Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. május. 24.
- Részletek
- Bolgár György - Megbeszéljük
- 2012. máj. 26. szombat, 05:17
- Megbeszéljük
A filozófusvádak vége – a Lukács Archívum vége
Vajda Mihály filozófus, az MTA Filozófiai Kutatóintézetének volt igazgatója
Bolgár György: - Ön egyike azoknak, akikkel szemben a rendőrség másfél év után megszüntette a nyomozást hűtlen kezelés ügyében, mert Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos azzal vádolt egy sor ismert filozófust, köztük Önt is, hogy hűtlenül kezelte azt a mintegy félmilliárd forintnyi pályázati pénzt, amit különböző munkák elvégzésére elnyertek.
Vajda Mihály: - Igen, ez volt a helyzet. Bár személy szerint nem voltunk megnevezve, ugye ismeretlen tettes ellen folyt a nyomozás. Mindig azon gondolkodtunk, hogy ha egyszer ezt beszüntetik, akkor hogy fogják közölni az ismeretlen tettessel, de úgy látszik mégiscsak sikerült.
- Megvan a válasz. Úgy közölték, hogy nem közölték. Ugyanis olvastam a múlt héten, hogy a legteljesebb titokban megszüntette a nyomozást a rendőrség.
- Már a múlt héten olvasta? Én csak tegnap óta tudom.
- Igen, mert a múlt héten még csak egy ügyben szüntették meg a nyomozást a négy közül, most pedig megszüntették a többiben is. De, hogy melyik ügyben szüntették meg a múlt héten, azt nem voltak hajlandók közölni, persze azért, mert ismeretlen tettest nem lehet felfedni, akiről egyébként a jobboldali sajtó oldalas cikkeket írt heteken, hónapokon keresztül, megnevezve természetesen Önt is, és sokakat másokat. Tehát az ismeretlen tettes maradjon ismeretlen, ha nem követett el bűncselekményt, akkor is.
- Jó, hát a cél éppen az volt, hogy ne maradjon ismeretlen, mert a Magyar Nemzet olvasói vegyék tudomásul, hogy ezek a rohadtak fantasztikus összegeket vettek fel. A közönséges újságolvasó szemében a félmilliárd annyi. Különben ez hat pályázat volt, a pályázatnak nem tudom, hány száz munkatársa volt stb.
- És több évre vonatkozott.
- És a közönséges újságolvasó ilyenkor azt hiszi, hogy tényleg milliárdokat loptak el ebből és kacsalábon forgó villákat építettek maguknak.
- Meg nyilván filozófiai tételeket konstruáltak Gyurcsány apoteózisára.
- Azt is például.
- De lehet, hogy ötleteket adok. Visszatérve magához a konkrétumhoz, hogyan zajlott ez a rendőrségi nyomozás? Csendben? Önök se tudtak róla, vagy azért megkérdezték Önöket?
- De, tudtunk róla, találkoztunk a nyomozást vezető főhadnagy úrral – nem tudom, hogy illik-e mondanom, vagy bajt okozhat neki, de hát nekem is volt már elég bajom –, aki azt mondta, hogy ő nem érti, miről van szó, mert mi kaptunk egy intézménytől x százezer forintot, elvégeztük a feladatot, amivel megbíztak bennünket. Ezt az intézmény nagyon precízen ellenőrizte, és úgy látta, hogy elvégeztük. Akkor most miről van szó? Én mondtam, hogy ezt Ön tudja majd megmondani, én nem tudom, hogy miről van szó. Szerintem semmiről.
- Budai Gyula annak idején természetesen a nyilvánosság előtt olyan célzásokat tett, hogy persze, megnyerték a pályázatokat ötszázmillió forint értékben, de munkaköri kötelességük lett volna mondjuk Platónt magyarról magyarra lefordítani. Ezt nem ő mondta, a Platón példát talán az újság hozta, a Magyar Nemzet, vagy valamelyik másik.
- Igen, Budai Gyula kevésbé szállt el, mint a Magyar Nemzet újságírója, hadd tegyem hozzá.
- De a hűtlen kezelés és annak a megalapozása, hogy Önöknek munkaköri kötelezettségük lett volna megcsinálni ezeket a munkákat, milyen alapon vettek fel pénzt érte a fizetésükön kívül…
- Ezzel mondjuk ez az egész ügy nevetséges természetesen, mert a világon mindenütt vannak állásban lévő egyetemi emberek és kutatóintézeti emberek, akik pluszban pályázhatnak ilyen vagy olyan pénzekért, hogy pluszban elvégezhessenek kutatómunkákat. Mi is ezt tettük. Ami az én személyemet illeti, ami nem különösebben érdekes, én akkor kaptam ennek a pályázatnak a vezetését, amikor Professzor Emeritus lettem, tehát nem voltam közalkalmazott már.
