manapság hétköznapi franc a csúf francúz betegség, a franciakór (vérbaj) egykor csöppet sem szalonképes neve volt; a „kedveskedő” huncut (korábban huncfut) a magyarba már ’csirkefogó, gazember’ jelentésben került a németből, de ott eredetileg a szuka nemi szervét jelölte; a fékomadta pedig szó szerint baszomadta (a német eredetű, ’dörzsöl, közösül’ jelentésű fékből), és valamikor igen súlyos büntetést vont maga után, mert istenkáromlásnak számított, hiszen kimondása azt sugallta, legalábbis a hit őrei szemében, hogy használója szerint van istenen kívül más teremtő erő is. (Hasonló megfontolásokból nem ártott az ebadta, kutyateremtette, adta teremtette kifejezésekkel is óvatosan bánni, az ördögözés mindenféle formájáról nem is beszélve.) A kurva fia ezeknél enyhébbnek minősült – bőven használták a hitvitázó prédikátorok is – mai változata, a kurafi meg már csaknem kedveskedés... Vagyis: az, hogy mi számít káromkodásnak, s mi mennyire „csúnya”, bizony változik – egykor például a bizony is kerülendő volt, mert esküdözésnek vették, kimondója Istent hívta tanúnak, és ez kockázatos, mert ha komoly ok nélkül történik, akkor, mint tudjuk, parancsolatilag tilos.

Sokan összetévesztik a tabuszavak használatát a szlenggel – kétségtelen, hogy a szleng magában foglalhat ilyesmit, de nem azonos a kettő. Nem azonos a szleng a „tolvajnyelvvel” sem, a ténylegessel, amelyet éppen azért alakítanak ki zárt csoportok, hogy más ne értse, amit beszélnek egymással – titkos nyelvet nemcsak a bűnözők alakítanak ki, hanem a bűnüldözők, hírszerzők is, és titkos nyelvként működhetnek az orvosi szakkifejezések is, ha az orvosok célja éppen a titkolózás. Mielőtt valaki rávetné magát a titkos nyelvváltozatokra, azzal az érveléssel, hogy de mások nem értik: épp ez a cél a használatukkal, azaz ha tényleg titkosak, akkor tökéletesek. A titkolózó viselkedést el lehet éppen ítélni, de azt se célszerű ész nélkül, mert nyilvánvalóan szükség van rá, csak az nem mindegy, kik, mennyit és milyen célból alkalmazzák. Az viszont igaz, hogy a titkos nyelvváltozatokból jó néhány szó kerül a szlengbe – de ezzel éppen a titkosságát veszíti el.

A szlenget tehát egyáltalán nem könnyű meghatározni – frissiben elhíresült álokossággal azt is mondhatnánk, hogy a szleng is olyan, mint a középosztály meg a pornó, nehéz definiálni (egész tanulmánygyűjtemények próbálkoznak vele), de aki hallja, fölismeri. Csak ez a jópofizás itt sem igaz, mert egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy ami az egyik embernél szlengnek számít, az a másiknál is: számtalanszor előfordul például, hogy az egyetemisták okéval válaszolnak tanáraiknak – nem azért, mert bunkók, hanem mert nekik az oké teljesen normális köznapi szó. Tanáraik többségének még nem, ebből aztán adódhatnak félreértések az udvariasság értelmezésében. A szleng meghatározására visszatérve: mégis lehet olyasmit találni, ami a szleng változataiban közösnek látszik. A szleng lényegében a külső, nyíltan elismert szabályoktól való eltérés: a csoportösszetartozás, a közös előismeretek, közös élmények jelzése – mindez természetesen egyben elkülönülés másoktól, a csoporton kívüliektől, mint mindig, amikor a csoportkohéziót erősíteni akarják. Ezért jelenik meg a nagyvárosokban, ahol a csoporthoz tartozás vágya bandákat hoz létre. Ezért alakul ki a börtönökben, ahol lényegében kötelező a külső elvárások semmibevételének jelzése, s ennek egyik legfontosabb kifejeződése a szleng, minthogy sem baseballsapka, sem kitűző, sem az öltözködés nem lehet jelen a csoportidentitást jelző kelléktárban (marad még a tetoválás, a különféle kézfogások, de a verbális viselkedés kétségtelenül a legjobban érzékelhető és a leghatékonyabb közülük). A szlenget a szabálytörés szabálya, az erő, lázadás, dac kifejezése köti össze a hasonló funkciójú trágárkodással – természetes, hogy a szleng sok változatának ez is része.

