Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. május. 29.



Bolgár György kérdései 2012. május 29-ei műsorban


Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy soha nem volt még olyan népszerűtlen Orbán Viktor, mint most. A kormányváltáskor még 53, most már csak a megkérdezettek 26 százaléka kedveli őt. Nála még Navracsicsot, Vargát és Kósát is többen szeretik. Vajon miért?

Másik témánk, hogy a miniszterelnök megint levelezni kezdett velünk egy újabb nemzeti konzultáció keretében. Megmondja neki a nép, hogy mit gondol?

Mit szólnak ezenkívül ahhoz, hogy a parlamentben a búcsúzó Fidesz frakcióvezető Lázár János tele szájjal szidta az amerikaiakat, akik szerinte az LMP-t és az MSZP-t pénzelik. A magyar kormányt és a Fideszt segítő amerikai kampánystratégákról és imázsformálókról, akiket a magyar kormány pénzel, nem kéne esetleg beszélni? És valóban, a külföldi cégeket kellene inkább vizsgálni, nem pedig a Közgépet, ahogy Lázár mondja? A magyar választók is ezt szeretnék?

Mi a véleményük továbbá a Nyírő újratemetési botrányról, az éleződő magyar-román feszültségről és arról, hogy az Orbán-kormány a jelek szerint hozzálátott a Horthy rendszer teljes tisztára mosásához. Nem csoda, hogy a budapesti orosz nagykövet, aki másfél éve még szimpatizált Orbán törekvéseivel, egy konferencián közölte, Oroszország elutasítja a második világháború politikai átértékelését. Nem baj?

És végül ezzel is összefüggésben beszéljük meg, hogy a közszolgálati Duna tévében egymást érik a szélsőjobboldali szellemiségű műsorok. A tévé igazgatója Dobos Menyhért két hete nem hajlandó nyilatkozni nekünk. Rockenbauer Zoltán művészet főszerkesztő pedig ma azt mondta, kérésünkre, hogy nem áll módjában nyilatkozni. Értik?



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



Az orosz érzékenységről
Sz. Bíró Zoltán Oroszország szakértő, történész


Bolgár György: - A Népszabadságban jelent meg ma egy érdekes hír arról, hogy Oroszország budapesti nagykövete, Alekszandr Tolkacs, a napokban egy konferencián beszélt arról, hogy Magyarországon és több más kelet- és közép-kelet-európai országban elkezdték átértékelni a második világháborút, a világháború előtti politikát és a Szovjetunió szerepét, amit ő, illetve nyilvánvalóan a kormánya nagyon súlyos fejleménynek tart. Ott volt ezen a konferencián, amelyet az ELTE ruszisztikai központja rendezett?

Sz. Bíró Zoltán: - Nem voltam ott. Egyéb teendőim miatt sajnos nem tudtam ott lenni, de olvastam a nagykövet úr eredeti orosz nyelvű felszólalását. Hozzájutottam még napokkal korábban, tehát a Népszabadság híre olyan különösebb meglepetést nem okozott. Annyit azért talán hozzátennék, hogy ennek a konferenciának nem a második világháború, még csak nem is a 20. századi orosz történelem, hanem egyéb vonatkozásai volt a tárgya, és nyilván a szervezők indokoltnak találták, hogy a nagykövetet egy ilyen eseményre meghívják, ő pedig élt az alkalommal, és néhány bekezdés erejéig a második világháború kapcsán követhető magyar fejleményekről is elmondta a véleményét.

– Akkor a dolog tulajdonképpen még annál is súlyosabb, mint ahogy ebből a tudósításból látszik, hiszen egész másról szólt a konferencia viszont ezt az alkalmat ragadta meg a nagykövet arra, hogy kifejtse a véleményét. Valóban olyan súlyos kemény és egyértelmű szavak hangzottak el ezek szerint a nagykövet előadásában, mint amilyeneket a Népszabadság cikke alapján az ember feltételez?