- Magyarán Önre még csak ez sem vonatkozott.
- Így van.
- Milyen hatással volt Önökre ez a másfél éves procedúra azon kívül, hogy nyilván nem volt jó érzés, amikor – akár akarva, akár akaratlanul – kinyitották a jobboldali sajtót vagy meghallották ismerőseiktől, hogy már megint mit mondanak Önökről, meg megint mit írnak Önökről, mindig volt valami nyomás, ami Önökre nehezedett? Hogy élték ezt meg?
- Nagyon jól tudja, hogy ez személyenként nagyon különböző. Én, aki már több totalitárius rendszert megértem, és mindig azt mondom, hogy ez nem az…
-… Akkor zárójeles kérdés, mi ez, ami most van?
- Én nem akarok kategorizálni, mert az egy nagyon rossz dolog, elemezni kell, nem kategorizálni. De én azt mondom, hogy mindaddig, amíg egy ilyen elég csúnyán zajló, filozófuspert előkészítő nyomozás a végén feketén fehéren arra az eredményre jut, hogy nem történt bűncselekmény, addig nincs totalitárius rendszer, mert a totalitárius rendszerben már mielőtt hozzáfognának az úgynevezett nyomozáshoz, pontosan le van írva, hogy mi a bűncselekmény.
- És a rendőrfőhadnagy tudja, hogy mit kell beírnia, milyen vádemelési javaslattal kell továbbítani.
- Így van. Most az a helyzet, hogy a kétharmados többséget megnyert hatalom sok tekintetben és lényeges tekintetekben visszaél a hatalmával. De azt mondani, hogy ez egy totalitárius rendszer, leegyszerűsítés és félrevezetése annak az egyszerű embernek, aki szeretne eligazodni a világban. Ez nem egy totalitárius rendszer, én nem szeretem ezt, de pontosan azért, mert a hatalom visszaél a hatalmával.
- Önkényuralmi jeleket mutató féldemokrácia? Minek nevezzük? Mert sokszor kénytelen az ember meghatározni.
- Muszáj nevezni valahogy?
- Sokszor meg kell. Az embertől ezt várják a beszélgetés során.
- Majd ha már nem ez lesz, akkor elemezzük és megmondjuk.
- Na de akkor már nem szabad, amikor meg lehet nevezni. Nem?
- A dolog lényege, hogy én nem állítom azt, hogy itt ezerféle úton-módon fentről nem iniciálják bizony emberek kidobását az állásukból és másokkal való helyettesítését. Esetleg nem kidobását, hanem kimondva, hogy amikor lejár a szerződése, semmiképp nem hosszabbítjuk meg, és így tovább és így tovább. De például a mi ügyünkben, én erről fixen meg vagyok győződve, én kisebbség vagyok a filozófusok körében, hogy ez nem legfölül iniciálódott, hanem olyan filozófiai körökben, amelyek nagyon nem szerették és máig sem szeretik a mi sikereinket.
- És aztán voltak összeköttetéseik, amelyekkel elintézték.
- Voltak, illetve ez a légkör, amely itt két éve uralkodik, nagyon kedvezett nekik.
- Milyen esélyeik vannak azoknak a filozófusoknak, akik már nem, vagy még nem emeritus professzorok, hanem valódiak, vagy munkatársak különböző intézetekben? Van számukra visszatérés a mindennapi, normális munkába? Mit tud?
- Az a nagy baj, hogy akiknek megvan az állásuk, azok sem tudnak normálisan visszatérni a mindennapi, normális munkába, mert ehhez hozzátartozik egy olyan légkör, amelyben én nyugodtan kutathatok és nyugodtan gondolkozhatok, és nyugodtan leírhatok olyan dolgokat, amelyek másokat esetleg irritálnak, amellyel mások nem értenek egyet. Majd megírják ők is, hogy miért nem értenek egyet. De egy olyan légkör teremtődik, ahol kiderül, hogy hat pályázatot teljesen értelmetlen, netán a magyar nép érdekeivel ellentétes dolgok kutatására adtak, meg ilyesmik szerepeltek ott a Magyar Nemzetben – nem állítom, hogy a feljelentésben is –, akkor azt mondom, hogy az a baj, hogy ez egy egész rendszerváltás utat tönkretesz, mert 89-90 óta a filozófiában béke volt. Nem egyetértés, hadd hangsúlyozzam, béke.
