Az újratemetés mint viszályforrás
- Részletek
- Napi apró
- 2012. máj. 29. kedd, 03:37
- Huszár Ágnes
Majdnem húsz éve jelent meg egy tanulmányom, amelyet az újratemetésekről mint a nemzeti megbékélés szimbolikus aktusairól írtam (Beisetzung als symbolischer Akt der nationalen Versöhnung. Acta Ethnographica, 38. 1993, 407–422). Ebben három újratemetés kapcsán jellemeztem az aktusok indítékait, jogi kereteit, ünnepélyes lefolytatásukat, valamint ikonográfiai megjelenésüket. A három esemény: a Kossuth-mauzóleum 1909-es felavatása, Rákóczi és társai hamvainak 1906-os hazahozatala, valamint a Nagy Imre és mártírtársai tiszteletére 1989. június 16-án, a Hősök terén megrendezett ünnepség volt.
A történelem első nevezetes újratemetése Bonaparte Napóleon nevéhez fűződik. A Szent Ilona szigetén száműzetésben 1821. május 5-én meghalt császár földi maradványait Lajos Fülöp király fia szállíttatta át 1840-ben nagy pompával Párizsba. Az Invalidusok kápolnájában nyert végső nyughelyet az a császár, akit imádtak és akitől rettegtek Európa-szerte. Az újratemetés a múlt viszályait oldotta fel egy emelkedett megemlékezés keretei között.
A nemzeti katarzist előidéző újratemetésnek három ismérve van. Szereplőinek kimagasló jelentőségű személyeknek kell lenniük. Mind II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai – Bercsényi, Thököly –, mind az élete nagyobbik felét száműzetésben töltő Kossuth Lajos, mind pedig Nagy Imre, a mártír miniszterelnök és társai megfelelnek ennek a kritériumnak. Ők életükben, sőt halálukban is megosztották a nemzetet. Az újratemetés feladata ennek a megosztottságnak békévé oldása volt és egy szimbolikus legitimációs bázis létrehozása az újratemető, békét hozó politikai hatalom számára.
A másik az újratemetés körülményeinek jogi tisztázása. Rákócziék esetében két évig tartott, míg hatályon kívül helyezték a vezérlő fejedelmet és társait büntető 1715:49. törvénycikket. Az újratemetést 1904-ben Ferenc József császár és király kezdeményezte Tisza miniszterelnökhöz intézett leiratában. A császárnak és királynak ugyanis az uralkodása hatvanadik évfordulójára megrendezett hatalmas ünnepségsorozathoz némi pótlólagos legitimációra volt szüksége Ezt szolgálta a két évszázada elűzött szabadságharcosok „visszafogadása a nemzet kebelére”. Ez 1906-ban meg is valósult, mégpedig igazi diadalmenet keretében.
A Kossuth-mauzóleum 1909-es felavatása mindenekelőtt feledtetni akarta az 1894-es első, igazi temetés körül kialakult zűrzavart. Ennek oka az volt, hogy Kossuth elvesztette magyar állampolgárságát. Nem a Habsburg-ház fosztotta meg tőle, hanem a saját nyakassága. Nem volt hajlandó ugyanis betenni a lábát egy „svarcgelb” követségre, ahol meghosszabbították volna az okmányai érvényességét. Nem rendezhettek hát számára méltó hivatalos temetést Ezért temették Kossuthot sokak számára méltatlannak érzett módon a székesfőváros által adományozott díszsírhelyre, s ezért menekült minden temetési szónoknak választható főrendiházi tag a fővárosból. Ilyen módon vált a búcsúztatás szónokává az időközben nagyon is hajlékony viselkedésűvé szelídült egykori bajtárs, a parlamenti alsóházi tag, Jókai Mór.
Az 1989-es újratemetés jogi hátterének létrehozására jól emlékszünk még, a korabeli sajtó elég pontosan beszámolt a részletekről.