– Szerintem a beszámoló korrekt és tárgyszerű. Egyébként Oroszországban a második világháborús szerepük kapcsán az az érzékenység, amely most tükröződik a nagyköveti megnyilatkozásban, nem újkeletű, ezt 2005-től, attól az időponttól lehet elég világosan nyomon követni, amikor a 60. évfordulóját ünnepelte meg az akkor már második ciklusában elnökként az ország élén álló Putyin. Tehát 2005 volt az első olyan pillanat, amikor bizonyos legitimációs deficiteket pótlandó, elkezdtek megint visszatérni a második világháborús szerepük és áldozatvállalásuk politikai célokra való hasznosításához. A jelcini korszakra ez egyáltalán nem volt jellemző, és Putyin első elnöki periódusára sem, volt elég egyéb problémájuk. De rögtön hadd tegyem hozzá, hogy egy dolog az, amikor a politika történelmi eseményeket ilyen-olyan célokra megpróbál felhasználni, és a másik – nagyon fontos és ugyanakkor jó, ha tisztában vagyunk bizonyos körülményekkel – a történelmi tények tiszteletben tartása és tudása. Mert valljuk be őszintén, a második világháborúban valóban infernális háború, pokoli, elképesztő áldozatokkal járó háború folyt a keleti fronton, másfajta háború, mint a nyugatin. Csak egy adattal szeretném érzékeltetni: ma hivatalosan a Szovjetunióban, pontosabban Oroszországban a szovjet veszteségek kapcsán az a hivatalos álláspont, hogy a Szovjetunió mintegy 27 millió embert veszített a második világháború során. Hogy ennek a nagyságrendjét érzékeltessem, a három legjelentősebb szövetséges, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország veszteségei – a briteknél és a franciáknál ez civil és katonai veszteséget egyaránt jelent, az amerikaiaknál a hadszíntér veszteségeit, az európait és a csendes-óceánit jelenti – nem érik el a másfél milliót.

– Ha jól emlékszem de igazítson ki, ha nem, korábban mintha az lett volna az általános szám mindenütt, legalábbis mintha iskolás könyvekből így emlékeznék rá, hogy húszmilliós volt a szovjet veszteség.

– Valóban, ennek története van. Közvetlenül a háború után Sztálin, amikor először nyilatkozik erről a kérdésről, még hétmillió emberről beszél, és a Hruscsov korszakban kúszik fel ez az adat a húszmillióra. Ez marad meg egyébként a Brezsnyev-korszakban. Akkor egy nagyszabású kutatásba kezdenek, és Gorbacsov idején hozzák nyilvánosságra azokat a kutatási eredményeket, amelyek nyomán ma hivatalosan 26,5–26,7 tehát közel 27 milliót emlegetnek.

– Alappal emlegetik?

– Azt hiszem, alappal.

– Tehát elkezdték komolyabban kutatni, és nyilván nemcsak a katonai jelentésekre, a tábornokok jelentéseire, egyebekre hivatkoztak, hanem végignézték, hogy milyen dokumentumok léteznek.

–  Pontosan. Nagyon sokféle módszerrel, tehát egyrészt az apró elemek összerakásával, összeillesztésével, másfelől a demográfiai trendek várható eredményének vizsgálatával jött ki ez az eredmény. Egyébként az akadémiai történetírás ennél óvatosabb, ennyire pontos számot nem ad meg, egyre többször bukkan fel úgy az adat, hogy valószínűleg hitelt érdemlőbb, ha ezt a veszteséget 25 és 30 millió közé tesszük. Ma már ennél pontosabban aligha lehet meghatározni. Hozzáteszem, a Szovjetunió nemcsak emberveszteségeket volt kénytelen elviselni a háborúban, hanem a nemzeti vagyonának 30 százaléka is megsemmisült. Megint csak a két szövetségessel, a britekkel és az amerikaiakkal összevetve: a britek veszteségei ebben a tekintetben 0,9 százalékosak, az amerikaiaké még a fél százalékot sem érik el. Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy az érzékenységnek van alapja.

– Méghozzá döbbenetes alapja. Azért ha 25-30 millió ember, és a vagyonnak – még ha szegény ország volt is a Szovjetunió –, annak az összességében viszonylag kevesebb vagyonnak az egyharmada elvész, az rettenetes. Belegondolni is rettenetes.

