Galamus.hu - Jó szóval oktasd...

Jó szóval oktasd... – huszonhatodik rész

Nyomtatás

Részletek: Sándor Klára; 2012. máj. 13. vasárnap, 07:08

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Tapasztalataim szerint idáig nagyjából rendben is volnánk, amikor a nyelvhelyesség kérdése kerül szóba: többnyire nem vitatják, hogy nem tudományos, nem kérdőjelezik meg a politikai ideológiákkal kiépített bensőséges kapcsolatát sem – mert ezek igen sok ember számára tökéletesen közömbös szempontok. Elvégre az, hogy valaminek semmi köze a tudományhoz, egész tömegeknek nem fontos akkor sem, amikor saját egészségüket kockáztatják vaskos sarlatánságokkal. A politikai ideológiák meg a többséget a közéletben sem érdeklik, a hírekben nem erre figyel, és aztán a szavazófülkében sem ideológiai megfontolások alapján húzkodja az ikszeket.

A nyelvművelés védelmezésébe általában akkor kezdenek felebarátaink, amikor azt hallják, hogy már a „helyesség” kérdésének fölvetése is értelmetlen. Mert hát azért dehogynem, van, aki értelmesen beszél, más meg csak zagyvál; van, aki szépen, gazdagon tud magyarul, kidolgozott jelzőkkel, képekkel fülkápráztat, mások meg szűkös szókinccsel hebegnek; van, aki elegánsan fűzi a gondolatokat, mások meg tőmondatokat vetnek oda (a „tőmondat” ebben a megállapításban többnyire nem nyelvészeti értelemben vett tőmondatot, hanem rövidebb, nem összetett mondatot jelent). Van, aki tisztán, jó hangsúlyokkal, élénken beszél, mások érthetetlenül hadarnak, alig hallhatóan sutyorognak, monoton hangon altatják a hallgatóságukat. Van, akinek a beszéde művelt, másoké műveletlen, bunkó vagy parasztos, van, aki hibátlan magyarsággal beszél, mások suksükölnek, nákolnak, keverik az igemódokat, helytelenül ragozzák az ikes igéket. És különben meg micsoda hülyeség, hogy nincs nyelvhelyesség: a felebarátok saját bőrükön tapasztalják, hogy már hogyne lenne helyes meg helytelen beszéd, őket is büntették a helytelen miatt, és ők is lenézik azt, aki hibázik. Aki ezt el akarja kerülni, beszéljen csak helyesen. Lehet, hogy nem tudományos a nyelvművelés, lehet, hogy az uralkodó politikai széljárás szerint nyikorgatja a szélkakasát hol oda, hol vissza, de szükség van rá, hogy valaki megmondja, hogyan kerülhetjük el a szégyent, hogy rosszul mondunk valamit. És különben is: kinek ártana, ha a tanárai szelíden kiigazítják a beszédét, hogy megértse, mit kerüljön, éppen azért, hogy a későbbiekben ne váljon nevetség tárgyává.

A zavarodottság igazából akkor következik be, amikor kiderül: a „nyelvhelyességi hibák” kijelölése önkényes, ebből következően aztán a nyelvhelyesség szempontjai értelmetlenek, de értelmezhetetlenek is, éppen ezért nem tanulhatók meg egy életre az iskolában, hogy – elkerülendő a nyelvi megbélyegzés fekete mocsarait – később iránytűként hurcoljuk őket magunkkal. Aztán a tanárok egy része csöppet sem szelíden finomítgatja diákjai nyelvhasználatát, s ha igen, a gyereknek akkor is fejbeverés a javítás, mert nem érti, mi a baj azzal, amit mondott. A legnagyobb trauma pedig azt hallani, hogy amit valaki addig a műveltséget, a magyarságtudatot védelmező, megkérdőjelezhetetlenül magasztos eszmének hitt – hiszen ezt tanulta az iskolában, ezt zengi a közszolgálat, ez ívódott belénk kulturális hagyományunkból –, nem más, mint a diszkrimináció egy formája, a rasszizmus, etnocentrizmus nyelvre alapozott megfelelője. Hajaj!