A csoportösszetartozás nyilvánvalóan közelséget jelent: ezért kötődik a szleng szorosan az informális stílusváltozatokhoz, és ezért jelenik meg a szakmai szleng – a „hivatalos” szakkifejezések mellett, merthogy azok, természetüknél fogva, szükségszerűen a stílusskála formális vége felé lökdösnék el a beszélgetést, és ez kényelmetlen távolságérzetet kelthetne a csoporttagok között. (Egy csapatban dolgozó orvosok, kutatók, informatikusok, újságírók, tanárok, alkalmazottak, építőmunkások beszélgetését hallgatva könnyen megfigyelhetjük a közösségre jellemző szakmai szlenget.) Úgy tűnik, a szlenget azért olyan nehéz pontosan meghatározni, mert funkcióját tekintve nem különbözik a nyelv többi változatától: egy közösség összetartozását jelzi más közösségekkel szemben. Amiben egy kicsit mégis eltér: ha több lehetőség közül választhatunk – például hogy olvasnékot vagy olvasnákot, ribizkét vagy ribizlit, embert vagy embört mondjunk –, akkor a sztenderd és nemsztenderd változat közötti választás természetesen identitást is jelöl, de nem föltétlenül tudatosan. A szleng viszont, ha tényleg szleng, tudatos választás eredménye: lényege éppen az, hogy jelezzük, saját csoportunk szabályai számunkra felülírják az elvárt nyelvi (azaz társadalmi) viselkedés szabályait – a szleng a legtisztább megjelenése a nyelvi választások identitásjelző funkciójának. A szleng tehát a nyelvi viselkedés egyik módja: a tudatosan fölvállalt szembenállás kifejezése egy nagy tekintélyű értékrenddel szemben – akár mert a kisközösséget fontosabbnak érzik (mondjuk a munkaközösségek), akár mert a nagy tekintélyű értékrendet ostobának gondolják, a lázadást pedig annak bármely formájában kötelezőnek (tinédzserek), vagy mert a feszes hierarchia a szelepnyitás nélkül elviselhetetlen volna (katonák), akár mert ez a tekintetes társadalmi rend egyébként is a perifériára szorítja és kirekeszti őket (nagyvárosi szegénynegyedekben élők) – vagy ezek kombinációja (fogvatartottak). A szleng, mint a nyelvben minden más, fokozatokban és nem fekete-fehér kategóriákban mutatkozik meg. A szlengesség mértéke egyben a csoporthoz való közelséget, ezzel párhuzamosan az elvárt viselkedéstől való távolságot jelzi. Hogy valaki „mennyire beszél szlengben”, attól függ, hogy hány megszokott nyelvi forma helyett használ szlengnek minősülőt, milyen beszédhelyzetekben és kikkel, és attól is, hogy a használt kifejezéseken mennyire erős a szlengmarker, hiszen ebben is különbségek vannak: az oké már azoknak is enyhe, akik még egyáltalán szlengnek tartják, a kajakra erős szlengmarkert visel (azaz „nagyon szleng”), és valahol a kettő között van a kúl, amely ironikus használata révén középfelé sunnyog a szlengességi skála full szleng végéről.

A nyelvművelő tanácsokban a „szép beszéd” propagálása, a bandázás elleni küzdelem és a stílusváltozatok iránti tökéletes érzéketlenség gyakran jelentkezik együtt. Nyilvánvaló, hogy erre miért kedvenc példám az a méltatlankodás, amely 2000-ben jelent meg az Édes Anyanyelvünkben: „Ugyancsak gyakori jelenség a mai nyelvhasználatban – különösen a fiatalok körében –, hogy nem mindig vannak tekintettel a szavak stilisztikai értékére. Kirívó példa az utóbbi időben, hogy az együttes–csapat–banda szavakat szinonimaként használják. Íme a példák: ’Azt beszéli már az egész város, újra dübörög a banda. Ez egy országosan ismert együttes koncertjéről szóló híradásban hangzott el. [...] Az igényes köznyelvben a banda szó ’zenekar, zenei együttes’ jelentésben aligha fogadható el helyesnek.” Mit lehet erre mondani? Tényleg fölháborító, hogy egy országosan ismert zenekart a nyikhaj újságíró csak úgy szimplán lebandáz... (Esetleg azt lehet még megkérdezni, hogy lehet az, hogy az egész szerkesztőségben senki nem ismeri a magyar rocktörténet egyik legismertebb darabját, elvégre a banda 1973, a szám meg 1985 óta dübörög.)