– Így van. Tehát én azt szeretném csak jelezni, hogy egy dolog az, ha érzékelhetően vannak bizonyos legitimációs funkciói annak, hogy erre érzékenyen reagálnak, de van alapja is. És érthető, ha egyfajta tapintatot, egyfajta megértést elvárnak. Ha mi elvárjuk, hogy érzékenyek legyenek a mi fájdalmaink, a mi sérelmeink iránt, akkor szerintem joggal várják el mások is, hogy az ő sérelmeik és fájdalmaik iránt hasonló érzékenységet mutassanak. Egy dolgot hadd említsek ezzel kapcsolatban. 2009. szeptember elsején – amikor az első jelei voltak érzékelhetők annak, hogy mintha az 1939 és 1941 közti időszak kapcsán orosz oldalon is önkritikusabb álláspont kezdene kialakulni – Putyin ellátogatott Gdanskba, előtte pedig egy hosszú dolgozatot tett közzé, és ugyanazon a napon, tehát szeptember elsején a Financial Times egy szerkesztőségi cikkben arról értekezett, hogy lehet, hogy a 39–41 közti periódus érzékeny kérdéseiben az orosz önvizsgálatra még várnunk kell, ez az ő lelkiismereti problémájuk kell hogy legyen. A miénk, mármint hogy Európa Oroszországon kívüli részéé pedig az, hogy erre a 27 milliós emberveszteségre újra és újra emlékeztessük Európát. Szerintem ez egy tisztességes álláspont.

– Igen, mert senki nem akarja letagadni Lengyelország felosztását például. Meg akár azt sem, hogy a háború után, miután valóban felszabadították például Magyarországot, itt maradtak megszállóként.

– Pontosan. Olyannyira fontos, amire most utal, hogy ellentétben a második világháborús szerepvállalással, illetve áldozathozatallal, én soha nem találkoztam az elmúlt húsz évben azzal, hogy orosz oldalról bármikor is hivatalosan kritikával illették volna azt a történészt, azt a politikust, közszereplőt, újságírót, aki a megszállással, a politikai rendszer átalakításával, vagyis azzal összefüggésben, hogy politikai felügyelet alá vonták a térséget, a köztes Európát, bármiféle kritikus megjegyzés tett. Nagyon világosan ez a második világháborús áldozathozatalhoz kapcsolódik, ebben mutatnak nagyfokú érzékenységet.

– Meddig lehet elmenni mondjuk magyar oldalról a Horthy-korszak kiretusálásában? Láthatóan egyre jobban felbátorodik a magyar közélet, a politikai élet, és érzékelik ezt a másik oldalról ezek szerint az oroszok, és el is küldték az első figyelmeztető megjegyzést a nagykövet felszólalásával. De meddig mehet ez, hogy ne okozzon ennél nagyobb konfliktusokat a két ország viszonyában?

– Őszintén szólva egy kicsit meg vagyok lepve. Azért vagyok meglepve, mert szerintem a 2000-es évek derekától elég világosan lehet látni, hogy a köztes Európa, tehát a volt szocialista országok tekintetében Oroszországot igazán három kérdés foglalkoztatja. Az egyik a tranzitáló szerep, tehát az, hogy ha egy adott ország fontos tranzit útvonalat képez a legfontosabb nyugat-európai vásárlókhoz, leginkább energiaszállítás tekintetében, akkor Oroszország elvárja, hogy ez a köztes ország technikai, üzleti és politikai értelemben ne gördítsen akadályt ez elé, tehát szabad átjárást biztosítson a szállításoknak. A másik, hogy lehetőség szerint ezek az országok ne nagyon legyenek aktívak a posztszovjet térségben különböző nyugati, főleg amerikai stratégiai tervek befogadójaként, ne legyenek aktívak, ne akarjanak színes forradalmakban aktívan közreműködni. És a harmadik jól látható elem 2005-től, ez éppen az emlékezet politika színtere, tehát hogy lehetőség szerint ezt a második világháborús szerepvállalást ne nagyon bolygassák. Bármi más a térséggel kapcsolatban Oroszországot vajmi kevéssé foglalkoztatja. A mi oldalunkon meg alig-alig vannak eszközök, miközben fizikailag nem leszünk abban a helyzetben például, hogy a 2014-ben lejáró gázszerződésünket valami olyasmivel váltsuk ki, ami fizikailag rögtön a helyébe léphet, ha bármiféle probléma akadnak a szerződés újra tárgyalása és teljesítése körül.

– És azt mondja, előállhat olyan helyzet, hogy amikor elkezdenek majd a gázszerződés megújításáról tárgyalni, akkor az oroszok egyszer csak előveszik a papírjaikat, és azt mondják, hogy xy ezt és ezt mondta Magyarországon a Szovjetunió második világháborús szerepéről. Ilyen és ilyen szobrokat állítottak. Ilyen és ilyen emlékműveket bontottak le. Mennyit tetszenek fizetni a gázért? Ilyen szorosan összefügghetnek ezek a dolgok?

