A magyar atombomba
- Részletek
- Vendégek
- 2012. máj. 30. szerda, 03:25
- Endrődi Gábor
Atomhatalom lettünk hát végre*, és tegyük mindjárt hozzá, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Nem volt szükség uráncentrifugák százaira, hegyekbe süllyesztett laboratóriumokra, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőreinek kijátszására. A mi atombombánk elfér egy közönséges aktatáskában – a legközelebbi államelnök-váltásnál elnökünk immár nemcsak a szupertitkos kódot tartalmazó táskát, hanem magát a bombát is átveheti, sőt, ha kedve úgy tartja, akár az íróasztalában is tarthatja. Hogy ne keltsünk felesleges illúziókat, bocsássuk előre: egyelőre csak harctéri, taktikai atomfegyverrel rendelkezünk, az interkontinentális hordozórakéta még csak a tervezőasztalon van. A miniszter, aki bejelentette a hírt, nyilván biztonsági okokból nem részletezte, hogy be is akarjuk-e vetni a fegyvert vagy megelégszünk a birtoklásával járó presztízsnyereséggel. Mert azt látnunk kell, nem mindenki örül a sikereinknek: kicsit keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy eddig még senki sem helyezte kilátásba, lebombázná a néhány zsebkendőnyi területen elférő magyar atombázist, és egyelőre a Biztonsági Tanács sem kérte fel országunkat állandó tagjának. Valószínűleg az illő megszólításon gondolkodnak ilyen hosszan.
A miniszter egyébként mindenkit megnyugtatott: szándékaink békések, pusztán arról van szó, hogy új utakat akarunk mutatni a megfeneklett európai gazdaságnak, mintegy ötvözve az európai kreativitást a keletiek legendás szívósságával. Az ő presztízse egyébként osztatlanul él a magyar közéletben, és ezt a tudásán kívül bizonyosan különleges előrelátásának köszönheti. A megjósolt 5-7 százalék például tökéletesen helytállónak bizonyult. Igaz, nem a gazdasági növekedés lett annyi, hanem az infláció, de a siker így is megkérdőjelezhetetlen: valamiben végre egy ilyen kis országnak is sikerült élre törnie Európában. Kétségtelen, a gazdasági növekedés számaiban jelentkezett némi eltérés a prognózishoz képest, valamint a szám előjelét sem sikerült teljesen eltalálni, de ezen kár lenne fennakadnunk, amikor ilyen dinamikusan nő a foglalkoztatás. A 2010-es kormányváltás óta az alkalmazottak száma a legfrissebb kimutatások szerint majd negyvenezerrel lett több: ebből hetvenötezerrel gyarapodott az állami közmunkások száma, a többit minden bizonnyal a szárnyaló magánszektor szívta fel.
A mi csodafegyverünk az európai innovációs képesség és a legendás magyar találékonyság szintézise, stílszerűen szólva akár nukleáris fúziónak is nevezhetnénk, ha nem lenne már egy becsületes magyar neve: a tranzakciós adó. A kormányzat, mint mindig, most is kiáll a magyar emberek mellett: a magyar háztartásokat az adó olyannyira nem fogja érinteni, hogy szinte észre sem fogják venni – évente ha kétezer forint többletteherrel jár családonként. A közember, aki persze maradéktalanul megbízik a kormányában, és erre minden oka meg is van, mégis hajlamos a kukacoskodásra: ha négymillió háztartással és évi kétezer forint költséggel számol, az még csak nyolcmilliárd forint adóbevételt jelent, márpedig a csodafegyvernek évi 130-220 milliárd forint adóbevételt kellene hoznia a Széll Kálmán-terv szerint. De hát akkor kiktől? Nos, alighanem a pénzforgatóktól. Hiszen maga a legilletékesebb, a miniszterelnök jelentette be ország-világ előtt: Magyarország végleg a szemétkosárba küldte a pénzmozgatáson alapuló gazdaság eszméjét és új, munkaalapú társadalmat épít, melyet hamarosan az egész világ mintának fog tekinteni.