A nyelv történetére mintha ma már kevesebbet hivatkozna a nyelvművelés –elsősorban a 19. század végén, a 20. század első éveiben volt ez nagy divat. Előfordul viszont, hogy valami oknál fogva éppen a korábbi, „eredeti” alakot tekintik nemsztenderdnek, „nyelvjárásiasnak”. Hiába régebbi, hiába használja a magyar anyanyelvűek jelentős része, ha hasonlítunk, és helyesen akarunk beszélni, kerülnünk kell az eredeti formát: nem mondhatjuk, hogy nagyobb tőlem, csak hogy nagyobb nálam.

A „logika” viszont továbbra is kedvelt hivatkozási alap. Itt van mindjárt a kedvtelve ostorozott nem-e láttad: poénok özönét húzza magára a bűn elkövetője, hiszen mindenki tudja, hogy az -e helye az ige mögött van. Igaz, azonnal zavar támad, ha több tagú az állítmány, mert élőbeszédben kevesen képesek flottul produkálni a mit gondolsz, nem jöttek volna-e rá típusú mondatokat, ezért vagy elmarad a kérdőszó, vagy rácsúszik az igére, esetleg az igekötőre (nem jöttek-e volna rá, nem jöttek volna rá-e), de ez feleannyi viccelődést sem okoz, mint a nem-e. Sokan észre sem veszik a helytelenkedést. Ha a nyelvben logikát keresnénk – ne tegyük egyébként, mint Gombocz írta, teljesen fölösleges –, akkor a „logikus” az lenne, hogy a kérdőszót értelem szerint helyezzük el, ahhoz a szóhoz kapcsolva, amelyikre rá akarunk kérdezni. Ha azt akarjuk tudni, hogy valaki az almát ette-e meg vagy a körtét, a logikus kérdés az, hogy az almát-e etted meg, ha a kérdés az, hogy én menjek vagy te, a logikus kérdés, hogy én-e menjek, ha a kérdés az, hogy nem láttad vagy láttad, akkor a logikus kérdés a nem-e láttad. Ha valakinek furcsa volna a módozat: a törökök pontosan e logika szerint kérdeznek.

Aztán meg, ha szigorúan vesszük a logikát, mi magyarul beszélők igen rosszul állunk vele (de a szlávok, franciák és még sokan szintén): nem vesszük észre, hogy folyton állítunk, mikor tagadni akarunk, mert azt mondjuk, semmit nem mondott, ami azt jelenti, legalábbis formállogikailag, hogy mondott valamit. Ha valaki abszurdnak véli, joggal, ezt az érvelést, az jó, ha tudja, hogy az egyik legmegbélyegzettebb angol „hiba” az ilyesféle tagadóláncok használata (she did not say nothing): nem mintha nem használtak volna és használnának többszörös tagadást az angol dialektusokban, a középangolban nem is volt más lehetőség, de egyszercsak Robert Lowth püspök úgy döntött, hogy ez nem logikus, mert hiszen ellentétes a klasszikus latin grammatikával, ezt 1762-ben meg is írta, ezért az angol nyelv őrei ma is megbélyegzik a többszörös tagadást. A stigmát csak erősíti, hogy a legszörnyűbb nyelvrombolónak tartott brit és az amerikai változatnak, a Cockneynak, illetve az afroamerikai angolnak egyaránt természetes része a tagadólánc.

Részben logikai hibának, részben „fölösleges” szószaporításnak tekintik a de viszont használatát – a Nyelvművelő kézikönyv szerint „eléggé nehézkes, szófecsérlő”. A hétköznapi javítás, beleértve az iskolait is, egyszerűbb: a gyerekek fejébe egyszerűen beleverik azt a rövidke szólamot, hogy „vagy de, vagy viszont”. Így aztán a megmagyarázandó állítás szolgál „magyarázatként”, mert ezek után nemigen kérdez rá senki – felnőttek sem –, hogy miért. Ha ritkán előfordul ilyesmi, akkor a válasz az szokott lenni, hogy minek kétszer ugyanazt mondani. Érdekes, hogy az ámde, búbánat, bűbáj szavakban senkit nem zavar a kétszer mondás – és a de viszont is csak az 1950-es évektől szófecsérlő, előtte nem volt nyoma a megbélyegzésének, írott szövegekben sem, noha egészen a 18. századtól adatolható.

