rss      tw      fb
Keres

Anyáinkról és apáinkról



Anyám nemrégiben, 91 éves korában halt meg. Lehet, hogy a két év nem „nemrégiben”, de a sokk ma is eleven.

Mindazt végigcsináltuk együtt, amiről ma a hírek szólnak.

Először a gyógyszercseréket az „olcsóbb”, de azonos hatóanyagú gyógyszerekre. Anyám bízott az orvosokban, elfogadta, amit mondtak. Gyanakodni mindig csak akkor kezdett, amikor az újabb és újabb gyógyszercserék után – olykor évek választották el egymástól őket – rájött, hogy a rosszullétet, a szédülést, a hányingert valószínűleg az új gyógyszer okozza. Megbeszélte a dolgot szakemberekkel, akik minden alkalommal megnyugtatták, hogy a hatóanyag ugyanaz, csak a vivőanyag más, a rosszullétet az okozza. Végül ilyenkor vagy visszatértek, ő meg a háziorvosa, a régi, jól bevált drágább gyógyszerre, vagy egy újabb újjal kísérleteztek. Megtehették, akkor még nem volt kötelező csak hatóanyagot felírni. Ennek az állandó tapasztalatnak a birtokában aztán én, aki a gyógyszerbeszerző voltam, sohasem hagytam magam rábeszélni a patikában, hogy a felírt gyógyszer helyett – például azért, mert nem volt raktáron – válasszak olcsóbbat, gazdaságosabb kiszerelésűt stb. Anyám hetekig tartó szédülései, látászavarai, rosszullétei nem értek meg nemhogy néhány forintot, de az ezerszeresüket sem.

Az egyik ilyen gyógyszercsere okozta végül a bajt. Szédült, elesett, beverte a fejét. Nem vette fel a telefont. Rohantunk, rátörtük az ajtót, a földön feküdt órák óta, de boldog volt, mert odaértünk.

Innen már a kórház következett. Karácsony volt, rá se nézett senki. Átvittük, protekciósan, egy másik kórházba. Protekciósan, sok pénzért gondoskodtak róla, de azért éjjel felkelt, mert önálló ember volt, noha már nem tudott járni, úgyhogy elesett, újra beverte a fejét. És két hét után már bogarakat látott.

Ekkor döntöttem el, hogy elviszem a kórházból, és a spórolt pénzét – anyám, velem ellentétben, tehetséges spóroló volt – arra fordítom, hogy veszek neki egy nyugdíjasházban egy apartmant. Legyen otthon, a saját bútorai, csecsebecséi közt, de állandó felügyelet mellett.

Szerencsém volt, az első nyugdíjasotthon megtetszett (igaz, voltak róla előzetes információim). Befizettem az 5,4 millió forintot, berendeztük a szobát, átvittem anyámat. Szívszorító rettegését az új állandó lakóhelytől, az ismeretlen környezettől és emberektől néhány hét alatt sikerült kibeszélnem belőle. Megnyugodott, mert minden nap ott volt nála a gyereke. Láttam, hogy jól bánnak vele, hogy megpróbálják rávenni, kísérletezzen a járókerettel (nem ment), láttam, hogy néhány hét eltelte után már vannak kedvenc ápolói, hogy éjjel is hajlandók kicserélni a pelenkáját, ha csenget. Aztán azt is láttam, hogy kiütések keletkeznek és szaporodnak rajta, és amikor orvos után érdeklődtem, kiderült, hogy a nyugdíjasotthon állandó orvosa még nem járt három hónapja ott lakó, 91 éves, mozgásképtelen anyámnál. Beszéltem vele. Pénzt nem adtam neki. Sok az az 5,4 millió forint, megtetézve minden hónapban anyám nyugdíjának a 80 százalékával. Ennyi pénzért ő is el kell hogy lássa a munkáját.

A következő fejezet az volt, amikor fél év elteltével, egy délután, ott találtam anyámat eszméletlen állapotban. Először azt hittem, alszik, csak később jöttem rá, hogy valami nem stimmel. Hívtam a nővéreket. Hívták a mentőt. A mentőorvos azt mondta, mindjárt meghal. Ki van száradva. Aztán az infúzió hatására csodával határos módon magához tért. Felismert. Mosolygott. Beszélt hozzám. A nővérek elmesélték, hogy a baj délelőtt kezdődött, szóltak az otthon saját orvosának, aki akkor járt másodszor anyámnál, ránézett, és azt mondta, majd rendbe jön. A nővérek javasolták, hogy kössenek be neki infúziót. Az orvos szó nélkül kiment a szobából.

Kórházba vittük anyámat. Élt még néhány napot.

Nem jelentettem fel az orvos. Tudom, hogy meg kellett volna tennem, ha nem anyámért, mert utána már csak a hiány maradt, de a többi ottlakóért. Sok mindenhez van erőm, ehhez a procedúrához nem volt.

Anyám jut eszembe, amikor az Arany Alkony és más nyugdíjasotthonok ügyeiről olvasok, azokról a megrettent és kiszolgáltatott idős emberekről, akiket a szorongás, a félelem és az idegesség fog elvinni, mert amijük volt, már beletették abba, hogy életük utolsó éveiben biztonságban legyenek (1). Nincs több lehetőségük, csak az árokpart. Anyám jut eszembe, amikor a gyógyszerfelírás új, kötelező rendjéről olvasok, amikor a cukorbetegek kiszolgáltatottságáról olvasok (2), amikor a hideg lakásban kihűlt öregekről olvasok (3), amikor az átképzésre küldött rákos betegről olvasok (4). Amikor az emberellenes hatalomnak, a mohó vállalkozóknak, az embergyilkos orvosoknak, a kafkai bürokráciának, a kétségbeejtő pénztelenségnek kiszolgáltatott idős és kevésbé idős emberekről olvasok.

Ebben a gyalázatos országban, amelyben úgy látszik, kevés embernek volt anyja. Mert itt csak az anyaföldet, az anyaországot, az anyanemzetet, az anyanyelvet, az anyaszentegyházat, az anyapártot szokás és kötelező tisztelni és szeretni. Az „egyedüli példányok”, akikből nem élt több és most sem él, a hasznavehetetlenek pusztuljanak. Pusztulásukkal is az államháztartás és a magánzsebek egyensúlyát szolgálják.

(Mihancsik Zsófia)



(1) Lásd összeállításunkat: Idős emberek sorsa az állam és az üzlet világában és olvasónk, Vargáné Kránicz Erzsébet mai írását: Egy Arany Alkony-történet (ide sorolnám a Népszabadság beszámolóját is a HírTV és a Magyar Nemzet „tényfeltárásáról” – Halálba küldték az Arany Alkony lakóit? –, ha a mondott két jobboldali orgánumnak egyetlen szavát is elhinném kétely nélkül. Ha elhinném, hogy sokéves gyakorlatukkal szemben most kivételesen hamisítás és üzleti-politikai hátsószándék nélkül tudósítottak).

(2) Lásd ugyancsak Horváth Ferenc olvasónk mai olvasói írását: Mit ér az ember, ha magyar?, illetve korábbi írásomat: Állami életmódkorrekció?

(3) Lásd korábbi írásomat: Eltakarított sorsok

(4) Lásd a Népszabadság írását: Átképezni küldték a tüdőrákost



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!