Tökéletesen érthető, hogy nem olyan egyszerű kitérni a nyelvművelés hitéből – nem könnyű kitérni semmilyen hitből, amit természetessé, egyetlen választhatóvá, eleve elrendeltté, megkérdőjelezhetetlen tekintélyűvé szentesítve kaptuk, akartuk vagy sem. Mindenki, aki a diszkrimináció valamilyen formáját kutatja, ugyanezzel a jelenséggel szembesül: a hívők, legyen hitük tárgya egy kiválasztott rassz, kultúra, nem vagy nyelvváltozat felsőbbrendűsége, kevés kivétellel nem gonosztevők, nem bűnözők, csak egyszerűen fölnőttek valamiben, készen kaptak egy ideológiát, és fogalmuk sincs, mennyire kártékony a hitük, s hogy a nevében mennyi igazságtalanságot művelnek – ők maguk is. A ráismerés mindenképpen kényelmetlen, de azért túl lehet élni, ha az ember elrendezi magával, hogy megvezették, nem tehet róla, ezt örökítették rá, és úgy határoz, ezentúl a személyes döntése számít, és ő bizony kitör a számára immár fölismerten embertelen hagyományból. Ehhez erő kell, afféle Medve Gáboros elszántság és belső rend.

Sokan viszont attól félnek, hogy a szégyen az övék, megalázónak érzik, hogy nem vették észre a megvezetést. De – érthetően – nem akarják magukat gonosztevőnek és bűnözőnek érezni, és persze nem is azok, de ezt nehezen hiszik el önmaguknak, hát inkább a végsőkig képesek ragaszkodni a megszokott gondolkodási sémákhoz, és képesek teljesen kizárni akár saját racionális belátásuk következményeit, nevezetesen azt, hogy a hitük megcsalta őket: nem természetes, nem az egyetlen lehetséges nézet, és igazsága egyáltalán nem megkérdőjelezhetetlen. Érthető, ha öntudatlanul elhessegetik a kísértő tudást, mert elég baja van az embernek az élet hepehupáival, minek kockáztatni, hogy a védelmet adó, áttekinthető, szépen berendezett világ egy része hirtelen leomoljon, és régóta dédelgetett, szépen fölhizlalt hitüket föl kelljen adniuk. Különösen igaz ez, ha valaki fáradsággal, kínnal, keservvel tanulta végre meg a nagyra értékelt változatot, és valakik e munka értelmét és eredményeit kérdőjelezik meg, a nehezen megszerzett pozíciót ássák alá, most, amikor már végre ő, a nyelvhelyességi öregkatona csicskáztathatja a nyelvhelyességi kopaszokat.

Akinek szerencséje van, könnyebben szakad ki a megbélyegző hagyományból. Mondjuk maga kezd gyanakodni: fölteszi az első kérdéseket, hogy ha a de viszont helytelen, akkor az ámde miért nem az, hogy miért rossz az iszok, ha nincs semmi baj a zuhanyozokkal, hogy ha tisztelnünk kell a nyelvjárásokat, akkor miért nem szeretik a tanárok, ha valaki nyelvjárásban beszél az órán, hogy ha gyakran kezdjük háttal a mondatot, akkor miért állítják, hogy az nem magyarul van, hogy ha otthon mindenki spájznak mondja a spájzot, akkor a tankönyv mit erőlteti a kamrát – és végül maga ismeri föl a nyelvhelyességi ítéletek önkényességét. A magyar szakosoknak, minthogy tanulnak nyelvtörténetet, megadatna, hogy fölismerjék: a nyelvművelés a természetes nyelvi változásokat próbálja megállítani, de mivel közben továbbra is sulykolják a fejükbe a nyelvművelést, erre csak kevesen jönnek rá maguktól. A nyelvi diszkrimináció mechanizmusának működéséről meg jórészt csak azok tudnak, akik nyelvészeti tanulmányaik során találkoztak vele. Ezért van az, hogy tanárok tömegei javítgatnak lelkesen vagy akár kevésbé lelkesen, de a legjobb szándékkal, megfelelve a képzésük alatt elsajátított erkölcsi követelménynek, nevezetesen hogy segítsenek a rájuk bízott nebulók/emberpalánták (válasszon az olvasó, melyik a közhelyesebb) műveltségének, gondolkodásának pallérozásában, tanítsák meg beszélni őket.