Különben is, jó, ha tudjuk, hogy a nyelvben a „fölöslegesség” a megértést segítő, igen fontos elem: a nyelvhasználók úgy alakítják a nyelveket, hogy a lehető legkevesebb legyen a félreértés, és a leggazdaságosabb a beszéd – és bármennyire furcsán hangzik, sokkal gazdaságosabb eleve több nyelvi elemmel (be)biztosítani, hogy jól értsen társunk, mint többször elismételni ugyanazt a tartalmat. Az is természetes, hogy amikor változik egy-egy nyelvtani elem, a régi még hosszú ideig – vagy akár végleg – párhuzamosan megmarad. Abban a kifejezésben például, hogy elküldöm a levelemet, háromféleképpen is jelöljük, hogy a tárgy határozott: ezt jelzi az ige ragozása, a határozott névelő, és ezt jelzi a főnév birtokos személyragja (történeti szempontból személyrag, de aki úgy jobban szereti: személyjele), az -m: a birtokos személyraggal/jellel ellátott főnév mindig határozott. Sőt, a nyelvtörténészek szerint a -t tárgyrag eredetileg szintén a tárgy határozottságát jelölte, tehát olyasmi mondatokat mondhattak, hogy vágom húst és vágok hús. Névelő nem olyan régen van a magyarban, mindannyian jól ismerjük a Halotti Beszéd és Könyörgés nyitómondatát: látjátok feleim szümtükkel – itt még nincs határozott névelő, a határozottságot a birtokos személyrag/jel és az igeragozás jelzi. Sok esetben ma is elég a személyrag a tárgy határozottságának jelzésére – tartalmilag mindig elég, hiszen valakinek a valamije csak határozott tud lenni, de nyelvtanilag már nem mindig elég: mondhatjuk azt is, hogy elmondta véleményét és azt is, hogy elmondta a véleményét, de az már furcsa volna, hogy megvágtam kezemet, akkor is, ha passzív nyelvtudásunkban benne vannak ezek a szerkezetek, hiszen az elvesztettem zsebkendőmet dalocskával a világon senkinek semmi baja sincs (ez pedig itt egy szép tagadólánc). Ezért nem volt szükség az eredetileg csak határozott tárgyhoz illesztett -t-re birtokos személyragos főnevek után, első és második személyben ma sincs: megvágtam a kezem, hunyd be a szemed. A nyelvet elsajátító gyerekek még tökéletes szabálygeneráló gépezetek – ha a rendszerszerűséget nézzük, akkor valójában ők beszélnek a legszabályosabban, a nyelvtörténeti kacskaringók által előállított kivételeket csak később tanulják meg, így olyan mondatokat is gyártanak, amilyeneket az ómagyar korban mondhattak, pl. ne húzd hajam, fogd meg kezem (ezeket a szabályokat a csukd be szemed, nyisd ki szád-féle mondókák még meg is erősítik). Ebből viszont az is következik, hogy ha lettek volna nyelvcsőszök az ősmagyar korban, akkor nagyon csóválták volna a fejüket, amikor először kezdték a -t tárgyragot határozatlan tárgyakhoz is hozzátapasztgatni, vagy amikor személynevekhez illesztették – az pontosan ugyanolyan volt, mint amikor ma határozott névelőt tesznek eléjük.

Ez a bizonyos személynév előtti névelő a germanizmus-üldözők egyik vesszőparipája: azt mondják, csúf német kórság. De volt ott még több, ahonnan ez jött. A „germanizmus” mint kiirtandó nyelvfertőzés a harmincas években volt a legtrendibb: akkor még panaszkodtak olyasmire is, hogy a lekési a vonatot nem tisztességes magyar nyelven van, mert a magyar szemlélet lekésik a vonatról. A kórok terjesztőjének tekintett beolvadó német anyanyelvű lakosság rég eltűnt, de a „germanizmus” mint bélyeg megmaradt, mindenekelőtt a derék határozói igeneves szerkezeteket hiszik annak.

