A „kisebbik ronda” választása

„A nép nevében”– ezzel a felirattal esett ki a postaládámból egy papír.

Nép: nincs a hatalomban, de ő az, akinek jóvoltából mások ott lehetnek. Magam is nép lévén, kíváncsian megfordítottam a lapot, hogy lássam, mit írnak a nevemben. Azt írják, „népítélet” jön, melynek követelése: „20 évet a 20 évért”. A Jobbik Magyarországért mozgalom ezzel a céllal hirdet „Elszámoltatást”, éspedig „Tiszta erővel”. Az elszámoltatás felvetésének módjából számomra világossá vált, hogy nem az én nevemben szóltak, de el tudom képzelni, hogy sokan az ellenkezőjét érzik.

A szórólap struktúrája világos és jól áttekinthető. Hat témakörben tesznek föl kérdéseket a szavazóknak úgy, hogy ezek mindegyikét azonos keretbe állítják: „Egyetért Ön azzal, hogyígy és így, úgy és úgy? – Igen? Akkor Ön is Jobbik-szavazó”.

Hát akkor nézzük az „így és így, úgy és úgy” tartalmait, éspedig két fontos nézőpontból. Az egyik, hogy vajon a programszövegek olvastán az átlagos tudású-tájékozottságú állampolgár megérti-e, hogy pontosan mit jelentenek ezek, és ennek alapján inkább ellenállás keletkezik benne, vagy inkább azonosulás.

A másik – és talán ennél is fontosabb – nézőpont pedig az, hogy mindebből mit ismernek föl és mit fogadnak el a sajátjukként a parlamentbe bejutó pártok, köztük elsősorban a Jobbikkal sok tekintetben azonos pályán futó Fidesz. Más szóval: mekkora az esélye annak, hogy a parlament elfogadja a Jobbik törvényjavaslatait. Vagyis: mennyire kell a gyakorlatban is veszélynek tekintenünk a Jobbik – amúgy elsősorban mentális rombolást képviselő – programját. Mit mond tehát mindezek fényében a Jobbik?

A szórólapon feltett kérdések túlnyomó része a jogrend totális felforgatásának szándékát fejezi ki, de úgy, mintha azok egyszerűen az aktuális politikai-gazdasági problémák általános, társadalmi szintű megoldásai lennének. A problémák (nem a szociológiai objektivitás szerint, hanem a Jobbik megfogalmazásában és összekapcsolásában) a következők:
– a „politikusbűnözők” és a „cigánybűnözők” okozta feszültségek,
– a fiatalok és gyerekvállalók elszegényedése,
– a „pártállam egykori vezetőinek” magas nyugdíjai, a munkavállalók érdekvédelmének megoldatlansága,
– a multinacionális cégek profitjának adómentessége, a nemzeti vagyon „ellopása”,
– a föld külföldi kézre kerülése, a nagybirtokrendszer, a kormány „falurombolása”,
– a pártok korrupt, hiteltelen volta, valamint annak kérdése, hogy kié Magyarország.

A pártok korruptságának, hiteltelenségének ők maguk, a Jobbikosok az ellenszerei, egyéb ügyekben pedig kétféle megoldási javaslattal állnak elő: támogatással és büntetéssel. A támogatást három mondattal elintézhetjük: Lakásprogrammal és „megbecsült munkahelyekkel” (??) kell segíteni a fiatalokat, és családi adózással, a főállású anyaság bevezetésével kell segíteni a családokat. Hogy mi segíti a szaktudásukat, társadalmi nyitottságukat megőrizni szándékozó anyák családjait, arról itt, a Morvai Krisztina által fémjelzett pártban nincs szó. A pozitív diszkrimináció csak szűk kört érint: a pályakezdő, azon belül is a hangsúlyosan konzervatív fiatalokat.

A program minden további eleme a politikusok, a cigányok és a külföldi tőkések megbüntetésének jogi lehetőségeire tesz javaslatot.

