rss      tw      fb
Keres

Hányan tudnak magyarul – helyesen? – huszonhetedik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)          


Voltak, nem is kevesen, akiket az előző rész végén olvasható példatár elborzasztott – okkal. És igazán nem a horror fokozása kedvéért mondom, de a kíméletlen javítgatások akkor válnak igazán ijesztővé, ha még az is kiderül: a gyerekek, akik a tanáraik szerint nem tudnak jól magyarul, egy tudományosan és emberi jogilag védhetetlen, s minden szempontból ostoba önkény áldozatai. Nem pusztán azért, mert mint az általunk már igen jól ismert, korábban is sokat emlegetett William Labov írta: „az iskolába menő gyerek a nyelvi szabályoknak már rendkívül komplex készletét birtokolja – komplexebbet, mint amit ma bármely nyelvész képes leírni”. Hanem azért is, mert annak, hogy egy-egy időszakban a nyelvi norma papjai mit tekintenek üldözendő hibának, semmi köze sincs sem a nyelv történetiségéhez, sem a nyelv rendszerszerűségéhez, sem más olyan szemponthoz, amely ha emberi jogilag nem is, legalább racionálisnak látszó alapon védelmezhető.

Előre figyelmeztetni szeretném sokat próbált olvasóimat: meglepő dolgok következnek, épp az ellenkezője mindannak, amit (sajnos) tanultak az iskolában, amit hallanak a nyelvművelő műsorokban, s amit sokan gondolkodás és feltétel nélkül követendő, műveltséget jelző irányelvnek tekintenek. De mielőtt belekezdünk, fontos még egyszer elmondani, mert sok félreértés származik belőle: nem minden nyelvhez kapcsolt „hiba” számít nyelvhelyességi hibának. Nem az a beszédhiba (raccsolás, pöszeség, hadarás); nem az a gondolati zavarosság vagy üresség: hazudni, semmitmondani, hülyeségeket beszélni, kikerülni a választ, mindenfélét összezagyválni, közhelyeket odakenni, blöffölni a legelőkelőbbnek számító sztenderd változatban is lehet. A nyakatekert mondatok, a beszédtervezési zavarok (pl. sok mondat-újrakezdés, egymásba fonódó, le nem zárt gondolatlánc stb.), a rosszul megválasztott szavak, a hallgató előzetes tudását figyelmen kívül hagyó viselkedés, a stílustalankodás nem nyelvhelyesség kérdése: segíthet az olvasás, a jó beszédek elemzése, a retorikatanulás, igen sok gyakorlás, az önbizalom, hogy ne rettegjünk a beszédtől, és az önfegyelem, hogy figyeljünk a hallgatóságra, próbáljuk fölmérni az elvárásaikat, és jó, ha nem izgulunk annyira, hogy ne tudjunk összpontosítani arra, amit mondani akarunk. De tartalmilag, szerkezetileg zavarosan, rossz beszédstratégiát választva vagy egyszerűen izgulva beszélni szintén lehet sztenderd és nemsztenderd nyelvváltozatban egyaránt. Értelemszerűen nem nyelvhelyességi hiba a helyesírási hiba sem.

Nem nyelvhelyességi hibák azok sem, amelyeket anyanyelvi beszélők soha nem követnek el, legfeljebb egészen kicsi korukban, nyelvelsajátítás közben, vagy az agy súlyos sérülése által okozott beszédzavar, afázia következtében. Magyar anyanyelvű beszélők sosem tévesztik el a hangrendi illeszkedést, mert ez a magyar egyik legerősebb, legkorábban elsajátított hangtani szabálya. Nem tévesztik össze a határozott és határozatlan (tárgyas és alanyi) ragozást – még akkor sem, ha mintha sokan bizonytalankodnának a valamennyi után, mert valójában itt sincs szó tévesztésről: a valamennyi szó egyik jelentése ’néhány’, ez esetben határozatlan ragozást vonz (valamennyi könyvet elolvasok majd [a sokból]), a másik jelentése ’minden’, akkor meg határozottat (valamennyi könyvet elolvasom majd [amit föladtak]). A magyar anyanyelvű beszélők sohasem helyezik a ragokat vagy a névutókat a főnevek elé, prepozícióként, mindig megkülönböztetik az igeragozásban az egyes és a többes számot, nem cserélik föl az ajtó és az autó vagy a virág-világ szavakat. Azokat a szabályokat, amelyeket a magyar anyanyelvűek sosem szegnek meg, joggal nevezhetjük a magyar nyelv szabályainak – éppen onnan ismerjük föl a külföldieket, hogy többségük ezek közül a nyelvi szabályok közül is eltéveszt egyet-kettőt vagy sokat. A magyar nyelvtan szabályaitól való eltérés, tévesztés tényleg nyelvtani hiba – nem főbenjáró bűn, csak annyit mutat, hogy az illetőnek nem a magyar az anyanyelve.

