rss      tw      fb
Keres

Dániel Péter esete a magyar baloldallal II.


                  Puskás Zsolt


Úgy látom a tegnapi hozzászólásokból, hogy a témán még nem jutottunk teljesen túl, nem rágtuk át magunkat rajta, tehát olvasótársaim és a szerkesztőség engedelmével folytatnám.

Az olvasói levelemhez tett hozzászólásokból ki-kicsendül, és más, ezzel a témával foglalkozó netes felületeken is jól látható a fanyalgás oka, miszerint Dániel Péter azzal hitelteleníti el magát, hogy minden megmozdulásával médiacirkuszt provokál, és ezt kizárólag öncélúan teszi. Jelzem, egy hozzászólásban ez a vád érte, egyébként teljesen inadekvát módon (a cikk tartalmával köszönő viszonyban sem lévén) a Galamust és a szerzőkön–szerkesztőkön túl bennünket, az olvasóit is. (Ld. tegnapi hivatkozásom a Huszár Ágnes cikkre.) Most ebbe nem mennék bele.

Néhány szempontot ajánlanék csupán Dániel Péter esetleges pozőrködésének, média-ripacskodásának megítéléséhez.

Köztudott, hogy Dániel Péter ügyvéd. A neve alatt futó komoly ügyvédi irodát tart fenn. (Vidéki lévén, a pesti pletykákból ugyan szerencsésen kimaradtam, de biztosan vannak a témával kapcsolatban.) Ha nem ülök ismételten fordítva a lovon, akkor azt kell mondjam: az ügyvédi szakma, hivatás meglehetősen konzervatív valami. Az ügyvédi-jogászi társadalom, akár az orvosi, meglehetősen jól strukturált, zárt, konzervatív, de a legszerencsésebb esetben is komoly tradíciókat őrző hierarchia, ahol a normáktól eltérő viselkedés minden esetben személyes egzisztenciális kérdéssé válik. Köztudott, hogy Dániel Péter több alkalommal és elsőként vállalt a „gárda-pereket”, amelyeket sikerre is tudott vinni. (Széljegyzetben: iszonyatosan sokat kereshetett rajtuk! Szakmai körökben iszonyatos nagy hírre tehetett szert általuk! El tudom képzelni.) Szóval! Minden fanyalgás, minden elhiteltelenítési kísérlet ellenére számomra ez az egész jelenség pontosan a fordítottját jelenti. Számomra egyre inkább úgy tűnik, hogy Dániel Péter bátorkodott felvállalni, hogy egzisztenciálisan kötődjön a Horthy-ellenességhez. (Jelen pillanatban pl. úgy, hogy bizony testi épségét, akár az életét is kockára teszi ennek érdekében.) Ja! Hogy a hazai baloldalnak ez az egzisztenciális kötődés és egzisztenciális kockázatvállalás még igen csak nehezére esik? Azt megértem, mi több, még az okait is látni vélem.

Most ennek az egzisztenciális kötődésnek egy másik aspektusára kívánok rámutatni. Dániel Péter nyíltan vállalja zsidó származását, és nyilatkozatai alapján, legalább is számomra, helyi értékén is kezeli. Ha ez az állításom megáll, akkor elkeseredettségemben csak tovább kérdezhetek. A hazai baloldal milyen zsidó származású honfitársunkkal tud szolidaritást vállalni? A fényképekről ismert, néhány tucat fegyveres őr között a halálba sétáló tízezrekkel? (Bocsánat a triviális, sokakat joggal sértő igazságért: velük már könnyű!) A haláltáborokban, gettókban fellázadni kész bátrakkal tud szolidáris lenni? Vagy: kész és képes, itt és most azokkal a „sorstalanokkal” együtt érezni, akik látják és felvállalják önnön „sorstalanságukat”, és pontosan azzal kísérlik meg feloldani, hogy vállalnak egy bátor kiállásra és az érvelésen keresztüli vitára és a többség meggyőzésre egyaránt teret nyitó sorsot? Bocsásson meg a világ, de igen könnyű dolog a Németországban élő Kertész Imrét szeretni, mesterként tisztelni! Az általa feltárt sorstalanságot közösen, együtt, együttérzésünkkel feloldani, az már jóval nehezebb.