Az egyik üt, a másik meg szétoszt

Az első és legfontosabb büntetőjavaslat lényegében gyakorlatilag egy Lex Ludas Matyi, amely azonban itt az eredeti, háromszoros büntetést igénylő normához képest meghatóan méltányos, redukált programot jelent. „A politikusokat bűncselekmény elkövetése esetén kétszeres büntetéssel kell sújtani”– olvashatjuk a szórólapon, ahol egyébként a mentelmi jog megszüntetésének javaslatán kívül semmi sem utal arra, hogy a büntetés a jog hatókörébe tartozik, és nem a politikáéba. Ráadásul a büntetés nemcsak redukált, hanem a konkrétumokat illetően követhetetlen is: nem tudjuk, mihez képest szabják majd ki a kétszeres büntetést, s hogy mennyiben jelent változtatást ez a jelenlegi gyakorlathoz képest, amelyben a példát statuáló eljárások során egyszerűen elmennek a kiszabható büntetés felső határáig. Mindezek erősítik azt a szellemiséget, amelyet a Fidesz is hónapok óta képvisel: ha egy hatalom revansot akar venni, akkor fölösleges a jogi részletekkel bíbelődnie – lehetséges olyan eljárás, amelyben politikusokat a jogrend megváltoztatásával vonnak kérdőre, ha azt egy következő hatalom érdekei úgy kívánják. S hogy ez demokráciában miért tűrhetetlen, az sajnos egyáltalán nem magától értetődő azon szavazópolgárok számára, akik az igazságérzetük kielégülését jobb híján éppen ettől várják, és semmi sem gyakoroltatta be velük azt, hogy politikus nem járhat el úgy, mintha jogász lenne. A gyakorlatlanok sokan vannak.

Ugyancsak a Lex Ludas része a sajátos jóvátétel, amit a Jobbik így fogalmaz meg:„a privatizáció során ellopott nemzeti vagyont vissza kell szerezni”. Sem a szórólap, sem a párt részletes programja nem teszi egyértelművé, hogy pontosan mi tartozik az ellopott javak körébe, és hogy ezt miként lehet hiteles módon leltárba venni. Ami azonban nemhogy levonna az „eszme” hatékonyságából, de sok esetben föl is erősítheti, hiszen tág teret nyújt a szabad fantáziáláshoz. És mit sem szeretnek jobban a gyermeki lelkű állampolgárok, mint élénken elképzelni, ahogyan a rózsadombi utcákon végigzúdulva beverik a „gazdagok palotáin” az ablakokat, és „visszaveszik tőlük a nép jussát”. Nem olyan rég volt ez realitás. A „juss” leírásának egyetlen konkrétuma az, hogy a program a privatizációt teljes egészében a lopás szinonimájának tekinti, ami elvileg nehezen tekinthető általános érvényű, jogi szintű kiindulópontnak. Gyakorlatilag azonban bármelyik percben azzá nemesedhet, mihelyt a Fidesz partner lesz ahhoz, hogy minden politikai lépést bevonjanak a jog hatáskörébe. Amitől nem állnak messze: épp most próbálkoztak azzal, hogy közkeletű adatok eltitkolása okán pereljenek be két politikust, ahonnan már csak egy lépés eljárást indítani szegény Tomori ellen, a mohácsi síkság hűtlen kezelése tárgyában. Nem érv, hogy maga is meghalt; az ilyesmik, mint Csurkától tudjuk, „ócska bolsevik trükkök” csupán, melyek létében ugyancsak sokan hisznek.


Rózsa Sándor dohányzacskója - Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Az éppen kurrens nyugdíjkérdés megoldása azonban már nem a Lex Ludas, hanem a Rózsa Sándor-modell lesz: „a pártállam egykori vezetőinek kiemelt nyugdíját csökkenteni kell a minimál-nyugdíjra, és az így megmaradó pénzt szét kell osztani a többi nyugdíjas között” – írják. Itt ismét nincs tisztázva, hogy miként oldható meg a betyárosan rekvirálandó vagyon beazonosítása. Mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy a pártállam vezetőinek többsége már nem él? Másrészt nem világos, hogy a magas nyugdíjú személyek csoportjában hol lehet vonalakat húzni. Hiszen a pártállam épp attól volt pártállam, hogy a jelentősebb ágazatok vezetői szintén beletartoztak a politikai hatalomba, miközben többségük a hetvenes évektől már egyértelműen a szakértelme révén volt pozícióban. Vagyis politikus és felelős szakmai vezető se szét nem választható, se azonossá nem tehető, száz százalékban. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy az adatvédelmi törvények birtokában lehetetlen megoldani a beazonosítást. Az irodalom bűvöletében felnőtt magyar emberek jó része azonban jobban kedveli Rózsa Sándort, mint az adatvédelmi törvényeket. Így kevésbé fogja aggályosnak látni, ha az belovagol a Nyugdíjfolyósító Intézetbe, és ott majd az ügyintézők feltartott kézzel kiszolgáltatják nekik Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás személyes adatait.