Az, hogy az átlag magyar ifjonc mégsem nagyon gondolkodik – feladatok megoldására alig képes alkalmazni a tudását, nem az összefüggéseket keresi, hanem az adatokat, a szövegértelmezése gyenge –, meg nem is igen művelt, nem a nyelvhelyességi idomításon múlik, hanem a rosszul fölépített tananyagon, az ósdi módszereken és az avítt pedagógiai szemléleten. Az viszont a nyelvhelyességi egzecíroztatás (aki úgy ismeri: egrecíroztatás) következménye, hogy nem szívesen szólalnak meg idegenek vagy akár ismerősökből álló nagyobb nyilvánosság előtt (a „nagyobb nyilvánosság” ez esetben nem haladja meg az osztály létszámát), és sokan felnőtt korukban is izzadnak, sápadnak és kapkodják a levegőt, ha rádióban, tévében, „hivatalos helyen” vagy akár nagyobb értekezleten beszélnek, keresgélik a szavakat, „nyögnek”, állandóan újrakezdik a mondatot, de ritkán fejezik be. Ha „szépen” akarnak beszélni, az még rosszabb: kimódolt jelzők, közhelyes fogalmazás, nyakatekert mondatok, hiperkorrekt adatok tömege, félig ismert és nem létező jelentésben használt idegen szavak (hospitálás helyett hospitalizáció, pátria helyett pátriárka, a decens ’divatos’ jelentésben – néhány az utóbbi hónapok példáiból).

Az csak a bajok egyik fele, hogy akinek nincs olyan szerencséje, hogy kifogja a kevés kísérletező kedvű magyartanár egyikét, az a beszédkészség fejlesztése, a különféle beszédhelyzetek megismerése, a nyelvi tudatosság növelése helyett (ez utóbbi nem nyelvművelés: a félreértések és a szándékok fölismerésében, a manipuláció leleplezésében, a szövegek értelmezésében segít) határozófajtákat kell bifláznia. Legalább ennyire káros, hogy a nyelvhelyességi javítások nem növelik, hanem csökkentik, nem egy esetben porrá zúzzák a nyelvi önbizalmat, úgy meg nem lehet jól beszélni, akár a tartalmat, akár a stílus eleganciáját nézzük, ha az ember szorong, hogy nehogy már valamit rosszul mondjon.

Tudom, hogy a hit megingatásához kevés azt mondani, hogy ez pusztán hit, vagy még inkább, hogy csak hiedelem. Bizonyítékra, igazolásra, indoklásra, példákra, érvekre van szükség – jönnek majd hamarosan. Másrészt az érdekelhet minket nagyon, hogy mitől ilyen erősek a nyelvművelés pozíciói: a legkülönfélébb történelmi korokat éli túl lényegében sértetlenül, egymással szembenálló rezsimeket szolgál ki, könnyedén váltva közöttük, amióta bekerült az iskolákba, azóta úgy elterpeszkedett bennük, hogy a tényleges nyelv és nyelvészet alig látszik tőle, uralja a közgondolkodást. Mi teszi ennyire hatékonnyá a purista ideológiát? Látni fogjuk: egy-két ügyes, a gondolkodásunkat átverő nyelvi trükk mellett főként az, hogy többszörösen ágyazódik be a magyar kultúrába, az európai hagyományba, s talán ennél még mélyebbre áshatunk, egészen valamiféle egykori evolúciós húzóerőig. Amíg mindezt nem értjük meg, kiszolgáltatottak maradunk ezzel a megsokszorozott erővel szemben. Addig legfeljebb csak megállapíthatjuk, hogy a magyar kultúra nyelvi értelemben is erősen normatív, ebből következően óriási a magyar anyanyelvűek nyelvi bizonytalansága, a nagy többség kényelmetlenül érzi magát, ha a legszűkebb kapcsolathálózatán kívülre lépve beszélnie vagy írnia kell az anyanyelvén, és még csak észre sem vesszük, mennyire abszurd ez. Addig újratermeljük a nyelvi diszkriminációt, esélyünk sincs rá, hogy megszüntessük, s azt sem értjük, miért azok a legharcosabb védelmezői, akik sokat szenvedtek tőle, akik súlyos sebeket kaptak gyerekkorukban – pontosan ugyanúgy, ahogy a bántalmazók nagy eséllyel voltak annak idején bántalmazott gyerekek.