(Borzalmas dolog, és nem osztályspecifikus, és még csak politikai oldalak között sem válogat ez a „fránya” antiszemitizmus, ész- és érvelés nélküli, zsigeri kirekesztő gondolkodás. És mély! Mint egy feneketlen kút. Úgy az individuumban, mint a társadalomban.)

Nem magyarázkodásként, de az írásomhoz érkezett hozzászólások alapján, gondolataim tovább árnyalása érdekében kénytelen vagyok kibontani a tegnapi írásom egyik megállapítását. „Van, amikor a profi tűzoltók arra kényszerülnek, hogy tűzzel oltsanak tüzet.”

Nem mintha elzárkóznék akár egy polgárháborúban történő elvi alapú, abszolút egzisztenciális, tehát fegyveres kiállástól, de a példámmal elsősorban a baloldal szellemi tüzének (széljegyzetben: és hiánycikknek számító kovászának is egyben) fellobbantására, a szolidaritás, a köznapi szolidaritás tüzének fellobbantására céloztam. Nem elvi alapon! Sokkal inkább praktikusan.
A példa előttünk áll! Bármekkora paradoxon is, a példát a Fidesz szolgáltatja úgy az egykori polgári köreivel, mint más egyéb akcióival. További finomkodásnak helye nincs. Legjobb védekezés a támadás. (Ld. példának okáért Gyurcsány Ferenc finom visszatámadását a szakdolgozata ügyében.) Hasonlót a hasonlóval gyógyítani? Lehet, hogy időnként fájdalmas, de működőképes!  (Ld. példának okáért az LMP legutóbbi összeláncolásos ülő tiltakozása, versus kordonbontás.) Nem értem, hogy valós tartalommal megtöltve, akár a polgári körök mintájára szervezve, mi miért nem tudunk a régi hagyományokat felidéző szabadegyetemeket, ifjúsági nyári táborokat, klubokat szervezni? Nem tudom, hogy mi miért nem vagyunk képesek egy gárdarendezvényt húszezres tömeggel körbevenni? Nem tudom, hogy miért fanyalgunk különféle modern közösségszervező módszerek alkalmazásakor? Nem tudom, hogy miért nem állunk meg, ha egy gój motoroscsapat leszorítja az útról egy autós társunkat? Azt azért egyikünk sem gondolhatja, hogy azért történik ilyen, mert épp megajándékozni kívánják! Hadd ne soroljam!

Felháborodottsággal keveredő elkeseredésem feloldásaként hadd nosztalgiázzak most egy keveset! Emlékszem, hogy a Kádár-korszakban attól szenvedtem leginkább, hogy még egy jó kis hősi halott sem lehettem. Nemhogy Zrínyi Miklós, Dobó István, de még egy szerencsétlen kommunista Oleg Kosevoj sem. Persze! Etettek már akkor is, mint mindenkit: „Ettáskám az úgy van, a hétköznapok hősiessége, tudod ettáskám! Ugye tudod kicsi kis ettás!” A legtöbb, ami akkor tőlem tellett, hogy az írásbeli érettségi után, még a szóbeli előtt, persze némi alkohol bátorító hatására, beszóltam egy utcai rendőrjárőrnek. Ahogy az akkor illett: kocsiba be, rövid kihallgatás, vizsgálati fogdába be. Befelé rinyálás: vége az el sem kezdődött orvosi karrieremnek. Kéztördelő, ideges, szégyenkező párttag anyuka színre! Laza, forradalmár kisfiú a rendőrségi sittről ki. (Már akkor éreztem, önmagam megdicsőülése láttán: „sekély e kéj”.) Sok mindent hittem, úgy a forradalmiságról, mint a nihil elleni tiltakozásról, de azt, hogy így, túl életem delén, amikor már nem zárkóznék el néminemű nihilizmustól sem, most tesz forradalmárrá, netán a hétköznapok hősévé egy mindenéből kifordított rendszer, egy mindenéből kiforduló világ? Bármennyire is röhejes: köszönöm Orbán Viktor, köszönöm jobboldal! Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!