Szálasi, Rákosi – együtt a sorban

A szakszervezetek, a börtönbüntetésre ítéltek és az államadósság ügyeit Rákosi Mátyás szelleme jegyében kívánják elrendezni. A szakszervezetek esetében egyrészt a „mindent és mindenkit mi képviselünk” elv kedvéért idézték őt meg, amennyiben a Jobbik a dolgozói érdekképviselet megerősítését is a saját pártfeladatának tekinti, melyet felülről óhajt megoldani. Másrészt őt idézik vissza „a szorgos munka minden kérdést megold” gondolatával is. Ennek jegyében elvárják, hogy „a börtönben az elítéltek dolgozzanak is, és termeljék meg saját eltartásuk költségeit”. Még megérjük, hogy ez ügyben visszasírjuk Rákosi pragmatizmusát, amellyel célja eléréséhez ugyan az egész országot egyetlen munkatáborrá tette, ám eközben az elvet, miszerint munkavégzésért bármily kevéske bér is, de jár, a börtönök esetében is betartotta. A Jobbik ezzel szemben igazi kommunisztikus utópiával állt elő. Azt, hogy a rabok maguk termeljék meg az eltartásuk költségeit, másként nem lehet elképzelni, minthogy a börtönlakók a kertjeikben gazdálkodó szerzetesrendek gyakorlatát egyesítik a sertéshizlaldák, esetleg textilfeldolgozó vagy híradástechnikai üzemek praxisával. Ami pedig ezek területi igényeit is figyelembe véve csakis oda vezethet, hogy az egész ország a börtönszféra részévé válik. Kivéve persze, ha ingázhatnak az elítéltek.

Az államadósság ügyét a program szerint nagyjából annak a tételnek a szellemében kell elkerülni és átütemezni, melynek jegyében az ország a Marshall-segélyt is önérzetesen visszautasította, mondván, hogy magunk is meg tudjuk termelni a hernyóselymet, a gyapotot és a narancsot, nincs szükségünk idegenekre. A tőkehiányt pedig a belső erőkből megoldott békekölcsön-rendszerrel lehet feledtetni.

A negyedik ügy, amely fölött a lebegés terét Rákosinak már Szálasival is meg kell osztania, a tisztán etnikai kérdésként tárgyalt szociálpolitika ügye. A koncepció szerint a segélyezettek közül a cigányokat (és persze csakis őket) „törvényi erővel kell rákényszeríteni a munkára”.

Mások kényszerítése bármire is nemhogy idegen volna sok magyar állampolgártól, de kifejezetten népszerű gondolat, amiképp az aránytalan büntetés elve is az – a Jobbiknak ez a programpontja inkább kevesebbekben kelt majd ellenérzést, mint sokakban. Ráadásul mindkettő könnyen összekapcsolódik azzal a munka-ethosszal, amely viszont az európai kultúra erős öröksége: Hogy t.i. a munkához való viszony az emberek személyes megítélésének gyakran aránytalalanul és minden egyéb értéket felülíró módon válik a mércéjévé (az sem volt olyan régen, amikor egy parasztlányban azt nézték a házasodáskor, hogy elég erős-e a marokszedésre), miközben az is kényes kérdéssé válhat, hogy ki mit tekint munkának egyáltalán. Egy olyan országban, melyben a tisztán szellemi, művészi vagy a kereskedői munka még ma is gyakran megvetés tárgya, jobb esetben egyszerűen „hasznos lehet, de munkának nem tekintendő”, a „kényszerítsd a cigányt a munkára” jelszó a legkisebb ellenállást fogja kiváltani. Ahogyan a „spekuláns zsidó bankárok szívják a vérünket” vagy az „ezek a kínaiak mást se tudnak, mint kereskedni” klisékre építő ideológiák is virulensek.