Ma sem ritka, hogy a médiában „csúnyán fogalmazok”, „ezt nem valami magyarosan mondom” és hasonló mondatok vezetik be a tökéletesen ártalmatlan határozói igeneves szerkezeteket. Az ide tartozó rigmus „a macska fel van mászva a fára”. Az már nem meglepetés, hogy a határozói igeneves szerkezetekkel a világon semmi baj nincs, nem csak úgy általában, de magyar pedigré szempontjából sem, ha valakit ez izgat annyira – legutóbb már megbeszéltük, régebben sokkal elterjedtebbek voltak. A kárhoztatott formával, amikor mozgást jelentő igéből képzik, csak a magyar nyelvterület egyes részein, például északon találkozhatunk: nem tudtam beszélni vele, mert el van utazva. Nyilván van, akinek ez furcsa – hogyne volna, hiszen sulykolták neki eleget a fáramászott macska példázatát –, de úgy különben meg mi baj volna vele? Az csak mese, hogy az el van utazva ugyanazt jelenti, mint az elutazott – az utóbbi nem mondja meg, hogy visszajött-e már, az előbbi megmondja, hogy még nem. A ki van adva, meg van mondva, ki van hirdetve típusú szerkezetek szélesebb körben használatosak, de velük sincs semmi baj, másrészt egyértelműen jelzik, hogy nem fontos, ki adta ki, mondta meg, hirdette ki, egyedül az lényeges, hogy ki van adva, meg van mondva és ki van hirdetve – azaz (a kosztümös filmek szeretett archaizálásával) kiadatott, megmondatott és kihirdettetett. Egyszerűen arról van szó, hogy ma nincs a magyarban önálló passzív nyelvtani szerkezet – enyhén szenvedünk a hiányától, és olyan nyelvi eszközökkel fejezzük ki a passzívumot, amilyenek most éppen a magyarban erre használhatók: a határozói igenév az egyik ezek közül. A macskamászós rigmus áldatlan hatásaként viszont sokan kerülik a ki van nyitva az ablak, a probléma még nincs megoldva típusú szerkezeteket is, holott ezek a legvérmesebb nyelvőrök szerint is kifogástalanok, így a „germanizmus” kerülésére jócskán megszaporodtak a határozói helyett a befejezett melléknévi igeneves szerkezetek (a probléma nem megoldott), és ebben a vicc az, hogy a német szerkezetet ez tükrözi pontosan, és nem a nincs megoldva.

Az „idegenszerűségek” közül persze elsősorban a kölcsönszavak vannak szem előtt – ma már értelemszerűen nem a német a fő ellenség, hanem az angol. Ha fokozni akarják a rettegést, akkor kifejezetten az amerikai angol (aminek, mint egy valaha angol tanszéket vezető szerző nyelvművelő cikkében olvashatjuk, „nincs nyelvtana”). Vannak, akik az angollal szembeni berzenkedés miatt a kompjúter és a sztenderd helyett a német eredetű kompútert és standardot favorizálják, mondván, hogy ezek „már meghonosodtak”. De az érvek ugyanazok, mint egykor a német eredetű szavakkal szemben voltak: az idegen szavak a nyelvművelő oltalmak szerint szennyezik, megfertőzik a nyelvet, betolakodnak, kiszorítják, elpusztítják a becsületes magyar szavakat, elszegényítik, elkorcsosítják nyelvünket – azaz az idegengyűlölő retorika megszokott kellékeivel találkozunk. Kétségtelen, a nyelvművelő írások rendre megemlítik, hogy csak a „fölösleges idegen szavak”-at kell kiebrudalni, az a kevés, amire szükségünk van, maradhat. De azért, ha lehet, úgy általában kerüljük az idegen szavakat – ma a fő érv már nem az, hogy mert érthetetlenek, hanem hogy sokan divatmajmolásból, áltudományosságból, restségből, sznobizmusból, szakmai fennhéjázásból, félműveltségből használják.

