rss      tw      fb
Keres

Nyirő és a hajukat tépdeső rigók


Bár nyilvánvaló, hogy maguk sem olvassák, de mivel a kormányerők kötelező tananyaggá akarják tenni, s így a gyerekekre rá akarják erőltetni, beszéljünk végre arról is, hogy miket írt Nyirő József.

Ne szakértőként, csupán egyszerű olvasóként beszéljünk róla. Amit egyébként erősen indokol, hogy hiszen az irodalomtudomány – nem véletlenül – alapos, elemző figyelmet csak keveset fordított erre az íróra, mert sokat nem érdemel. Gyakran még olyan harmincas évekbeli lexikonokból is kimaradt, amelyekbe pedig Tormay Cécile-t például bevették.

A negyvenes-ötvenes években minden, rendes keresztény polgári család polcain volt néhány erdélyi, halinakötéses könyv, így nálunk is akadt. Úgy tudom, Pásztortűz volt a kiadó neve, de abban a könyvben, amely nekem még megvan, nem tudom megnézni, mert annak épp az utolsó lapja hiányzik, az impresszummal.

Engem a Fagyöngy (1937) című kötetből ért el, épp kezdő olvasó koromban, a legnagyobb lidércnyomás, amely gyereket olvasás közben elérhet: a velőtrázóan hamis írás réme.

Gergő legyen a te neved – ez a címe a Nyirő novellának, amelynek kibetűzése során a szó szoros értelmében kirázott a hideg, és nem azért, mert a történet hóba és fagyba vitt vissza. Már az első képe zavarba ejtett, hiszen a szerző nem fordított gondot arra, hogy jelezze: az általa leírt cselekvések vajon egyidőben vagy egymás után következnek-e be, vagyis minden volt ott, csak műgond nem akadt. Kicsire nem adott az „írófejedelem”. Az emberi agynak viszont olyan a természete, hogy ami kép, azt reflexszerűen egységbe, egyidejűségbe fogja, így Nyirő sorai olvastán én ma is egy olyan állatot látok, amely egyszerre támaszkodik a hátsó lábain – mert a leírás szerint a szájával ablakot fúj, tehát föl kell ágaskodnia –, és ugyanazon hátsó lábaival közben intenzív kotrómunkákat végez. „Háromszor jött a kóbor farkas azon az éccakán a kalyibához, ráfújt a tenyérnyi ablakra, hátsó lábaival hányta a havat s kísértetiesen vonított” – így a szöveg. Ami pedig a továbbiakban kibontakozott, az maga volt a totális mesterkéltség. Megjelenik a főhős, Gergő, aki a fejszéjével elriasztja a farkast, a szavaival pedig megriasztja a feleségét: „Belé kell nyugunni! …Méges meghal kicsi Gergő! A farkas megjelentette!” Tehát babonás emberekről van szó, akiknek haldoklik a gyerekük, és akikre most ráijesztett a farkas – ez a drámai alaphelyzet. Gondolnánk, ezután vajákos asszonyt, falu öregjét, uram bocsá’, orvost hívnak, hogy valaki mégis próbálja valahogyan meggyógyítani a kisgyereket, egyszersmind űzze el felőle a rontást, de nem ezt teszik. Mert nem emberek ezek, hanem csak „félvadak”, ahogyan egyébként Nyirő a legtöbb írásában „megtiszteli” a havasi embereket, akiknek most „örök vigasztalójaként” emlegették őt Székelyudvarhelyen. A „félvadak” egyébként elképzelhetetlen izolációban élnek – se szüleik, se semmiféle rokonságuk, szomszédságuk, közösségük nincsen, embert kilométeres távolságokban nem látunk körülöttük.

A beteg kisfiú anyja így reagál Gergő szavaira: „Jaj, csak meg vóna keresztelve!”, és persze sikoltva, végtére civilizálatlan is, meg nő is. Amivel a cselekmény további menete eldőlt. Most már annak leírása következik, hogy miként próbálja megoldani a pár a kereszteletlenség mindenek felett álló problémáját a mínusz tizennyolc fokban.