A nyelvhelyességi hibák nem ilyenek: épp az a legfőbb jellemzőjük, hogy a magyarul tökéletesen tudó anyanyelvi beszélők nyelvhasználatában találják őket azok, akik hisznek a létezésükben – merthogy a nyelvészek az ilyesmit nem „nyelvhelyességi hibának”, hanem a sztenderdtől eltérő, de semmivel sem kevésbé autentikus magyar nyelvi formának tartják. Igen ám, de a nyelvhelyességi hibát az előíró szemlélet szintén valamiféle „nyelvtani” hibának állítja be: hogy az elkövető szabályt szeg, például figyelmen kívül hagyja, hogy nem használunk névelőt személynevek előtt, összetéveszti a kijelentő és a felszólító módot, az iktelen és az ikes ragozást, és így tovább. Csakhogy. Mint Gombocz Zoltán írta 1931-ben – teljes összhangban mindazzal, amit később a szociolingvisztikai kutatások empirikusan igazoltak –, „helyes az a nyelvi kifejezés, amely egy nyelvközösség nyelvszokásával megegyezik, helytelen az, ami vele ellentétben áll”. Azaz: ha egyszer egy nyelvközösség fele mégis használ névelőt a személynevek előtt, akkor nyelvész olyan mondatot nem írhat le, hogy „nem használunk névelőt személynevek előtt”, merthogy nyilvánvalóan használunk (pl. mondtad a Pistának, hogy jöjjön?) – akkor is, ha nem minden magyar anyanyelvű teszi, és sokan meg hol igen, hol nem. Vagyis: csak a nyelvművelők tartanák helyesnek, ha nem létezne ilyen szerkezet, de létezik – épp ez az előíró szemlélet lényege: nem a valósággal foglalkozik, hanem saját vágyaival, saját nézeteit nevezi ki egyetemes érvényűnek. A nyelvészetben a szabály az, amit a nyelvet beszélők nyelvhasználatának megfigyelésével a nyelvészek megállapítanak, a nyelvművelők számára viszont a szabály tulajdonképpen törvény, amelyet szerintük mindenkinek követnie kell.

A nyelvközösség kifejezést se értsük félre: Gombocznál természetesen nem az összes azonos anyanyelvű embert jelenti (nem is jelentheti, hiszen az egyik nyelvjárásban az egyik forma a megszokott, a másikban meg egy másik), hanem azokat a valódi közösségeket, amelyeknek megfelelően sűrű társas kapcsolathálózataik vannak ahhoz, hogy saját szimbólumokkal rendelkező, saját identitást kialakító, tényleges közösségként tudjanak működni. Ez viszont azt jelenti, hogy ha a nyelvművelők értelmes tanácsokat akarnának adni, akkor ismerniük kellene az összes magyar közösséget, kisebbeket és nagyobbakat, valamennyi nyelvhasználati szokásukkal együtt (beleértve azt, hogy milyen helyzetben, ki, mikor milyen stílusváltozatot használ, hogy melyik nyelvhasználati szokás megsértése milyen súlyú, és milyen jelentést hordoz). Ezt naprakészen kellene tudniuk persze, és ez nem olyan egyszerű, minthogy a nyughatatlan nyelv folyton változik. Figyelembe véve, hogy még egyetlen, kicsike nyelvközösség összetett nyelvhasználati szokásainak összességét sem igen sikerült soha senkinek minden apró részletre kiterjedően leírnia, ez viszonylag nagy feladatnak tűnik, még ha nyelvművelőkről van is szó.

Másrészt meg, ha sikerülne ilyen heroikus – vagy talán egyenesen istenekre szabott – feladatot elvégezni: mi értelme volna? Merthogy a dolog menete: a nyelvészek megfigyelik, leírják a közösségek nyelvhasználati szokásait, bemutatva az összes kölcsönhatást, változást. Ezt a nyelvművelő megtanulja, és utána annak a közösségnek magyarázza el, amelyik közösség nyelvhasználatából az adott szabályt a nyelvészek elvonatkoztatták? Hát hiszen a nyelvközösség tagjai használják és alakítják a nyelvet, ráadásul többnyire mindenféle tudatosulás nélkül – ugyan miért kérdezne meg bárki egy kívülállót, hogy elnézést, hogy is szoktuk ezt mi mondani? Finoman szólva abszurd ötlet – és mégis, működik. Hogy miért, annak csak az egyik oka az itt következő nagy ötlet; a kulturális beágyazottság, a megbélyegzés és kirekesztés elfogadtatásának és elfogadásának mechanizmusa a következő részekben jön.