- De miért érdemelnének a filozófusok több nyugalmat és békét, mint bárki más?
- Így van. Hát most megkaptuk. Most már nincs béke. És állandóan gyanúsítgatják az emberek egymást, hogy most már ez is átállt hozzájuk? Már ez is? Szóval, hogy egyáltalán van ilyen, hogy „hozzájuk”, ez egy rettenetes következménye ennek, ami itt bekövetkezett. De hadd tegyek valamit hozzá. Persze ma erről a témáról van szó, mert ma reggel jelent meg a Népszava cikke, de nemcsak ez történt. Kitettek embereket a filozófiai intézetből, miután az én igazgatásom lejárt, és az azért járt le, mert én nem voltam hajlandó kitenni embereket. De ez egy racionalizálás is lehet, hogy kérem, erre nincs ennyi pénz. De ez a kisebbik dolog, a nagyobbik dolog az, hogy olyanokat tettek ki, akik a legalkalmasabbak a kutatómunkára, csak azért, mert az új igazgatónak így tetszett. Egyáltalán nem is értette, hogy mit csinálnak az illetők. És ami számomra még fájdalmasabb, az a Lukács-archívum szétverése. Én nem akarok itt Lukács-vitát nyitni, gondolom nincs is annyi időnk, én nagyon is problematikusnak érzem a késői Lukács teoretikus munkásságát, holott a személyt szerettem.
- De ez a mostani rezsim Lukácsot, a személyt és a politikust nem szereti, tehát úgy, ahogy van, az archívumot sem kell hogy szeresse. Ez nyilván ebből következik, nem?
- Igen, de hadd tegyek ehhez még valamit hozzá. Van ilyen rezsim, van olyan rezsim, az egyiknek ez a nagy ember, a másiknak az a nagy ember, de egyet nem vitathatunk. Lukács a 20. század egyetlen olyan filozófusa, aki világhírre tett szert. Hogy az igazságos vagy igazságtalan, azt hagyjuk.
- De a mai napig gyakran hivatkozott filozófus.
- Így van. Kettő, ez az ember az egész könyvtárát, a kiadatlan és a kiadott kéziratait az akadémiára hagyta, azzal a feltétellel, hogy létrehoz az akadémia egy archívumot, ahol ezek a dolgok letétbe vannak helyezve, és ahol ezeket a dokumentumokat az érdeklődő kutatók kutathatják. Pontosan az történt, az archívum máig is megvan, ott van a Belgrád rakparton, Lukács volt lakásában, a jelen pillanatban, ha jól tudom, két munkatárssal, mert az egyiket a munkaügyi bíróság visszahelyezte az állásába. Hosszú hónapokon át csak egy munkatárs volt, a titkárnő. Azokkal a kutatókkal pedig, akik számos könyvvel, írással és más megnyilvánulással bizonyították, hogy igenis nagyon kompetens kutatói nemcsak Lukácsnak, hanem az egész korszaknak – és főleg nem a későbbi Lukácsnak, hanem a korai Lukácsnak, akinek a munkásságát kétségbe vonni, nem tartalmilag, hanem a tekintetben, hogy ez egy jelentős és egy izgalmas valami, nem lehet – most tudja, mi lett? Három ilyen kutató van. Kettő közülük katalóguscédulákat gyárt az akadémiai könyvtárban, egy pedig a könyvtár kölcsönzési osztályán adja kis más kollégáknak a könyveket.
- Ez sima gyalázat.
- Itt a gyalázat. Nem ott a gyalázat, hogy egy-két embert kitesznek az állásából. Nagyon utálom az ilyesmit, de mondjon nekem egy olyan világot, ahol ilyen nincs. De az, hogy három igen kompetens kutatót, nem feltétlenül cím és rang szerint, ez igen messze áll tőlem, nem szeretem, amikor emlegetik az összes rangjaimat például, de a három közül az egyik egyetemi tanár.
- És most segédmunkára kényszerítették.
- Egyetemi tanár és a tudományok doktora. Heti egy napon le is mehet Debrecenbe tanítani, mint professzor, a másik négy napon pedig segédmunkás az MTA könyvtárában. Kérem szépen, akinek a fejében ez az ötlet megszületett, az nem egy politikai ellenfél, hanem egy közönséges bosszúálló szörnyeteg.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