A szüzsé pedig a következő: Gergő, a „félvad” apa, hihetetlen erőfeszítésekkel elvergődik a hatalmas hóban a faluig, és fölébreszti a sekrestyést, hogy segítségét kérje a keresztelés végrehajtásához. A sekrestyés keresztényietlen módon visszautasítja. „Nem szégyenled magad? Egy nyálas kölyökből ekkora dógot csinálni!” – mondja, de a felesége Gergő értésére adja, hogy lefizetheti az urát. Az kap az ötleten, és két szekér fa erejéig tartó „félrenézést” ígér a sekrestyésnek arra az esetre, ha az majd illegálisan erdőt fosztani indul. A sekrestyés erre elmegy vele a templomba, és a pap távollétében kiadja neki a kereszteléshez szükséges könyvet és a kellékeket. Gergő ismét hatalmas erőfeszítésekkel és újabb, babonás félelmektől gyötörve visszamegy a hegyre, az otthonukba. Út közben, annak ellenére, hogy „félvad”, katartikus erővel megfogja őt a havas táj szépsége. Otthon kiderül, hogy a kisgyerek még él, de ismét belázasodik. Az asszony „töprengve virraszt” (esetleg fordítva: virrasztva töpreng; ez Nyirőnél ekvivalens, a lényeg, hogy minden ige mellett legyen ott egy határozói igenév), és bár a sekrestyésnél hallott párbeszédből kiderült, hogy volna elég fájuk, nem foglalkozik a fűtéssel, hanem tűri, hogy maga is „feketére” legyen fagyva. Ismét farkasok üvöltenek, s ő egyre jobban gyötrődik, hogyan is kéne keresztelni, amikor a zajra felébred Gergő, és „sötéten a gyerekhez lépik”. (Nyirőnél a havasi emberek mindent sötéten, gyakrabban setéten tesznek, miközben maguk is sötétek, „égettszegények” és „feketére fagyottak”. Hát igen: sok volt köztük az oláh, az örmény és a cigány. És akkor itt jusson eszünkbe az „el kell választani a nácikhoz való vonzódását az életműtől” oly sokat hangoztatott gondolata. Ez a főhős is setéten szól, setéten néz, sőt, setéten halad a hóban, és setéten gondolkodik. Egy másik írás hőse pedig egyenesen setéten tud ülni! Szerencsére azonban lihegni csak a medve képes sötéten, erről majd lásd lejjebb.) Az asszony, hogy megnyugtassa a „zord, vad férfit” (?!), azt hazudja, hogy már tudja, hogyan kell keresztelni. Így végül együtt megkeresztelik a lázas kisgyermeket. A lényeget az apa mondja ki: „Gergő legyen a te neved!”. Majd a novella hüvelykujj, a kereszt és az írástudatlanság talányos összefüggésével zárul: „És vastag hüvelykujjával megnyomja a keresztet a gyermek homlokán, mert ő nem tud írást, ami fölött nem is lehet csudálkozni…”.


Deep in the forest – flickr/movito 

Mint látható, Nyirő létező emberi helyzeteket, állapotokat, attitűdöket, érzelmeket is leír (van olyan, hogy az ember fázik, babonás, beteg, reménykedik a keresztelés erejében és megszorultságában korrumpálja a sekrestyést), ám mindezt egyrészt minden együttérzés nélkül veti papírra, másrészt a lényegüktől tökéletesen idegen, kívülről ráerőltetett folyamatokkal, indokoltságokkal és eseménytörténetekkel fogja össze. A babonaságból itt nem babonás cselekedetek vagy érthető küszködések következnek, hanem a kereszténység formális elemeinek tisztelete. A főhős „félvad” mivoltát nemhogy nem igazolják a tényleges cselekedetei, hanem kifejezetten ellentmondanak neki, hiszen a férfi ereje megfeszítésével dolgozik a keresztség megszerzésén. Nyirő mégis félvadnak nevezi, mert fontosabb a megítélésében, hogy setéten néz, jár és lép a gyerekágy mellé. Az olvasó számára viszont az a fontosabb, hogy Nyirő csak attól képes embernek látni őket, ha – legalább is az ő fantáziája szerint – a kereszténység formális elemeiben keresik a megváltásaikat, életük minden problémájára. (A szellemiség ismeretét nem adja a szájukba, hiszen az valószínűleg saját maga számára sem érdekes.) Az asszonyt Nyirő magasabb színvonalúnak ábrázolja, hiszen tud olvasni, vannak érzelmei, még gyönyörködni is képes a kisgyerekében. Ugyanakkor képtelen a gondoskodásra, nem ápolja, nem csinál a kedvéért meleget a házban és nem hív orvost – nem anyaként, hanem szörnyszülöttként áll elénk. Amit egyébként Nyirő így, nyíltan nem mond ki, de azzal, hogy csupán a keresztény formalitás iránti vonzalmukat írja le értékükként (s ráadásul valójában csak ennyi az ő rájuk vetített elvárása), egyértelművé teszi, mennyire lenézi őket. És azt is, hogy ha egyáltalán létezik benne együttérzés, átélés, az kizárólag a kereszténység hatalmának, és nem az általa ábrázolt embereknek szól.

De Nyirő a többi írásaiban sem azt érzékelteti, ami az általa ábrázolt emberekben zajlik, hanem mindig azt, amit ő képzel vagy gondol róluk, illetve amit rájuk vetít. Minden sora puszta önkiélés, saját vízióinak rávetítése más emberekre. Az univerzalitások helyett az üres általánosításokat találja meg, akár az éretlen kamasz, aki el van ragadtatva a saját érzelmei szenzációjától, és egy centivel sem lát túl rajtuk.