Az említett nagy ötlet éppen a nyelvhelyességi hiba nyelvtani hibának álcázása: óriási trükk ez. Először is elfedi a lényeget: hogy egy kis csoport saját nyelvváltozatát nevezi ki a nyelv egyetlen „igazi” (jó, szép, művelt, helyes, választékos, gondozott) változatának, saját változatát azonosítja „a” magyar nyelvvel, saját szabályait erőlteti rá a többiekre. Sőt: körmönfont machinálással eléri, hogy a többiek is az ő változatukat tekintsék kizárólagosan legitimnek, saját változatukat pedig hibásnak, magyartalannak, műveletlennek, csökkent értékűnek, szégyellnivalónak. E manipulációépítmény tartóköve a nyelvtani és a nyelvhelyességi hibák összemosása: ezzel lehet elérni, hogy a nemsztenderd változatok beszélőit butának, műveletlennek, hazafiatlannak, lustának, nemtörődömnek lehessen tartani, arra hivatkozva, hogy hát hiszen még saját anyanyelvét sem képes vagy hajlandó kielégítően és tisztességesen megtanulni. Máris kész a szellemi, illetve erkölcsi deficit elmélete.

Na, és akkor nézzük csak ezeket a nyelvtaninak beállított „nyelvhelyességi hibákat”  – nem mindet, természetesen, hanem a legmegbélyegzettebbeket. A szégyenrangsor élén két (pontosabban három, majd látjuk) olyan, hibásnak minősített forma áll, amelyet fejcsóváló sziszegéssel illik rosszallani, ha „megüti” a fülünket – annyira szörnyűségesek, hogy külön nevet is kaptak: ők a nákolás és a suksükölés.

Kezdjük az egyszerűbb nákolással. Mi ezzel a baj? Az általános iskolások is fújják: az a baj, hogy aki nákol, összetéveszti az egyes szám első személyű alakot („helyesen” én látnék) a többes szám harmadik személyűvel (ők látnák), és képes olyat mondani, hogy én látnák. Ha ez így van, az tényleg nagy baj, hiszen vegyük észre: az nem szimpla butuskaság vagy rossz magyarság, ha valaki nem tudja megkülönböztetni az ént az őktől, hanem súlyos kognitív zavar, ez az indoklás tehát valójában azt mondja, hogy aki nákol, az nagyon súlyosan fogyatékos. A rossz hír az, hogy ha ezt elfogadjuk, akkor ezzel megállapítottuk, hogy a felnőtt magyarországi lakosság csaknem fele súlyosan szellemi fogyatékos. Legalábbis az egyetlen rendelkezésre álló, valamirevaló nyelvi fölmérés, az 1988-ban Kontra Miklós, Pléh Csaba és Terestyéni Tamás által végzett Magyar Nemzeti Szociolingvisztikai Vizsgálat (MNSZV) adatai szerint az adatközlők 46 százaléka nem ítélte hibásnak a „nákolós” mondatot. Ez a fölmérés reprezentatív mintán vizsgálta számos magyar nyelvi változó elterjedtségét, például a végzettséget, az életkort, a nemet, a lakóhely (település) méretét illetően, és mérte többek között a nyelvhasználat és a mobilitás kapcsolatát.

A jó hír, hogy mégsem retardált az ország fele, mert ez a „nem tudja megkülönböztetni”-érv mérhetetlen nagy ostobaság. Ki az az olvasók közül, aki nem érti pontosan, hogy rólam vagy őróluk van-e szó, amikor azt mondom, hogy ha több fizetést kapnák, nem lenne okom szomorkodni? (Ez volt az MNSZV egyik megítélendő mondata.) Senki, hiszen a szövegkörnyezet azonnal eldönti, többszörösen, mert ráadásul nem is azonos ragozási sorból (paradigmából) való az egyes szám első személyű kapnák (határozatlan vagy alanyi ragozás) és a többes szám harmadik személyű kapnák (határozott ragozás). Vagyis: (én) látnák egy szobrot – és (ők) látnák a szobrot. Ki nem tud itt különbséget tenni? De ha ezzel valakinek baja van, akkor miért nincs baja azzal, hogy a magas hangrendű igéket csakis egyféleképpen tudjuk mondani, sztenderd és nemsztenderd változatokban egyaránt, nevezetesen úgy, hogy néznék egy filmet, és néznék a filmet. És megint senkinek sem okoz gondot, hogy mikor van szó rólam, mikor róluk.