Tapasztalatból tudom: amikor az érvek, adatok, ismeretek nyomán megszülető saját ráismerés már csaknem ledönti a nyelvművelést körülölelő gondolati védműveket, a végére mindig marad még egy utolsó bástya: hogy jó, ez mind (amiről a következő részek szólnak) igaz lehet, akkor, ha a tanárok megszégyenítik a gyerekeket, a felnőttek megalázzák egymást a „kijavítással”, de a javítgatások zöme nem bántó, hanem segítő. Valóban, ez elfogadható: ha azt is hozzátesszük, hogy szándéka szerint az. De a lényeg mégsem ez, hanem hogy a következmények súlyosan eltérnek a szándékolt hatástól, és erről a segítőkészen, a tanítás, a műveltség jegyében másokat javítók mit sem tudnak. Ezért kezdjük most ezzel: ne tornyosuljon ott végső menedékként az öncsalás lehetősége.

Hosszú éveken át minden évben megkérdeztem magyar szakos hallgatóimat, hogy szerintük szükség van-e nyelvművelésre, ha igen, miért; hogy tanáraik milyen „hibákat” javítottak gyakran vagy ritkábban, milyen módon, s van-e valamilyen személyes élményük az ilyen javításokkal kapcsolatban: különösen emlékezetes eset, ami velük vagy osztálytársukkal esett meg. Alig fordult elő, hogy valaki ne írt volna kellemetlen emlékekről. Az ilyen beszámolók természetesen szubjektívek, de épp ezt akarjuk: azt szeretnénk tudni, hogy a nyelvművelés milyen érzelmi lenyomatot, emléket hagy bennünk – erre az éppen felnőtté váló fiatalok vélhetően jól emlékeznek. De hogy a külső nézőpont is jelen legyen: voltak olyan tanítványaim, akik szakdolgozatot írtak arról, hogyan viszonyulnak a tankönyvek a nyelvhelyesség kérdéséhez, illetve mit és hogyan javítanak a tanárok – különféle órákra és korcsoportokhoz ültek be a tanári módszereket tanulmányozni, s közben a nyelvhelyességi javításokról készítettek följegyzéseket. Kívülről sem láttak mást, mint ami a társaik emlékezetébe vésődött. A jó nagy dobozt megtöltő, egyáltalán nem régi – 1995 és 2006 között gyűjtött – példatárból választottam néhány leírást. Vannak közöttük „szelíd javítónak” szánt esetek és valódi pedagógiai horrortörténetek – de a hatásuk a „sima javításoknak” sem kevésbé fájdalmas.

Ordering off – flick/truthout

„Sokszor a nákot használtam, pl. aludnák. Ilyenkor a tanár azt mondta, hogy mindig a néket kell használni, pl. aludnék, de soha nem magyarázta el, hogy miért nem jó a nák, és miért kell néket használni. Ha rákérdeztem, hogy miért kell néket használni, akkor azt mondta, hogy azért, mert az a helyes.”

„Egyszer, alsó tagozatban, egy osztálytársam megkérdezte a tornatanárt, hogy a nejlonharisnyát szabad-e magunkon hagyni a tornaórán. A tanár gúnyosan kioktatta, hogy ’a zacskó, az a nájlon, a harisnya az nyilon’!”