A parlamenti törvényhozás eddigi rendszerében elvileg nem hozhatnak olyan szociálpolitikai törvényt, mely szerint a segélyezetteket rasszi alapon ketté lehet vágni, s a látható kisebbséghez tartozókat kényszeríteni lehet, a ránézésre megállapíthatatlan származásúakat pedig nem. Az a tendencia azonban, hogy az önkormányzatok kénye-kedvére lehet bízni, miként szelektálnak a segélyezettek körében, már most megkezdődött, ráadásul a baloldali kormány asszisztálásával. Az önkormányzatoknál már ma is el lehet térni az univerzális normáktól, s az eltérés lényegét ki se kell mondani: ahol a segélyezettek túlnyomó többsége cigány, ott egyszerűen úgy fogalmazzák meg a rendeletet, s úgy érvényesítik a közmunka-programot, hogy azt a cigányok ne tudják betartani, s hogy például a fizikai állapotuk egyáltalán ne legyen szempont. A kevés többségivel pedig személy szerint kivételt tesznek. A baloldali kormány által bevezetett Út a munkához program tapasztalatai azt mutatják, hogy ennek révén az önkormányzatok csak nagyon kis részben terelik vissza a munka világába az érintetteket, hiszen a visszatereléshez ennél átfogóbb programok, valamint tényleges munkahelyek is kellenének. Viszont – kevés kivétellel – annál inkább növelik a feudális, személyes függési viszonyok hálózatát. S mivel ez a helyzet az érintett cigányokban okkal vált ki ellenszenvet és ellenállást, az önkormányzatok ezzel is gerjesztik a feszültségeket, ezáltal a cigányellenességet.

Ugyanígy elvileg a rendfenntartásban sem vághatják ketté a bűncselekményeket rasszi vagy nem rasszi eredetűekké – hiszen minden civilizált állam tudja, hogy a motivációk meghatározása nem a rendőrség, hanem a társadalomtudomány és a szociálpolitika kompetenciája; a rendőrségre ennek már csak a praktikus része tartozik. Ezért a parlamentben várhatóan nem dönthetnek rasszbüntető csendőri testületről. Ám jelenleg nem tudni, mi lesz ezzel kapcsolatban a Fidesz álláspontja. Ha ők úgy gondolják, hogy a pontos célok faramuci elrejtésével mégis lehet alternatív erőszakszervezetet létrehozni, akkor majd megtalálják ennek a módját.

Ám tegyük fel: a Fidesz komolyan gondolja, hogy a parlamentben betartja a jogállami normákat, és inkább nevetségessé teszi ezeket a javaslatokat, semmint hogy elősegítené a megvalósításukat. Ám ez mindenképp kevés. Az önkormányzatokban most is együttműködnek a Jobbikkal, és egyelőre nem látni annak jelét, hogy a jövőben mást terveznének. Márpedig a Jobbiknak ezek a programpontjai cseppet sem lesznek viccesek, amikor a párt egy-egy képviselője később, az önkormányzati választásokon is hatalomba kerül. A hozzá fűződő morális tűrhetetlenségen túl a Jobbik tehát praktikusan az önkormányzati választásokon jelenti a nagyobb veszélyt.

Amiből esetleg az is következhet, hogy még jól is járhatunk, ha valóban később lesznek az önkormányzati választások, ahogyan ezt a Fideszben már meglebegtették. Így legalább remélni lehet, hogy addigra az ellenfelei kellőképpen meggyengítik ezt a pártot. Nem a legszebb megoldás, de mégiscsak jobb a semminél, ha a Jobbikot a zavaros pénzügyei és tagjainak kisstílű gengszterizmusai révén fogják ellehetetleníteni, s az ennél nagyobb fajsúlyú rasszizmusukat csak mindezek mellett kifogásolják.

Végtére Al Capone is egy pitiáner adócsaláson bukott le, és nem a legnagyobb bűnén – ronda, nem ronda, ha ennél szebben nem megy, most már jó lesz az így is.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!