A következő érv az szokott lenni, hogy rendben, de ha a mély hangrendű igékben lehet különbséget tenni, akkor „őrizzük meg ezt a lehetőséget”. Jó – de minek? „Mert az a helyes.” És miért is? Félreértést a nemsztenderd alak sem okoz, ha igen, akkor a néznéket is sürgősen néznákra illene változtatni. Melyik illik jobban a magyar nyelv rendszerébe? Figyelembe véve, hogy a magyar nyelv egyik legerőteljesebb (legnagyobb hatókörű) szabálya a hangrendi illeszkedés, nem tudunk mást mondani, mint hogy a nemsztenderd, sokat szidott nákolás. Bizony, bizony, a magyar nyelv rendszeréből kilóg a sztenderd látnék, és csont nélkül simul bele a nemsztenderd látnák, ha tetszik, „a magyar nyelv szellemének” az utóbbi megfelel, a „helyes” alak meg nem.

Ugyanez a folyamat csaknem minden toldalékban lejátszódott: az eredetileg önálló szóból képzővé vagy névutóvá, s aztán raggá vált toldalékok eredetileg egy változatban léteztek, de az illeszkedés ereje miatt előbb-utóbb megjelent a hiányzó hangrendi változat. A két legismertebb példa egyike a -ban/-ben rag, ennek csak magas hangrendű változata volt, merthogy ez a rag a belen névutóból alakult ki, az pedig a bél ’valaminek a belseje’ szóból, tehát volt idő, amikor úgy mondták, hogy várben, házben – a Halotti Beszéd idejében még milosztben teremté az Úr Ádámot, nem malasztban, és az első emberpár a Paradicsumben élt. A másik ismert példa a -ság/-ség képző: ez a ’domb(os terület), halom’ jelentésű ság szóból vált helynévképzővé (Rétság neve még őrzi: eredetileg szóösszetétel volt), aztán bővült a funkciója. Ha akkoriban lettek volna nyelvművelők, nyilván veszettül tiltakoztak volna e nyelvi romlástömeg ellen, dehát nem voltak, így utólag meg egyáltalán semmi nyelvszellem-torzulást nem észlelünk, ellenkezőleg. A nákolásra visszatérve: és akkor miért mondják, hogy hibás? Csak. Mert valaki, akinek elég tekintélye volt, hogy mások odafigyeljenek a szavára, helytelennek minősítette.

Nagyon hasonló a „suksükölés” ellen fölhozott „összetévesztős” érv, ezt jól tudjuk. Azt kevésbé, hogy külön kell választanunk a suksükölést (ez a t-re végződő igéknél fordul elő) és a szukszükölést (ez az szt-re végződőknél), akkor is, ha nagyon hasonló nyelvi szabályszerűségek hozzák létre őket, mert a használatukban különbség van. A szukszükölés megbélyegzése valamivel enyhébb, kevesebben csapnak le rá: a reprezentatív MNSZV-minta 57 százaléka nem találta hibásnak a „szukszükölő” mondatot, a „suksükölőt” csak 28–38 százalék (többször is rákérdeztek) nem javította. Azt is tudjuk, hogy aki suksüköl, az lényegében biztosan szukszüköl is, ez fordítva nem föltétlenül igaz.

A probléma gyökere az, hogy a sztenderd változatban a t-re végződő igék másként viselkednek, mint az összes többi ige, a nemsztenderdben viszont ugyanúgy. Mi is történik tehát? Szintén olyan nyelvi változás, amely a nyelvet rendszerszerűbbé teszi, mert ugyanúgy kivételt szüntet meg, mint a „nákolás”: szabályosabbá teszi a t-re végződő igék kusza paradigmáit. Most ez talán kicsit bonyolult lesz első olvasásra, noha a nekünk nem szükséges részleteket még el is hagyom, mindenesetre kitartást kérek olvasóimtól.


Precedent past – flikcr/caddymob

Történelmileg úgy alakult – de tényleg, mert eredetileg az igeragban nem volt ott az a nyavalyás j –, hogy az igeragozásban kétféle toldalék kezdődik j-vel. Az egyik esetben a j egy toldaléklánc első eleme: a felszólító mód jele, ragozáskor ezt követik az igei személyragok: vár-j-am, vár-j-uk stb. A másik esetben, a határozott ragozás paradigmájában a j ma már egyszerűen a rag része, annak első hangja: vár-juk. A mély hangrendű sorban az egyes szám első és második személyben nincs ott ez a j (vár-om, vár-od), harmadik személyben ott van (vár-ja); a magas hangrendű sorban sem egyes számban nincs ott – harmadik személyben is mindenhol az eredeti i áll (kér-i, fest-i, néz-i) –, sem a többes számú alakokban, kivéve az első személyt (kér-jük). Eredetileg egyik alakban sem volt a rag része a j (tehát vár-uk volt és vár-i, lát-i – ez az E/3 alak nyelvjárásokban ma is megvan), de aztán több nyelvi változás együtthatásának az lett az eredménye, hogy ott ragadt.