„Felelés közben a mondatot ’háttal’ kezdtem, úgy javított ki a tanár, hogy azt mondta: ’a magyar nem kezd háttal mondatot. Ugyanez történt, ha ’de’-vel kezdtem a mondatot. Ha valaki helytelenül mondott valamit, a tanár néha így reagált: ’A magyar rossz használata a fület roncsa, báncsa, hasogassa.’”

„Általános iskolában fogalmazást kellett írnunk, amelyben párbeszéd is szerepelt. A párbeszédben feltettem azt a kérdést: ’Hová mész?’ Máig emlékszem a tanárnőm felháborodására és bosszús hangjára, ahogyan az osztály előtt példát statuált fogalmazásom felolvasásával. A szavaira is konkrétan emlékszem: ’A meszet a falra kell kenni!’ Addig soha senki nem szólt, hogy a menni ige ilyen használata nem fogadható el. A szüleim, a rokonaim, a barátaim mindegyike így használta és használja ma is, én mégis kínosan ügyelek arra, hogy még véletlenül se használjam ezt a szót ilyen formában.”

„Vizsgán történt, hogy a hallgató, amikor kihúzta a tételt, azt mondta: ’tök jó tétel!’. A tanár elkérte az indexét, azt mondta: ’vizsgán így nem beszélünk’, beírta az egyest. A vizsga el se kezdődhetett.”

„Amikor tanítottam, a szakvezetőm megkért rá, hogy csak a teljes, egész mondatokat fogadjam el. Egy kisfiútól megkérdeztem: mennyi öt meg öt? Erre azt válaszolta: tíz. Azt kellett mondanom, hogy nem, mivel a kisfiú nem egész mondattal válaszolt. A megoldása helyes volt, mégsem fogadhattam el. Rossz volt látni a csalódottságot az arcán.”

„Amikor nem otthon vagyok, próbálok úgy beszélni, hogy kerüljem az ö-t tartalmazó szavakat, nehogy elrontsam véletlenül. Tehát miközben beszélek, azon gondolkozom, hogy majd nem azt mondom a következő mondatban, hogy pénteken megyek haza, hanem hogy pénteken utazom haza.”

„Láttam már kedvesen rám mosolygó arcokat, amikor levesszedés helyett levesmerést mondtam, és szigorúan összeráncolódó szemöldököt, amikor eszem helyett eszeket mondtam. ’Egy magyar szakos nem engedheti meg magának, hogy így beszéljen!’ vagy ’Majd ha tanár leszel, a gyerekekkel is így fogsz beszélni?’ – ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel, kijelentésekkel felébredt bennem a kétely, hogy tényleg, most hogyan kellene mondanom, hogy megkíméljem magam az efféle kritikáktól. Ez a görcs csak akkor oldódott bennem, amikor mások beszédében is hallottam ilyen szavakat, mert ha nem is ugyanazokat a nyelvi hibákat követték el, mint én, lényegében ugyanolyan súlyosságúak voltak. A különbség csak annyi volt, hogy az itteni (értem: magyarországi) beszélőknek ez nem volt feltűnő, mert így szokták meg, míg az én hibáim újak voltak, épp ezért nyomban be kellett indítani a gyomláló-javító gépezetet. Akár van standard magyar nyelvváltozat, akár nincs, akár kell követni, akár nem, én maradok amellett a nyelvváltozat mellett, amelyiket megtanultam, beszélem, akár távol esik ez a változat az ún. standard változattól, akár közel van hozzá.”

„Nálunk mindenki nákol otthon, a faluban is, általánosban nem volt belőle semmi probléma, nem szóltak érte. Aztán bekerültem gimnáziumba XXX-re, és ott többször kijavítottak. Nagyon rossz volt, mert addig nem gondoltam hibának. Az édesanyám is így mondja.”

„Órán egy szöveget kellett felolvasnunk. Az egyik lány értékelésekor a tanár elmondta, hogy ő volt a legjobb közülünk, a legérthetőbb, legértelmesebb felolvasást tőle hallotta, de négyest ad neki amiatt, mert a kiejtésén érződik a tájszólása. Azt is hozzátette, hogy a tájszólás szép, nem szabad kiirtani.”