De ne legyünk igazságtalanok: Nyirőnek van olyan írása is, amelyben a karácsony nem pusztán a formalitásával fogja meg a „félvadakat”, hanem azzal is, hogy ügyes pénzügytechnikai megoldásokra sarkallja őket. A Most már jöhetsz, Jézuska! című írásban egy gyásztól sújtott embert látunk, aki nem akar karácsonyozni. Ugyanakkor véletlenül épp hozzá menekül be egy falubéli férfi, aki féltékenységből megölte a feleségét, ám most megszökött a börtönből, mert szép karácsonyt akar a félárva kisfiának. A gyilkos azt még el tudja mondani, hogy pénzt tűztek ki a fejére, de azután meghal. A gazda két setét nézés között rájön, hogy a helyzet kihasználható, ezért megkötözi a hullát, és azt mondja a jegyzőnek, hogy ő fogta el a gyilkost. A jegyző először undorodik a pénzsóvárságtól (de vajon miért minősül annak, amikor ők írták ki a díjat, és az ember valóban fel tudja mutatni a gyilkost?), ám amikor meghallja, hogy a jelentkező az árvára akarja fordítani az összeget, meghatódik, és azonnal intézkedik. Hősünkben pedig a pénz, illetve a saját jósága fölötti megilletődöttségtől egy csapásra feloldódik a gyász, valamint a karácsony iránti ellenérzés: „Mikor a pénzt megkapta, s estére el is intézte, amit akart, a hóna alá szorította a csizmácskákat, kicsi harisnyát, kurticskát, s büszkén felszólott az égbe:
– Most már jöhetsz, Jézuska!”

A jótétemény kétségtelenül jelen való, és abban is van életszerűség, hogy ha az ember a karitászt gyakorolja, ez segíthet a gyászán és a bezárkózottságán. Csak ismét az irodalmiság az, ami nincsen jelen, hiszen a változás leírásában semmiféle belső mozgás, rálátás, folyamat nem lesz láthatóvá, viszont annál nagyobb hangsúlyt kap a krimiszerű ötlet, a csel. Amely viszont a dolgok természete szerint fölösleges, hiszen a csendőrség oldaláról nézve lényegtelen, hogy milyen módon került a keze közé a gyilkos, a lényeg, hogy ő tudja prezentálni. Így meglehetősen nagy a lóláb, amely azt mutatja meg, hogy az író az egész történetet a mesterkélt végeredményre húzta rá, utólag („morózus férfi éljen át megváltódást, karácsonykor”), és hogy az írásnak köze sincs semmiféle belső morális folyamat kibontásához, maximum a kliséikhez. Vagyis a puszta giccsel állunk szemben.

Lépjünk át azonban Nyirő emberábrázolásától az ő állatábrázolásáig, és nézzük, milyen dimenziók nyílnak meg előttünk a természet és a kereszténység elemi viszonyát illetően. Elmondhatjuk, hogy rendkívül mélyek! A Havasok könyve Vihar című leírásának legfőbb filozófiai problémája az, hogy a Földön az ember és Isten haragja egymásnak feszül. Az ember kevély módon – mintha az ő haragja is egyenrangú volna (lásd még bűnbeesés) – „felrázta vasvilláját az égre a feldőlt szénásszekér miatt” (igen, nemcsak párnát és házastársat lehet felrázni, vasvillát is lehet). Amitől az Isten végképp megharagudott, és elviselhetetlen vihart bocsátott a Földre. És bár az állatok (főképp a medve) tisztán látták, hogy minden az ember miatt van, ő mégis megmenekült az örök igazságszolgáltatás elől: nem csapta agyon a villám. Nincs igazság a Földön. Mindazonáltal az állatok valószínűleg nem veszítették el az Istenbe vetett hitüket, bár az ugyancsak élő lélekkel felruházott kövek esetében azért e mellé oda lehet tenni egy vaskos kérdőjelet.

Néhány idézet Nyirő képalkotási képességének, valamint gondolati hitelességének érzékeltetésére:

– Az anyamedve összeteszi kicsinyei kezét: Imádkozzatok szépen, hogy a jó Isten fordítsa el tőlünk haragját. (Egyébként ő az, aki setéten liheg.)

A medve-anya reszketve kiáltja ki a komor, szörnyű világba: Uram, irgalmazz nekünk! Krisztus, kegyelmezz nekünk! (…) Kicsinyei hozzásimulva nyögik: Irgalmazz nekünk! Az apamedve lemondóan legyint és magába mélyül, mintha a végrendeletén gondolkodnék.

– Csak a kövek bíznak magukban.

– A sziklák jajgatni kezdenek, az odúk fütyülnek…

A vihar utolsó dühkitörése még rettentőbbé fokozódik, és még egyszer egymáshoz veri a hegyek fejét.

– A farkas megőszül a borzalomtól, majd dühében kivicsorítja a fogát…

– A halak még most is némák és hidegek az ijedtségtől. (Mert egyébként oly melegek és beszédesek!)

És a végére tortánk habja:

– Megrendítő, ahogy haját tépve futkos, keres a rigó a bokrok közt és félőrülten kiáltoz: Nem láttátok a gyermekeimet?

A haját tépő és félőrülten futkosó rigó képe kétségtelenül méltó betetőzése a látványnak, amelyben Nyirő porával futkosnak föl s alá félőrült politikusok, hogy csak úgy lobognak a fejükön a tollak.

És azért gondoljunk csak bele: micsoda szerencsénk van, hogy ezek már nem azok a félvadak, akikről Nyirő beszélt! Hát nem?!



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!