A nem t-re végződő igékkel nincs baj, semmi gondunk nincs a kétféle eredetű j-ből: egyszerűen egymáshoz kapcsoljuk az igét és a toldalékot, akár felszólító módról, akár kijelentőről van szó. Figyeljünk jól: ilyenkor a felszólító módú és a kijelentő határozott alak ugyanúgy hangzik (várjuk, tépjük, rakjuk, védjük stb.). A magyar nyelv változataiban (ma már) általánosan érvényes az a szabály, hogy ha j-vel kezdődő toldalék kapcsolódik z, s, sz tövű igékhez, akkor a j hasonul: mossuk, hozzátok, halásszák. Így van ez akkor is, ha az ige kijelentő módban áll, és akkor is, ha felszólító módban.

Most jön a kavar a t-végűekkel. Van egy másik általánosan érvényes szabály is, az, hogy a felszólító mód j jele előtt az szt és st végű igék t-je kiesik. Így aztán az előző szabály lép életbe, azaz: a j hasonul a szóvégi s-hez, sz-hez: fesse, válassza. Ha az igető t-re végződik, de előtte magánhangzó vagy más mássalhangzó (nem s, sz) áll, akkor a felszólító mód jelének nem a megszokott j alakjával, hanem az ebben a hangtani környezetben megjelenő változatával találkozunk: a felszólító mód j jelének s változata (allomorfja) jelenik meg. Ilyenkor a szótő t-je magánhangzók után hasonul ehhez az s-hez (lássa, üsse), a mássalhangzó utáni t meg összeolvad az s-sel, és így cs-nek hangzik: rejtse, bontsa, oltsa. (Na ugye, mennyi mindent tud gond nélkül alkalmazni a hatéves gyerek, amiről még a felnőtt magyar anyanyelvűek többségének sincs tudatos, ellenőrzött tudása? És mennyire iszonyatos lenne, ha „tudatosan”, a „szabályok pontos ismeretében” beszélnénk, és nem a gyerekkorunk óta beidegződött szabályok szerint, az agyunk tudatunk által nem ellenőrzött szabálygenerálására bízva magunkat?) A sztenderd változatban a t-re végződő igéknek csak a felszólító módú alakja viselkedik e szabályok szerint, a kijelentő határozott ragozású alakokban a toldalék kezdő j hangja a változatlan igetőhöz kapcsolódik (látjuk, festjük, halasztják, bontjátok).

Hogyan jön tehát létre a szukszükölés és a suksükölés? Úgy, hogy a nem t-re végződő, azaz minden más igére érvényes szabályt – hogy azonos módon viselkedik a felszólító mód j jele és a határozott (tárgyas) kijelentő igeragokat kezdő j – kiterjesztik a t végű igékre is. Vagyis: megszüntetnek egy kivételt, épp elég katyvasz marad a t-végűek körül enélkül is. Miért nem örülünk inkább ennek?

Most már könnyen elbánunk azzal az érvvel, hogy aki „suksüköl, szukszüköl, az nem tudja megkülönböztetni a felszólító és a kijelenő módot” – mert ha ez igaz, akkor sajnos egyetlen magyar anyanyelvű sem tudja megkülönböztetni őket, hiszen a nézzük, várjuk, mondjuk felszólító és kijelentő módú alak is lehet. Okoz ez félreértést? Dehogy okoz. Mindenki érti, mi a különbség az azt mondjuk és a mondjuk azt között. És ha egyetlen nem t-re végződő igével sem vagyunk finnyásak, akkor miért csak a t-re végződők miatt nyafogunk? Valóban nem tudjuk, melyik a felszólító, melyik a kijelentő módú alak a meglássuk és a lássuk meg közül? Ha nem, akkor a megnézzük és a nézzük meg miért olyan egyértelmű? Azt is szokták mondani, hogy de a „suksükölés báncsa a fülem” és „csúnya”. Dehát először is: a fülbántós tézis nem érv arra, hogy miért volna helytelen a suksükölés, hanem szimpla betanított kis rigmus, a tanárok egyik kedvence, hogy megjegyezhetővé tegye a bűn mibenlétét. Másrészt ha a kijelentő módú lássa csúnya, akkor hajszálpontosan ugyanolyan rusnya a fölszólító módú is – mégis, mit mondjuk helyette?