A bökkenő ott van, hogy kitartó erőfeszítéseink ellenére még mindig vannak a gazdaságnak olyan területei, ahol az őstermelők nem tudják kielégíteni a keresletet. Egyelőre. Könnyű belátni, hogy ha a magyar átlagember felül a szobabiciklire és néhány órai tekeréssel megtermeli az áramot a híradó megtekintéséhez vagy a közrádió heti miniszterelnöki interjújának meghallgatásához, ott a tranzakciós adó fel sem merülhet. De mi történjék azokkal, akik ad absurdum még ennél is többet akarnak? Nos, ők egy szempillantás alatt a profitéhes nemzetközi pénzszivattyúk áldozatává válnak. Itt van például az Elmü a maga kétszázötvenmilliárdos árbevételével; tipikus élősködő pénzforgató. Áramot vesz, elad, nem termel semmit. Hát nem jogos az az alig negyedmilliárdos tranzakciós adó? Persze csak addig, amíg kis kertjeinkből nem tudjuk kosarakban hazavinni a megtermelt áramot, kikerülve a tőkés lánckereskedőket.
Legyünk méltányosak: a bankok eddig is szedtek tranzakciós díjakat, általában másfél-két ezreléket, tehát igenis, ennek az adónemnek megvan a helye győztes közgazdasági forradalmunkban. Csakhogy az átutalási díjnak volt egy felső határa, úgy három-négyezer forint: e nélkül a bank egy hétvége alatt összes nagyvállalati ügyfelét elvesztette volna. Az egyezrelékes tranzakciós adónak viszont nem lenne felső korlátja; így például egy százmillió forintos átutalás a banknak három-négyezer forint díjbevételt és ugyanakkor százezer forint adókötelezettséget jelentene. Ez olyan szédítő perspektívákat nyit meg a magyar bankrendszer fejlődése előtt, amit nehéz lenne néhány mondatban méltatni: ha bevezetnék, Felsőőr, Kismarton, talán még Felsőpulya bankjai is felvirágoznának, teljes vállalati pénzügyi részlegek települnének át Burgenlandba és végre biztos állások várnák a bécsújhelyi közgazdasági fakultáson végző, egyre növekvő számú magyar diplomást is. Néznének a labancok, meg a magyarországi szekértolóik. Hiába, a nemzetpolitikát nem lehet tanulni, azt érezni kell.
Napoleon on island of St. Helen (Ivan Konsztantyinovics Ajvazovszkij, 1897) – wikipaintings
Tagadhatatlan, hogy a magyar tranzakciós adó ötlete iránt óriási nemzetközi érdeklődés nyilvánul meg. És nem csak a közgazdaság és a pénzügyek területéről: az Európát sújtó gazdasági válság közepette a kíváncsiság immár átlépte a hagyományos tudományterületek határait is. Neves pszichiáterek érdeklődnek, az ötlet szerzőjének rendben van-e a pupillareflexe, nem akar-e váratlanul agyműtéteket végrehajtani az irattárban államtitkári asszisztenciával, ősmagyar leírások szerint; esetleg a minisztérium falai között, dolgozószobája magányában nem vezényel-e titokban lovasrohamokat némely elkóborolt porosz ezredek ellen, mint azt nem egyszer maga a nagy Napóleon is megtette Szent Ilona szigetén, igaz, inkább már élete vége felé.
Mindenesetre mi most ne tegyünk semmi különöset. Viseljük méltósággal, hogy immár az atomhatalmak közé emelkedtünk, hogy az exkluzív atomklub az acsarkodók aknamunkája ellenére is befogadott bennünket tagjai közé. Fogadja szerény, de magabiztos tisztelgés az Alaptörvény ünnepén a Parlament előtt elúszó, immár atomfegyverrel felszerelt naszádjainkat. És vigyázzunk nagyon a bomba biztonságára: nehogy aztán merő véletlenségből nálunk robbanjon fel.
* Matolcsy György szerint „a pénzügyi tranzakciós illeték olyan taktikai atomfegyver a 21. században, amely lehetővé teszi, hogy a foglalkoztatás terén felvegyük a versenyt az ázsiai országokkal”. (a szerk.)
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!