– Nem, nem, ennyire azért nem lódulna meg a képzelőerőm. Tehát ilyen szoros összefüggést nem látok. De olyan összefüggést igen, hogy a politikai jóindulatnak a legkisebb elemére sem számíthat Magyarország. És ez egy olyan helyzetben, amikor a mi oldalunkon nem nagyon vannak nemhogy aduk, hanem egyáltalán mérlegelendő szempontok sem, amelyek miatt bármiféle preferenciára, bármiféle kedvezményre számítanánk, akkor nem biztos, hogy politikai oldalról jó ezt az egyébként sem előnyös helyzetet még tovább súlyosbítani. Nem hiszem, hogy a tárgyalásokon bárki is elővenné a füzetét, és felolvasna belőle. De hogy az emlékezetükben ott van mindez, abban egészen bizonyos vagyok.

– Én emlékszem még arra is, hogy ugyanez az orosz nagykövet, Tolkacs talán egy-másfél évvel ezelőtt a Népszabadságnak adott egy hosszabb interjút, és kifejezetten szimpátiával beszélt Orbán törekvéseiről. A másik oldalról pedig a magyar miniszterelnöktől hallhattuk, hogy keleti szél fúj, és próbált is mindenféle kapcsolatokat keresni, és részben talált is az orosz vezetéssel. Ehhez képest ami most itt zajlik, legalábbis a szimbolikus magyar politikában, mintha totálisan az ellenkezője volna a korábbinak.

– Totálisan az ellenkezője, ráadásul egy eléggé rossz ritmusérzékről is tanúskodik. Ugye néhány nappal ezelőtt tették közzé az új orosz kormány összetételét, és váratlanul a kulturális miniszteri poszton is váltás történt. Ezt megelőzően egy karrierdiplomata töltötte be ezt a posztot, és ő kifejezetten a medvegyevi, Európával kapcsolatot kereső politikának a kulturális pillérét jelentette. Most viszont egy fiatalembert, a történelemtudományok akadémiai doktorát, az IMO, a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének professzorát nevezték ki kulturális miniszternek, aki arról híresült el, hogy néhány évvel ezelőtt három kötetben, Orosz mítoszok címmel az orosz történész közvélemény számára elfogadhatatlan, az önkritikai szemlélet teljes hiányát tükröző könyvet adott közre.

– Valamiféle nagy orosz nacionalista szellemiségű könyvet?

– Részben ez, részben pedig az önmentegetés sorai olvashatók ki a könyvből. És ha valaki emlékezetpolitikai színtéren nagyon aktív lesz, hát ez a miniszter feltehetően igen. Tehát a kulturális területen itt van otthon, ezen a területen, úgyhogy én ezt nagyon aggasztónak tartom ebben a pillanatnyi konstellációban.

– Hiszen akkor a másik oldalról ugyanolyan csökönyös ellenkezést fogunk tapasztalni, és ebben a viszályban csak mi húzhatjuk a rövidebbet.

– Igen, úgy gondolom igen.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!



A Nyirő-temetés visszhangja a romániai magyaroknál
Parászka Boróka, a Klubrádió erdélyi tudósítója, közíró


Bolgár György: - Nyírő újratemetése a beszélgetésünk témája. Talán azzal érdemes kezdeni, hogy mi történt ma, milyen visszhangja van Romániában annak, hogy tegnap mi történt Székelyudvarhelyen?

Parászka Boróka: - Természetesen másképpen reagál a román fél és másképpen reagálnak az erdélyi magyar pártok. Egyre nyilvánvalóbban látszik, hogy ez inkább pártpolitikai kérdés, már ami a magyar felet illeti.

- Abból a szempontból pártpolitikai, hogy más az RMDSZ és más a Szász Jenő-féle polgári párt véleménye. Mondjuk Tőkés László mintha nem hallatta volna a hangját.

- De, bizony.

- Ő is?

- Erre akartam felhívni a figyelmet, hogy itt nem is az RMDSZ és a polgári párt nézetkülönbsége az érdekes, mert itt nyilvánvalóan más állásponton vannak a szereplők. De közleményt adott ki a néppárt is, amiben elutasítja azt, hogy ezt az újratemetést pártpolitikai propaganda célokra kívánta felhasználni az MPP, illetve a temetés Magyarországi támogatója Kövér László.

- A Tőkés-féle erdélyi magyar néppárt adott ki egy olyan közleményt, hogy az újratemetést politikai célokra akarta volna kihasználni a Magyar Polgári Párt?

Igen, és hogy mennyire előkészítetlen és nem komolyan vehető vállalkozás.