Az újratemetés aktusa akkor éri el célját, akkor válik nemzeti katarzissá, ha lefolytatásának módja nemesen emelkedett, visszafogottan elegáns. A kassai Rákóczi-temetést megelőző napok eseményei megfelelnek ennek a kritériumnak. A hamvakat szállító vonat ünnepélyes lassúsággal halad át az országon, minden állomáson ünneplő tömegek fogadják. A fővárosi Bazilikában a katolikus fejedelem és családtagjai „fogadják” a nép ünneplését, az evangélikus Thököly a Deák téri templomban. A korabeli fényképeken felismerhetők az arisztokraták, a nemesek és a különféle felekezetek papjai mellett Esze Tamás talpasainak leszármazottai is.
Az 1909-ben átadott Kossuth-mauzóleum épülete (Gerster Kálmán alkotása) pedig Stróbl Alajos szimbolikus szobraival együtt ma is rekonstruálható módon adja tovább a korabeli hivatalosság üzenetét az 1848/49-es szabadságharc vezéréről.
Az 1989. június 16-i ünnepségsorozat sokunk emlékezetében él elevenen, s számos fotó, filmfelvétel is őrzi a részleteket. Emelkedett, magasztos ünnepként emlékeznek rá a legtöbben, itthon és külföldön is.
Idén, május 27-én, pünkösd vasárnapján aztán sikerült Székelyudvarhelyen megrendezni ezeknek a legendás ünnepségeknek gagyi paródiájaként Nyirő József újratemetését. Vagy legalábbis annak kísérletét.
Ez az esemény nem felel meg az újratemetés elé állított három kritérium egyikének sem. Nyirőt, az Erdélyi Helikon tagját, a közepes írót és fasiszta gondolkodású politikust a magyarok többsége nem, vagy csak hírből ismeri. Ami a jogi háttér megteremtését illeti, arra a legjellemzőbb az, amit Mihancsik Zsófia csak a kisebb abszurditásokhoz sorol (Abszurditáshalmaz: a Nyirő-temetés): a „magyar népképviselet legfőbb szerve kezdeményezi, hogy a román állam területén temessenek”.
Ami pedig az újratemetések legfőbb hozadékát, a nemzeti megbékélést és katarzist illeti: bohóctréfává züllik az RMDSZ-t leárulózó MPP-vel, Kövér Lászlónak, a magyar országgyűlés elnökének beszédével, amelyben fullánkos megjegyzéseket intéz a román hivatalossághoz. Utal például a Nyirőnél fényévekkel jelentősebb Eliade vasgárdista múltjára. A bohózat fokozhatatlan csúcspontja az autójában üres urnával száguldozó „újratemetésért felelős kommunikációs vezető” purparléja a helyi rendőrökkel. Nem folytatom: a részletekről bőven beszámolt a sajtó.
Még csak annyit: megint sikerült a kormánytöbbségnek kiüresíteni egy szimbolikus gesztust, a napi politikai célok eszközévé alacsonyítani egy értékét éppen ritkaságától kapó aktust.
Hogy közben még a nemzeti kánonba, a NAT-ba is sikerült beszuszakolni az Uz Bence íróját, az engem nem aggaszt. A legutóbbi PISA-felmérések szerint a mai magyar tizenöt éves korosztály 20-25 százaléka alig éri el a szövegértési minimumot. Ők, a funkcionális analfabéták utánpótlásának seregei sem a Sorstalanságot, sem az Uz Bencét nem fogják elolvasni. S ami az ő szempontjukból veszélyesebb: adásvételi és banki hitelszerződést, gyógyszerhez, háztartási vegyi áruhoz csomagolt figyelmeztető cédulát sem.
Politikai döntéseikben minimális tanultság és nagy fokú zsigeri indulat vezeti majd őket. Ahogy ennek a kulturális értékőrzésnek maszkírozott politikai bohózatnak a kitalálóit és végrehajtóit is.
(Huszár Ágnes)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