A következő híres „összetévesztős” példa a hol, illetve a hová kérdésre válaszoló -ban/-ben és -ba/-be „keverése”. Valójában itt sincs szó semmiféle keverésről: a -ban/-ben ragnak van egy igencsak elterjedt, nem ritkán sztenderd beszédhelyzeten is fölbukkanó -ba/-be változata. Kétségtelen, hogy az irányhármasság megléte a magyar egyik fontos jellemzője, és jó régóta az, már a magyar elődnyelveiben is megvolt. De biztos, hogy sérül, amikor azt mondjuk, hogy tegnap nem volt iskolába? Van-e olyan olvasó, aki nem tudja eldönteni, hogy hová nem volt tegnap vagy hol nem volt tegnap? Mondok olyan mondatot is, ahol viszont nem fogjuk tudni eldönteni: ha azt halljuk, hogy virágot ültettem a kertbe, akkor a kérdés lehet hová és hol is. Csak itt meg teljesen mindegy, mert semmilyen félreértés nincs belőle, a következmény ugyanaz: a virág ott lesz a kertbe(n). Az n csöndes eltűnése a hol kérdésre válaszoló -ban/-ben végéről egyébként egy évszázadok óta tartó nyelvváltozási tendencia része, részben a magyar nyelvben megsokasodott határozóragok megjelenésével, részben egy általános, sok nyelvben megfigyelhető fonetikai jelenséggel van kapcsolatban, és hasonlóan kopogat a -ról/-ről, -tól/-től l-je. Az n elhagyása a -ban/-ben végéről sokkal kisebb indulatot vált ki, mint a nákolás vagy suksükölés – nincs saját neve sem, nem tartozik tehát a főbűnök közé. Az MNSZV-ben az Éva nem bízott a férjébe mondatban a megkérdezettek több mint fele semmi kivetnivalót nem talált, és még olyan formális beszédhelyzetekben is gyakori az n elhagyása (pl. akadémiai előadásban), ahol az előadó is meg a hallgatóság is kész megesküdni rá, hogy az előadó helyesen beszél magyarul.

Ha valakit nem érdekel a kognitív szabálygenerálás, nem érdeklik a gondolkodás neurológiai sajátosságai, mert őt ne kábítsák hasonló szemfényvesztő tudományoskodásokkal, és mégis birizgálná legbelül az iskolai tan, miszerint ha egyszer van lehetőségünk megkülönböztetni valamiket, akkor miért hagyjuk elveszni e lehetőségeket, és gyakorlatibb bizonyítékot akar arra, hogy nem pusztul bele a nemzet a nyelvromlásba, annak a magyar nyelvtörténetből példák tömegét lehet megnyugtatásképpen bemutatni. Az ómagyar korban szorgalmasan ragozták a határozói igeneveket, de nem voltak hogy-gyal bevezetett mellékmondatok (mondjuk: gondolvám jöttét örvendtem, vagy a Halotti Beszédből a hadlavá holtát ’hallotta, hogy meg fog halni’); aztán ott volt az a rengeteg múlt idő, és ma jól megvagyunk eggyel; névelőket az ősmagyar korban egyáltalán nem használtak a magyarok, nemcsak személynevek előtt; stb. És a közelmúltból egy példa: Vitray Tamás visszavonulása óta nem halljuk már a „helyes” többes szám első személyű határozott alakokat, a mondanókot, néznőköt, és különösebben senkinek sem hiányzik, holott milyen szépen meg lehetett vele különböztetni a határozott meg a határozatlan tárgyas mondatokat (néznők a filmet, néznénk egy filmet). Ugyan ki követelné vissza, és minek?