- Ez olyan, mintha az RMDSZ adta volna ki ezt a közleményt.

- Azt akarnám itt hangsúlyozni, hogy egyre élesebb a konfliktus. A néppárt és a jobboldal belső ellentéte bontakozik ki. És az is egyértelmű, hogy a magyarországi támogatást, a Fidesz–Jobbik-kapcsolatokat egyre inkább árgus szemekkel figyelik a felek. Úgyhogy nagyon-nagyon furcsán alakulnak a dolgok.

- A dolog annál is inkább bizarr, mert ennek a Magyar Polgári Pártnak, amelyet Szász Jenő vezet, és amelyik szerette volna ezt az újratemetést megrendezni – ami végül is nem sikerült, mert a hamvak nem tudjuk, hol vannak – a tiszteletbeli elnöke Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke. Ellenben a Tőkés-féle néppártnak a legodaadóbb magyarországi támogatója Orbán Viktor. Most akkor itt mi van? Orbán-Kövér ellentét Erdélyben?

- Én azt tapasztaltam már tavaly is, ahogyan fonódik a Jobbik és a polgári párt közötti kapcsolatépítés egyre szorosabban, hogy a Magyarországi jobboldali erők egy ideig azt gondolták, hogy az erdélyi szavazatok könnyen és automatikusan megszerezhetők.

- A magyar választásokon 2014-ben majd, ugye?

- Igen. És most érkezett el az a pillanat, amikor felismerték, hogy nemcsak hogy az RMDSZ nagyon jelentős szavazóbázisával találják szembe magukat, hanem egymással is, és egy kihelyezett rivalizálás kezdődött és folytatódik. Hozzátenném a Nyírő-ügyhöz, hogy a múlt héten kirobbant Tőkés-ügy, ugye az Andrassew Iván által közreadott botránykönyv, leleplező könyv kapcsán is felmerült, hogy ez egy Szász Jenő által, illetve Budapestről irányított akció.

- Mintha valaki irányította volna Andrassewet. Értem.

- Igen. Felmerülnek ilyen forgatókönyvek.

- Majd azért megnézem én Andrassewet közelről, hogy kinek is az embere. Komolyra fordítva ismét a szót, milyen kultusza volt eddig Nyírő Józsefnek, akár a Székelyföldön, akár tágabban Erdélyben? Mennyire volt ő ismert, számon tartott, tisztelt, nagyra becsült író? És most nem irodalmi életben értem, hanem egyáltalán a magyar közéletben. Emlegették-e őt gyakran, vagy ez csak az utóbbi hetek, hónapok eredménye?

- Itt fel kell hívni egy nagyon ellentmondásos tényre a figyelmet. Nyírő munkáiból forgatott egy nagyon szép filmet Szőts István 1942-ben, ha jól tudom.

- Igen, ez az Emberek a havason. Egy híres film.

- Igen. Ezt a magyar közszolgálati televízió nagyon sokszor, szinte minden karácsonykor bemutatta éveken keresztül, és ez nemzedékekbe beivódott. Az is egy fontos kérdés, hogy lehet abból a munkásságból egy ilyen filmet készíteni. De tény és való, hogy akár a Szőts-film, akár az Uz Bence, ami megint nagyon furcsa, ellentmondásos regényvilág, és sok mindent elmond Erdélyről, ha tetszik, ha nem, ha elfogadható, ha nem, azért benne vannak a köztudatban.

- Amennyire ismernek egyáltalán könyveket és írókat az emberek a mai világban, ugye?

- Igen. Tehát ahogy itt mondják, kultúrát értő emberek. Nyírő nem volt rossz író, legalábbis voltak jó mondatai, jó munkái, olvasható munkái is. Ezek élnek is.

- Nem mérhető Tamási Áronhoz, de benne van még az emlékezetben.

- Valahogy így lehetne fogalmazni. Azt viszont szerintem nagyon kevesen tudták, hogy ezeknek a kedves, szép, borongós, tragikus történeteknek, novelláknak a szerzője milyen politikai múlttal rendelkezik. És lehet, hogy visszájára fog elsülni ez a történet, és nemhogy Nyírő-kultusz kezdődik, hanem lehet, hogy most újraértékelendődnek ezek a munkák.