„Én is határon túli magyar vagyok, szlovéniai magyar, és az anyanyelvem a muravidéki nyelvjárás, ami semmivel sem alacsonyabbrangú, mint a magyar köznyelv. Nálunk még itt van a szlovén nyelv, amit anyanyelvként beszélek, és nem lehet mellőzni a ’tükörfordítást’ sem. Hát ez az, amit a ’tiszta nyelvészek’ nem tudnak felfogni és megérteni. Számtalanszor előfordult, hogy a magyarországi nyelvtanárok azzal vádoltak bennünket, hogy nem tudunk magyarul beszélni, de mégis mindent megértettek, amit mondtunk.”

„Fiatalabb testvéremnek (7. osztályos) rajzórán plakátot kellett késztenie ’Az idegen szavak beszennyezik a szép magyar nyelvet’ felirattal és mondanivalóval.”

„Rendszeresen használtam egymás után a ’de, viszont’ szavakat. A barátnőm, aki gimnazista volt, szólt rám rendszeresen. Mindig azt mondta: ’Ez így helytelen. Vagy de, vagy viszont.’ Emlékszem, hogy nagyon szégyelltem magam, és nagyon dühös voltam rá, mert úgy éreztem, ebben valahogy a gimnázium szólja le az én alacsonyabb, szakközépiskolás mivoltomat.”

„Az udvaron játszottunk az iskolában. Veszekedtünk, és csak annyit mondtam: ’Haggyá má!’ Ezt meghallotta a magyartanárom, odajött, és azt mondta, hogy mondjam még egyszer helyesen. Nem tudtam, mi baja lehet, nem mondtam. Előremondta, és ötször el kellett ismételnem hibátlanul: ’Hagyjálll márrr!’”

„Alsóban a folyosón szaladgáltunk szünetben, és az egyik gyerek mondott valamit, amiben suksük volt. A felügyelő tanár odalépett, és tarkón legyintette.”

„Fölső tagozatban a magyar terem falára ki volt függesztve egy kép ’Üldözzük a suksük nyelvet!’ fölszólítással.”

„Az egyik szegedi elitiskolában a magyartanár a hatodikos gyerekeknek azt mondta, hogy ne suksüköljenek, mert úgy a cigányok beszélnek.”

„Középiskolában, ha ’csúnyán’ beszéltünk irodalom vagy nyelvtan órán, akkor a tanár piros kendőt nyomott a kezünkbe.”

„Középiskolában a tanárnő rendkívül élvezte, amikor valaki – például felelet közben – hibázott, és képes volt az osztály előtt percekig bírálni. Gyakran nem azt magyarázta, hogy miért volt helytelen a felhasznált nyelvi elem, hanem az illető intelligenciájára, illetve ’magyarságára’ tett elég sértő megjegyzéseket. A ’magyarságot’ úgy értem, hogy az ő elképzelése szerint csak az beszélt igazán szépen magyarul, aki a Dunántúlon él – azaz ott, ahonnan ő jött –, és az ország déli részén pedig teljesen elkorcsosult a nyelv.”

„Általános iskolában, ha valaki az E/1 személyben nákot használt, beléptették a ’hatökör klubba’: tagja minden tanuló, aki egyszer is kiejtette a ’játszanák’ szót és ennek társait. Hibánként 1 Ft fizetendő mint tagsági díj. Ha valaki azt mondta órán, hogy hetfű, píntek, akkor a tanár azt mondta neki: ’Apád paraszt volt, s te is az maradtál.’”

„Nálunk általános iskola alsóban az, aki helytelenül beszélt vagy szólalt meg órán, egy nagy, piros, madzagon lógó nyelvet kapott a nyakába. Addig hordta ezt, amíg valaki más nem vétett a nyelv szabályai ellen.”

Kommentárra nincs szükség.

Sándor Klára

(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!