Nem sikerült időben „elkapni” (értsd: olyan erősen megbélyegezni, hogy a nákoláshoz, suksüköléshez hasonló véteknek minősüljön) egy olyan formát, amely viszont ténylegesen szerkezetkeveredésből állt elő: a nyilván, hogy..., természetesen, hogy..., bizonyára, hogy formáról van szó. Egyértelmű, hogy a biztos hogy és a biztosan keveredése hozta létre a szerkezetet, és sokan még csak azt sem tudják, hogy bizony „helytelenül” beszélnek, akik használják: az MNSZV adatközlőinek 79 százaléka nem javította, helyesnek ítélte a valószínűleg, hogy szerkezetet tartalmazó mondatot. A természetesen, hogy-féle szerkezet jó példa arra, hogy a megbélyegzés jelenléte és ereje jórészt a véletlenen múlik: az egyszerűsödést, rendszerszerűvé válást erősen megbélyegzi a magyar anyanyelvűek jelentős része, mert hiszen ezt tanították neki az iskolában, a szerkezetkeveredésről meg sokszor a legnormatívabb javítgatók sem tudnak. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy megbélyegzésre akarnék bárkit is bujtogatni: a használat szempontjából teljesen mindegy, hogyan jött létre, ha egyszer van az új szerkezet. Sokkal izgalmasabb azt föltérképezni, hogy egyáltalán milyen belső, nyelvi rendszeren belüli mozgások tették lehetővé ennek a szerkezetnek a kialakulását, mert hiszen ezek a változatok elsősorban a magyar nyelvben jelenleg a felszín alatt zajló változásokról árulnak el sokat. (Mivel az előbbi suksükölős példánál sokkal összetettebb nyelvtörténeti magyarázatra volna itt szükség, erről most kicsit bánatosan, de lemondok.)

A megítélés változékonyságára az ikes ragozás a legjobb példa. Néhány évtizede csaknem olyan súlyú „bunkóságnak” ítéltetett az „eszek” és „iszok”, mint ma a nákolás vagy a suksükölés. A tanárok kitartóan javították az eszekelő diákokat, a felnőttek kajánul vigyorogtak az iszokolókon. Ez már 1988-ra jelentősen megváltozott: az iszokot tartalmazó mondatot az MNSZV adatközlőinek fele helyesnek tartotta, ma pedig nem ritka, hogy ha megkérdezem a hallgatókat, mi a különbség az eszek és az eszem közt, először nem is értik, minek kérdezek ilyet, majd azt mondják, hogy az egyik alanyi, a másik tárgyas ragozás, és beszámolóik szerint egyre kevesebb tanár javítja a nem ikes ragozást. Őszintén szólva semmit sem vesztünk vele: az ikes ragozás sosem teljesedett ki, nyelvtani funkciója soha nem volt, már a 18. század végén is halódott, és ha Révai Miklós dörgedelmei nem lettek volna olyan hatékonyak a védelmében, mi már csak nyelvtörténeti érdekességként találkoztunk volna vele. Ma is így vagyunk a feltételes és felszólító ikes alakokkal: az MNSZV adatai szerint negyedszázada az akkori felnőttek 85 százaléka rossznak ítélte azt a roppant „emelkedett” mondatot, hogy Nem szoktam kávét inni, de most én is innám egyet, és 82 százalék szerint nem jó az a mondat, hogy Zsolt édesanyja is innék egy kupicával. Az ún. ható igéknél (ihatom, gondolkodhatom) már korábban engedett a szigorúság, és különben is, szinte igénként változik, hogy milyen erős a nem ikes ragozás megbélyegzése: vezet az eszik, iszik, alszik, de a fürdik, zuhanyozik ikes ragozása sok fülnek már inkább modoros, mint elegáns (fürdöm, zuhanyozom). Az ikes ragozás védelmében még olyan álnyelvtani érveket sem lehet fölhozni, mint a nákolás és suksükölés ellen: semmiféle keveredést nem lehet ráfogni, legfeljebb egy agyonbonyolított szabályhalmaztól szabadulunk meg. A Nyelvművelő kézikönyv, a normatív szemlélet legfőbb törvénykönyve hat kategóriába sorolta az ikes igéket (ebből egy Gombóc Artúr-i sorozat állt elő: szabályos ikes, ingadozó ikes, álikes, ingadozó álikes, szenvedő képzős ikes, hiányos ikes), és tizenöt pontban szabályozta az ikes ragozást, de végül kénytelen volt arra jutni, hogy „az ikes ragozás elsorvadásának természetes, szinte szükségszerű folyamata régóta tart már, megakadályozni – mint a meddő próbálkozások mutatják – aligha lehet, de nem is szükséges”. A kézikönyvnek ez a kötete 1980-ban jelent meg, az akkori szerkesztési és nyomdai átfutási időt beleszámítva lassan negyvenéves ez a beismerés. Láttuk, a feltételes és felszólító ikes ragozás máris elérte azt a szintet, ahová gyerekkoromban a „nókolás” jutott: sokak számára a pojácaság stabil jele, már ha egyáltalán (nyelvtani, nem nyelvhelyességi értelemben) magyarul mondott alaknak fogadják el.