A nyelvművelők „idegen szavakkal” kapcsolatos vélekedése – szokás szerint – nyelvészeti fölkészületlenséget és leküzdhetetlennek tűnő moralizáló hajlamot mutat. Ami az elsőt illeti: nyelvészetileg értelmezhetetlen a kölcsönszavak és az „idegen szavak” megkülönböztetése. Nem segít a „hangzás”, hiszen a sport vagy a troli szóeleji mássalhangzó-torlódása továbbra is ritka hangkapcsolat, és régebben annyira nem volt lehetséges, hogy magánhangzóval oldották föl: ezért mondunk iskolá-t és nem skolá-t, istálló-t és nem stálló-t, ezért ejtették nyelvjárásokban még nem annyira régen a grófot gerófnak, a drótot derótnak. De ugyan melyik magyar gyerek gondolná, hogy a troli kevésbé magyar szó, mint a busz – és hogy bármelyik kevésbé volna magyar szó, mint a villamos? Nem segít az az érv, hogy „van ugyanolyan jelentésű régi, becsületes magyar szó” – a nyelvek ugyanis nemcsak olyan fogalmakra vesznek át új szavakat, amelyeket korábban nem ismertek, a kölcsönzésnek sokféle motivációja lehet, ezekről részletesen beszéltünk már. Ezért a nyelvészek számára újabb és régebbi, elterjedtebb és szűkebb körben használt kölcsönszavak léteznek, fölöslegesnek meg egyik se fölösleges. Nyilvánvaló, hogy aki sokat használ a szakmájában kölcsönszavakat, az nem csak nagyképűségből vagy lustaságból mond közülük néhányat szakmán kívülieknek is, hanem mert megszokta, mert föl sem tűnik neki, hogy az szakkifejezés, amit éppen kiejtett, mert könnyebben eszébe jut, hiszen nap mint nap használja, és így tovább.

Érdemes óvatosan bánni a „félművelt” és a „sznob” viszonyával is. Kétségtelenül vannak, akik nem az eredeti jelentésben használnak bizonyos szavakat: a bálnákhoz kapcsolják a balneológiát, szűkebb pátriárkáról beszélnek, vagy arról, hogy nem decens mostanában Szlovákiára hivatkozni. Minthogy mindhárom tévedést politikus követte el, kiválóan lehet csámcsogni rajtuk. Nyelvészeti szempontból sokkal érdekesebb, hogy mi tette lehetővé ezeknek a tévedéseknek a kialakulását. A bálna-balneológia igen nyilvánvaló pszicholingvisztikai félrekapcsolás, bárkivel megtörténhet, a hasonló hangzás épp elég ok az alkalmi jelentés-rávetítéshez. Ugyanez volt a helyzet a pátria-pátriárka párral, azzal a különbséggel, hogy ezzel gyakran viccelünk, s ez, akarjuk vagy sem, rögzíti a téves értelmezést. Kicsit más a helyzet a decens ’divatos’ jelentésével: a szó leginkább olyan kontextusban fordul elő (decens ruha, decens kosztüm), amelyben többen is ’divatos’-nak értelmezhetik a ’mértékletes, illendő, megfelelő’ helyett. Ha ez tovább terjed, akkor könnyen lehet, hogy egy idő után bevett jelentésnek fog számítani, később pedig akár ez lesz a szó fő jelentése, és nem az számít félműveltnek, aki a decens-t ’divatos’ értelemben használja, hanem az sznobnak, aki az eredeti jelentésben használja. Minden nyelv története tele van ilyen jelentésváltozásokkal.

Senki sem tagadja, hogy vannak, akik viszont valóban sznobizmusból villognak trendinek érzett kölcsönszavakkal – de miért kellene bárkinek is megtiltanunk, hogy nagyképűnek mutassa magát? Az ő dolga, az meg a környezetéé, hogyan viszonyul ehhez. A nyelvművelő műsorok nagy kedvvel hirdetnek magyarosító pályázatokat, de nem sok haszonnal, hiszen a magyarosítandó szavak többsége a pályázatok idejére rég a magyar részévé vált, a „magyar változatok” ráadásul sokszor nehézkesek, erőltetettek (pl. az ímél helyett a villám/villanyposta), esélyük sincs, még olyan erőteljes hivatalos támogatással sem, amilyet a távbeszélő kapott: a telefont nem tudta kiütni.