- Azt látjuk, hogy a román politikában milyen visszhangot váltott ki ez az egész újratemetési ügy, és láthatóan igyekeznek az ottani magyar nemzetiséget összekapcsolni a nyilas vagy fasiszta múlttal. Valamilyen módon megbélyegezni akár az egész a magyarságot. Van erre nyilvánvaló politikai törekvés. De vajon az ottani magyarok mennyire szeretik ezt, vagy mennyire hajlandók elviselni azt, hogy na jó, Nyírőt számon tartjuk mint írót, de azért azzal tán nem értünk egyet mi sem, hogy Szálasi híveként az utolsó nyilas parlament tagjaként tevékenykedett, még ha Erdély képviseletében is.

- A kollektív megbélyegzés, a kollektív bűnösség ódiumát hosszú évtizedek óta hárítja el magától kisebb-nagyobb sikerrel az erdélyi magyar közösség. Mert hogy ez egy igaztalan vád.

- De éppen ezért lehet, hogy Nyírő mellé sodródik akár akaratlanul is az egész magyar közösség, mert ha a román politika azt mondja, hogy nahát, ilyenek ezek a magyarok, egy nyilas íróból akarnak hőst faragni, akkor erre azt mondhatják az emberek, hogy egyrészt nem vagyunk ilyenek, mi nem voltunk nyilasok, a mi felmenőink sem voltak azok, és ne bántsanak minket azért, mert ezt az írót ezzel lehet vádolni.

- Ha ez már kimondódik, hogy elutasítjuk a nyilas múltat, már az is egy fontos tény. Ha itt elkezdődne egyfajta – nem fog elkezdődni, nyilván – szigorú történelmi közös múlt vizsgálat, az már egy jó dolog volna. De nem vagyok annyira optimista, hogy azt mondjam, hogy ennek a Nyírő-esetnek ez lesz a következménye. Mindenképpen fel kell ismerni Magyarországon, és ez a nagy felelőssége most a Jobbiknak, a Fidesznek vagy bárkinek, aki átlépi a nem létező uniós határokat, hogy Erdélyben azért mások az érzékenységek, mások a viszonyok. Nem lehet játszani sem a szavakkal, sem a jelképekkel. Mert ami egy politikai píár-akció, vagy egy médiahack, mint ahogy ez a Nyírő-temetés volt Magyarországon, az bizony itt valós emlékeket, sérüléseket bánt, és olyan indulatok indulhatnak el, amit kezelni nem fog tudni senki. Kövér László összecsomagol, hazamegy, és legfeljebb sértődötten hátranéz, hogy milyenek ezek a románok, nekünk meg nap mint nap szembe kell nézni ezzel. Sorolhatnánk a történelmi szörnyűségek helyszíneit, és valamit tudnunk kell mondanunk egymásnak, és rendeznünk kell a dolgainkat folyamatosan. Ezt próbáljuk is, ha nincs megzavarva.

- De mégis mi a sejtése, hogy a küszöbön álló helyhatósági választásokon ez a Nyírő-újratemetési botrány milyen következményekkel fog járni a három magyar pártra nézve? Az RMDSZ közülük a legnagyobb, a Tőkés-párt valószínűleg a második legnagyobb, és a legkisebb ezt a temetést szervezni kívánó Magyar Polgári Párt. Vajon okoz ez bármiféle eltolódást az erőviszonyokban Ön szerint?

- Már most az az eredménye ennek, hogy a marosváráshelyi RMDSZ-es polgármester-jelölt, Frunda György nagyon határozottan és keményen elutasította ezt a szélsőjobboldali propagandaakciót, amivé a Nyírő-újratemetés minősítette önmagát. Tehát itt azért letisztultak a dolgok. Az is látszik, hogy milyen polgári pártos propagandakampány folyik Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen a Fő téren, Kövér László életnagyságú portréja van kampányplakátként kirakva. Tehát itt most vízválasztóhoz érkezünk. Az elmúlt húsz évben az RMDSZ sokszor nem fogalmazott egyértelműen, sokszor kacsingatott jobbra-balra, próbál egy ilyen több utas politikát folytatni. Most úgy tűnik, hogy tiszta víz kerül a pohárba. Hogy mit döntenek az emberek, azt nem tudom megmondani. De hogy van igény arra, hogy legyen határozott állásfoglalás, és nagyon sokan vannak olyanok, akik elutasítják azt, hogy kívülről politikailag manipulálják az erdélyi magyar közösséget, vagy automatikusan jobboldalra sorolják, ez biztos. Hogy ez elég-e arra, hogy az RMDSZ megtartsa a pozícióit, vagy hogy megtisztuljon, érettebbé váljon az erdélyi magyar közélet, ezt most nehéz megmondani.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!