Az MNSZV a föntieken kívül más változókat is vizsgált, többek között fölmérte, hányan ítélik helyesnek a nemsztenderd alakot tartalmazó az erdők az miatt pusztulnak, mert szennyezett a levegő;  jó lenne tudni, nem-e lesz vihar; és János kérte felvételét az új egyesületben mondatot helyesnek, illetve a sztenderd úgy ültünk le, hogy ők is láthassák a színpadot mondatot helytelennek. Az itt kapott eredményeket rávetítették azokra az adatokra, amelyek azt mutatták meg, hányan fogadták el helyesnek a nákolást, suksükölést, szukszükölést, a hol kérdésre válaszoló (inesszívuszi) -ba változatot, valamint a természetesen, hogy szerkezetet tartalmazó mondatot. Másképp fogalmazva: a kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy ha tíz változó adatait összevetjük, hányan vannak, akik mind a tíz változó szempontjából a sztenderdek, a nyelvművelői elvárásoknak megfelelően viselkednek. Kétféle adatsort néztek meg: az egyik mondatkiegészítésből (tehát igen formális beszédprodukcióból) származott, eszerint a felvétel idején a magyar lakosság mintegy harmada számított sztenderd beszélőnek. A másik adatsor azt mérte, hogy kevesebb figyelem mellett hányan fogadják el helyesnek a nemsztenderd alakokat. Az eredmény: mindössze hét százalék azok aránya, akik mind a tíz vizsgált változót illetően sztenderdek. Az egyharmad sem sok, a hét százalékot kommentálni sem kell, csak hozzátenni, hogy mindez a rendszerváltás idején, a nyelvművelés fénykorát követő években volt jellemző – semmi okunk rá, hogy azt gondoljuk, ma jelentősen más adatokat kapnánk.

Volt olyan változó, amelynek a helyesnek vagy helytelennek minősítésében az iskolázottság hatása erős volt – azaz a magasabb végzettségűek nagy valószínűséggel kevesebben ítélték helyesnek a nemsztenderd változatot –, ezek közé tartozott valamennyi föntebb említett változó. De azonnal tegyük hozzá: ha a mobilitási jellemzőket is figyelembe vesszük, azaz megvizsgáljuk, hogy az adatközlő a szüleihez képest iskolázottabb-e, akkor viszont azt tapasztaljuk, hogy a saját végzettség sok esetben kevesebbet számít, mint a szülők végzettsége, azaz sem a diplomával, sem a jó értelmi képességekkel nem jár együtt a sztenderd nyelvhasználat – és fordítva is igaz ez: a sztenderd nyelvhasználatból sem a végzettségre, sem az értelmi képességekre nem lehet következtetni. Jócskán vannak „műveltnek” számító emberek, akik „műveletlennek” számító nyelvváltozatot beszélnek, és vannak csekélyebb képességű, de sztenderd környezetben felnőtt, ezért a sztenderdet beszélő emberek is.

Megrettenhetünk ettől az eredménytől, kétségbe eshetünk, hogy a magyarországi magyarok 93 százaléka nem tud rendesen magyarul – nagy a valószínűsége, hogy ha még több, enyhén megbélyegzett változót vontak volna be a vizsgálatba, még többen lennének a magyarul „rosszul beszélők”. Temethetünk nyelvet, nemzetet, jövőt, s eljuthatunk nyílegyenesen oda, hogy még mindig nem szorongat eléggé a nyelvi szigor, erősíteni kell a normatív szemléletet. Csak hát az is kiderült az MNSZV-ből, hogy a nyelvművelő műsorok nézése, hallgatása nem szükséges és nem is elégséges föltétele a sztenderd nyelvhasználatnak: sokan vannak, akik soha nem táplálkoznak nyelvművelő javakkal, mégis sok változó használatában sztenderdek, s jócskán vannak e műsorok fogyasztói között, akik akár a legmegbélyegzettebb változatokat is használják.

De viszonyulhatunk másképpen is ahhoz a tényhez, hogy a magyarországi magyarok 93 százaléka tíz változóból legalább egynek a nemsztenderd változatát használja vagy helyesnek ítéli, köztük felsőfokú végzettségűek, nyelvművelő műsorokat hallgatók is. Föltehetjük a kérdést, hogy akkor ki beszél voltaképpen magyarul, s hogyan tarthat szellemi rabságban egy egész országnyi anyanyelvi beszélőt egy kis csoport hivatásos nyelvművelő generális – igaz sok tízezer kiképzett nyelvművelő baka tanár és sok százezer önkéntes nyelvzsoldos segédletével. Ez a legfontosabb kérdés. De előbb tisztességgel végig kell vennünk a többi, nem a „nyelvtanra” hivatkozó nyelvhelyességi érvet is.



Sándor Klára


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)          



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!