Gombocz idejében a nyelvjárás még a „helyesség” forrása volt – az egységesítő kommunista nyelvművelés azonban, a nép fölemelésének vágyától vezérelve, a nyelvjárási alakokat is szorgosan megbélyegezte. Ma elvileg ugyan nem illik elítélni, mégis sokszor megteszik. A hivatalos állásfoglalás természetesen az, hogy a nyelvjárások szépek, értékesek, ízesek és gazdagítják a magyar nyelvet – de már a szemlélet is árulkodó: a nyelvjárást valami olyasminek tekintik, amit leginkább iskolázatlan, idős, falusi emberek beszélnek, másrészt nem tekintik önálló változatnak őket, hanem valamiféle skanzennek, amelyből furcsa, régies, mulatságos szavakat lehet előszedni, ha szükségünk van rájuk egy nyelvtankönyvbe vagy nyelvtanversenyhez: ilyen mondjuk a pityóka és a tengeri, ezek szoktak lenni „a” nyelvjárási szavak – differenciálás nélkül, azt sugallva, hogy van a köznyelv meg van „a” nyelvjárás. A „nyelvjárási” az iskolai nyelvtantanításban mindössze egy címke, amelyet a nyelvi szertár formalinos üvegeire ragasztanak, az élő, megtapasztalható nyelvjárási jelenségek – pl. a rövidittik, vót, eljöttek nálunk, idősebb tőlem – azonban messze nem örvendenek ilyen tiszteletnek, sem az iskolában, sem azon kívül. A tanárok jelentős része szigorúan irtja, és a nyelvművelő cikkekben, tanácsokban sem ritka az olyan megfogalmazás, hogy a köznyelvet „áttörik az alulról fölfelé nyomuló, beszélt nyelvi, népnyelvi változatok”, hogy egy nyelvi forma „bántóan vulgáris”, vagy hogy a riportalanynak jobban kellett volna figyelnie, mert olyan népies formák, mint a bonyolultabb valamitől és teljesítményhöz igazán nem valók rádióba. Nem csoda, ha a nyelvjárás a magyar laikus közbeszédben gyakran a provincializmussal, „parasztossággal”, iskolázatlansággal, műveletlenséggel kapcsolódik össze – ahelyett, hogy azt találnánk ki belőle, hol nőtt föl, hol él beszélgetőtársunk.

Összegezve most már a nyelvhelyesség szempontjait: az előző néhány részben megismert ideológiai kanyarok valamelyest befolyásolták a nyelvművelő munkát. Láttuk, az egymást váltó uralkodó politikai eszméknek megfelelően változtak a legfenyegetőbbnek érzett veszélyek, a leggyakoribbnak gondolt „hibák”, s így a legsürgetőbbnek vélt feladatok kijelölése is. Amikor ősiségkultusz volt, akkor elsősorban a „történetietlen” („nem felel meg a magyar nyelv szabályainak”, esetleg „szellemének”) és az „idegen” volt a megbélyegző címke. A fajvédő ideológia korának nyelvvédői az „idegen”, „germanizmus”, „magyartalan” minősítéseket kedvelték leginkább. A kommunista nyelvművelés elítélte a „nyelvjárásias beszédet”, a „zsargon”-t, az „előkelősködő” nyelvhasználatot – azaz mindent, ami a nyelvi egységesség ellenében létezett; a „demokratikusságot” hangsúlyozó emberközpontú nyelvművelés ezek közül főként azt tekintette hibának, ami „nehezíti a megértést”. Aztán az egységesség kívánalma immár a nemzeti egység jegyében terjedt ki a határon túl élő magyarságra, illetve a nyelvművelés középpontjába ismét a műveltség, és egy kiemelt társadalmi réteg került kulcsszóként.

Ha viszont nem az elveket, hanem a ténylegesen végzett nyelvművelő gyakorlatot nézzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy a kurrens politikai hatalomhoz alkalmazkodó nyelvművelő ideológia flikkflakkjai csak minimális hangsúlykülönbségeket eredményeztek: a „helyesség” megítélésében ugyanazokat a magyarázatokat találjuk a nyelvművelés történetének különböző szakaszaiban. E szerint két nyelvi forma közül az a „helyes”, amelyik logikus, gazdaságos, érthető, megfelel a nyelv történetének, föllelhető nagy írók szövegeiben, szép, nem népies (pórias, vidékies, parasztos), illetve egyszerűen nyelvtanilag helyes.

Ezeknek a szempontoknak sem a nyelvhez, sem a nyelvészethez nincs közük, de igen rafináltan működnek. E hatékonyság egyik titka, hogy széles körben elterjedt nyelvi mítoszokra épülnek, és ezeket még saját gyártmányú babonákkal is erősítik.



Sándor Klára


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)          



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!